20. A legyek ura

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XX.

A legyek ura

2Móz 8,20-32

Lekció: 5Móz 5,1-32

A hajthatatlan bálványimádó

A negyedik csapás elején Mózes Isten utasítására kora reggel a Nílushoz megy, hogy ott találkozzon a fáraóval, és közölje vele Isten üzenetét. De mit keresett a fáraó a Nílusnál? Az Ige a pontos okot nem mondja meg nekünk. Természetesnek tűnik az a feltételezés, hogy fürdeni ment, a korábbi fáraó lányához hasonlóan, aki megtalálta Mózest a gyékényládában. Ám valószínűleg itt másról van szó. A héber szöveg kihangsúlyozza, hogy a fáraó kora reggel ment ki a folyópartra, ami nem éppen a legkézenfekvőbb idő az úszásra és fürdésre. Sokkal valószínűbb, hogy itt egy reggeli vallási rítusról van szó. A fáraó kiment a Nílushoz, az egyiptomi civilizációt életben tartó folyóhoz, és áldozatot mutatott be a Nílus isteneinek.

Mindez arra mutat, hogy mennyire hajthatatlan volt a fáraó a bálványimádást illetően. Hiába a vérré változtatott Nílus, hiába a békák véget nem érő áradata, hiába a szúnyoginvázió, amire még a varázslók is azt mondták, hogy „Isten ujja ez!”. A fáraó az egyiptomi istenségeket megalázó újabb és újabb csapások ellenére sem fordult el hamis isteneitől, hanem ragaszkodott hozzájuk, nekik mutatott be áldozatot, és bizalmát még mindig beléjük vetette.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a nyomorúság nemcsak a fáraót, hanem minden embert is jellemez. A bálványimádás nem korlátozódik csupán fa- és kőistenek tisztelésére, hanem bálványimádás mindaz, ami Isten elé kerül a szívünkben. Sőt, bálványimádás az is, ha Istent saját fejünk után képzeljük el, és olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel, amiről a Szentírás nem is beszél. Kálvin ezt a következőképpen fogalmazta meg:

„Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ember szelleme úgy szólva örökké bálványokat gyártó műhely. … Az ember elméje, mivel gőggel és vakmerőséggel van eltelve, nem átalkodik Istent saját jótetszése szerint ábrázolni ki; s mivel tompaságban szenved, sőt a legdurvább tudatlanság borítja el, Isten gyanánt hiábavalóságot s üres képet alkot magának.”(Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere, I.11.8*)*

A fáraó személyében újra és újra elénk kerül a bálványimádás komolysága. A Kivonulás könyvének egyik fő üzenete éppen a bálványimádás ellen irányul. Ennek alapján pedig nem az embereket általában, hanem magunkat kell megvizsgáljuk. Mik a te szíved bálványai? Melyek azok a dolgok, amelyek újra és újra fontosabbnak bizonyulnak Isten előírásainál? Melyek azok az időtöltések, amelyek szívedet jobban felmelegítik az Istennel való együttlétnél? Nem alakult-e hamis bálvánnyá a te istenképed? Nem ruháztad fel Istent a közömbösség tulajdonságával, aki szenvtelenül nézi a mulasztásaidat, ahelyett, hogy komolyan venné a törvényének való engedelmességet? Vigyázz, nehogy a fáraót kövesd a bálványimádás bolondságában.

Mózes pedig várta a szertartásra készülődő fáraót a vízparton. Ez vélhetően nem hagyta érzéketlenül a fáraót, egyfajta deja vu-ként idézhette fel benne az első csapás emlékét, amikor Mózes ugyanígy várta őt a Nílus partján. Mózes jött, hogy újra figyelmeztesse a fáraót: Isten hajthatatlan a követelését illetően, a fáraónak el kell engednie a népet a rabigából, hogy az Úrnak szolgálhasson. Egynapi gondolkozási időt kapott a fáraó: 24 órát, hogy újra gondolkodjon a korábbi csapások és Isten hatalma felől, hátha ezúttal bölcsebb döntést hoz, mint a korábbi hetekben.

A legyek csapása

Sajnos nem így lett. A fáraó nemcsak a bálványimádásban, hanem az engedetlenségben is hajthatatlan maradt, és szembe kellett néznie a legyek áradatával.

„24És úgy cselekedett az Úr; jöttek ugyanis ártalmas bogarak a Fáraó házára és az ő szolgái házára, és egész Egyiptom földjén pusztává lett a föld az ártalmas bogarak miatt.”

Ismét kis nehézségünk adódik a csapás beazonosításában. Károli „ártalmas bogarakat” említ, az új fordítás „böglyöket”, több angol fordítás pedig legyeket. Legvalószínűbb, hogy a héber szó nem egy pontos állatfajt jelöl, hanem különféle idegesítő, szúró vagy ártalmatlanabb rovarok összességét, amelyek nagy rajban törtek rá az egyiptomiakra.

A Szentírás szerint ezek a rovarok elborították Egyiptomot. A héber szöveg azt mondja, hogy „súlyosak” voltak ezek a bogarak – azaz millió és millió számra jöttek sűrű felhőkben, és valóságos teherként nehezedtek az egyiptomiakra. Tudjuk, hogy már egy légy is – pláne, ha bögölyről vagy valami nagyobb és veszélyesebb rovarról van szó – mennyire képes elvonni a figyelmünket a zümmögésével. Ha egy szobában tíz légy van, az már idegesítő. De mindez semmi a millió és millió légyhez képest, amely Egyiptomra szabadult a negyedik csapásban.

A csapás súlyosságának megértéshez tisztában kell lennünk azzal is, hogy az ókorban ablaküveget nem használtak – a meleg, esőnélküli Egyiptomban nem is volt szükség rá –, az ablakok egyszerűen falba vájt lyukak voltak. Vagyis a legyek szabadon közlekedhettek a házakban. Sőt, az ablakokat még le sem zárhatták az emberek, hiszen az egyiptomi forró levegőben szükség volt az állandó szellőztetésre, különben nem lehetett megmaradni a házakban. Tehát az embereknek – se a fáraónak, se a vezetőknek, sem az egyszerű embereknek – nem volt nyugtuk tőlük se éjjel, se nappal. A rovarok mindenütt ott voltak: az emberek arcán, az ételeken, az edényekben, és még éjszaka sem hagytak nyugtot: rászálltak az emberekre alvás közben, és csípték őket.

Minden eddigi csapásnál kiemeltük, hogy azok Egyiptom különböző istenségeit alázták meg. A negyedik csapásnál Kheprit, a napfelkelte és az újjászületés istene volt a fő célpont. Khepri szent állata a szkarabeusz (galacsinhajtó bogár) volt. Ez a bogár az összegörgetett ürülékbe rakta petéit, ezért az ókorban azt hitték, hogy a földből keletkezik, így az önmagától való keletkezés és az újjászületés jelképévé vált. Többek között Khepri feladata volt a legyek kordában tartása, hiszen a szkarabeusz az ürülék összegörgetésével megakadályozta, hogy a legyek petéiket odarakják, és így szaporodjanak. A legyek tömeges megjelenése tehát Khepri teljes vereségét mutatta.

Az egyiptomiaknak hitviláguk egy újabb csődjével kellett szembesülniük. Hiába bíztak Khepriben az evilági élet terén – Khepri nem tudta visszatartani a legyek áradatát. Hiába bíztak Khepriben a feltámadás és a túlvilági élet tekintetében – Khepri ott sem tudta őket megsegíteni. Az egyiptomiaknak azt kellett felismerniük, hogy egyetlen Isten van, aki képes megmenteni mind ez életben, mind a túlvilágon. Ő pedig Izráel Istene. Számodra is, aki itt ülsz, csupán egyetlen mód van, hogy megmenekülj Isten eljövendő ítéletétől. Jóságod nem fog megmenteni, vallásod nem fog megtartani. Pénzed, barátaid, családod nem fog akkor majd segíteni. Csupán Jézus Krisztus segíthet téged, ha benne bízol mind e földi életedre, mind az örök életedre nézve. Jézus a következőket mondja:

„25Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él; 26És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25-26)

Alkudozás Istennel

A legyek inváziója nem maradt hatás nélkül a fáraónál, szleng kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a negyedik csapás „kiütötte a biztosítékot”.

„25És hívatta a Fáraó Mózest és Áront és monda: Menjetek, áldozzatok a ti Isteneteknek ezen a földön.”

A Mózes és a Fáraó közti párbeszédben olyan történik, amire eddig nem volt példa: a fáraó részleges engedményeket tett, és bár a kivonulásba nem egyezett bele, de engedélyezte a zsidók számára egy vallásos ünnep megtartását Egyiptomban. Nem tudjuk, hogy a legyek pontosan hány napig kínozták, mire ezt a megalázkodó lépést megtette, de végül is elszánta magát, és tárgyalni kezdett Mózessel és Áronnal. Persze nincs miért dicsérjük a fáraót. A fáraó előtt a kezdettől fogva világos volt, hogy Isten sokkal többet akar az ajánlatánál. Amit a fáraó itt tett, az nem más, mint alkudás – nem igazán különb módon annál, mint ahogy az a piacon történik. A fáraó megpróbál játszani Istennel, méregeti a határokat, hátha valami kis engedményt tud kicsikarni szorult helyzetében. Ezzel a fáraó valójában megvetette Istent, legalább négy módon.

A fáraó ezzel nem vette komolyan Isten hatalmát. Alkudni általában olyan helyzetben szoktak, amikor a két fél nem bír egymással, és így valami köztes megoldás születik. Ha az eladóárujára sok vevő van, hajthatatlan lesz, és nem fog csak úgy engedni az árból. Ha azonban az eladó is szeretne már túladni portékáján, és a vevőnek is nagyon szüksége lenne rá, akkor valószínűleg valahol középen megegyeznek. A fáraó az alkudozással mintegy azt mondta: „Nézd, Isten, most kicsit patthelyzetben vagyunk. Igen, a csapásaid erősek, de a zsidók az én kezemben vannak. Egyezzünk meg egy köztes megoldásban: te nem adsz több csapást, én pedig engedem, hogy a néped ünnepeljen.” A fáraó mindebben nem vette komolyan Isten hatalmát, hogy a teljes engedelmességet is képes majd kipréselni belőle újabb csapások által. A fáraó még mindig bízott saját magában, Isten erejét pedig lekicsinyelte.

A fáraó nem vette komolyan Isten kitartását sem. A fáraó Isten állhatatlan félnek gondolta, aki ha belekezd valamibe, könnyen feladja, és nem tart ki végig az akarata mellett. A fáraó szemében Isten a legkevésbé se volt céltudatos. Alkudni próbált vele, mert azt hitte, Istent könnyen eltérítheti az eredeti céljától.

A fáraó megvetette Isten bölcsességét is. A fáraó az alkuval javítani próbált a helyzeten. Mintha azt mondta volna: „Nézd, Isten. Neked volt egy eredeti terved, de lásd be, ez nem volt a legjobb. Az, amit kérsz, hogy engedjem el a népet, túl sok. Van nekem egy jobb ötletem ennél: ebből a kivonulásból legyen inkább egy pirosbetűs vallási ünnep.” Látjuk? A fáraó mindezzel saját javaslatát bölcsebbnek és jobbnak gondolta Istenénél.

Végül a fáraó nem vette komolyan Isten mércéjét sem. A fáraó úgy gondolkodott Istenről, mint aki nem követeli meg feltétlen a teljes engedelmességet, hanem megelégszik a kevesebbel is. A fáraó szemében Isten „lekenyerezhető” egy kis engedelmességgel. Mintha nem kellene komolyan venni az Ő akaratát, hanem egy kis „engedelmesség-morzsával” majd Isten megnyugszik, és lenyugszik.

A fáraó ezzel az ártatlannak tűnő javaslattal valójában megvetését fejezte ki Isten felé. Nem mást tett, mint „emberiesítette” Istent, lehozta az emberek szintjére, hasonlóvá tette, mint amilyenek görögök olümposzi istenei, akik meggyőzhetők, jobb belátásra bírhatók, kiengesztelhetők, eltéríthetők. De sajnos ma is sok ember istenképe, sőt sokunk istenképe nem sokban különbözik a fáraóétól.

De menjünk még egy kicsit mélyebbre. A fáraó javaslatának a középpontjában egy félutas megoldás állt. A fáraó nem akart lemondani a zsidók fölötti teljes uralomról, hanem még mindig kézben akarta tartani a helyzetet. A zsidók vallási ünnepe számára nem sok lemondással járt – mindössze egy-két szabadnapot jelentett a zsidók számára. Viszont cserébe megszabadult volna a kínzó csapásoktól. A fáraó úgy gondolkodott, hogy „ha én egy kicsit, akkor Isten is egy kicsit”.

Sajnos a mai világban is döntő többségben afáraóhoz hasonló alkudozók élnek. Némelyek azt gondolják, hogy ha ők jó életet élnek ezen a földön, rendes családapák, férjek vagy munkások, akkor majd Isten is enged az utolsó ítéletkor, és nem ítéli őket a pokolra. Mások azt gondolják, hogy az elsőáldozás, konfirmálás, a heti templomba járás vagy egyéb „Istenért tett” dolgok majd megenyhítik Isten szívét, és felmenti őket a teljes engedelmesség alól. De a keresztyének is sajnos gyakran gondolkodnak így. „Istenem, látod, hogy mennyi emberrel találkoztam a héten, és milyen komolyan vettem az imádságot. Most már azért csak belefér egy kis lazítás, csak nem nagy baj, ha most elmaradok egy-egy alkalomról?”

De a szomorú helyzet az, hogy Isten nem lekenyerezhető. A fáraónak jó lett volna tudnia Jakab apostol szavait:

„10Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös. 11Mert a ki ezt mondotta: Ne paráználkodjál, ezt is mondotta: Ne ölj. És ha nem paráználkodsz, de ölsz, törvényszegővé lettél.” (Jak 2,10-11)

Istennek teljes és tökéletes törvénye van. Tökéletes – azaz amit Isten elvár, az a legjobb, az már nem javítható, nem képezi tárgyalás alapját, és Isten sosem elégszik meg kevesebbel annál. Bolondság azt gondolni, hogy a mindenható Isten megelégszik valami félutas megoldással, fél engedelmességgel. Ha pedig Isten teljes engedelmességet kíván, akkor haragszik mindenkire, aki Neki ennél kevesebbet ad – ahogyan a fáraóra is a csapások sokaságát zúdította, mert nem akart engedni. Vagyis barátom, ne gondolkodj azon, hogyan „kenyerezhetnéd le” Istent. Mert nem teheted – egyszerűen nem tudsz kitalálni olyan alkufeltételt, amely Isten mércéjét lejjebb vinné.

Mégis van egyetlen dolog, amellyel Isten eltéríthető, és amely miatt nem sújt le haragjának teljességével. Ez pedig egy Valaki, Jézus Krisztus. Jézus Krisztus vére azért folyt ki, mert Isten a haragját rajta töltötte ki, a mi bűneink helyett. Jézus Krisztus azért élt engedelmes életet, hogy ha Benne bízunk, Isten azt nekünk tulajdonítsa. Így Jézus Krisztus kiontott vérén és engedelmes életén keresztül mi is lehetünk igazak Isten előtt – bár a mi életünk engedetlen, de Jézusban bízva Isten megkönyörül rajtunk. Ez az evangélium, ez az egyedüli szabadulás minden bűnös embernek.

Keresztyének, titeket a fáraó példája arra figyelmeztet, hogy emlékezzetek, Isten parancsa alól sosem kereshettek kibúvót. Még ha minden területen tökéletesen is éltek, akkor is csak haszontalan szolgák vagytok, mert csak a kötelezőt cselekedtétek meg (Lk 17,10). Isten titeket egy mindenben engedelmeskedő életre szabadított meg – sose merjetek tehát azon gondolkozni, hogyan bújhatnátok ki az Ő parancsa alól!

Az istentisztelet terén nincs alku

Mindezek után valószínűleg nem lepődünk meg Isten válaszán.

„26Mózes pedig monda: Nincs rendjén, hogy úgy cselekedjünk, hogy mi azt áldozzuk az Úrnak a mi Istenünknek, ami utálatos az Egyiptombeliek előtt: íme, ha azt áldozzuk az ő szemeik előtt, ami az Egyiptombelieknek utálatos, nem köveznek-e meg minket? 27Három-napi járó földre megyünk a pusztába és úgy áldozunk a mi Urunknak Istenünknek, amint megmondja nékünk.”

Természetesen Isten nem engedett a fáraó ajánlatának. Mózes először is egy észérvvel üti vissza a fáraó javaslatát: *„*Nincs rendjén, hogy úgy cselekedjünk, hogy mi azt áldozzuk az Úrnak a mi Istenünknek, a mi utálatos az Egyiptombeliek előtt.” Isten olyan állatok áldozását várta el a zsidóktól, amelyek szentek voltak az egyiptomiaknak. Ha a zsidók elkezdték volna Istent az előírt módon tisztelni, ez olyan lett volna, mintha egy hindu templom előtt forgatnák nyárson a teheneket.

De természetesen a fő érv az Isten parancsának való engedelmesség volt. „Háromnapi járó földre megyünk a pusztába és úgy áldozunk a mi Urunknak Istenünknek, amint megmondja nékünk.” Mindezzel Isten világossá teszi a fáraó számára, hogy nem lehet szó keveredésről vallási téren. Nem lehet Egyiptomot és az Úr imádását összebékíteni. Isten igazi tisztelése elkülönüléssel kell együtt járjon, a világból (Egyiptomból) való radikális kivonulással.

Mindez minket is tanít. Hamis gondolat az, hogy Istent tisztelhetjük radikális változás nélkül – egyszerűen nem lehetünk úgy keresztyének, hogy minden „marad a régiben” az életünkben. Mint ahogyan hamis az az elképzelés is, hogy Istent lehet tisztelni a hitetlenekkel összevegyülve. Ha Istennek tényleg nem számítana az, hogy vannak-e hitetlenek egy egyház tagságában, akkor mi baja volt azzal, hogy a zsidók Egyiptom földjén imádják Őt? Istennek fontos az, hogy Őt hogyan tiszteljük – sőt, nem igazán van ennél fontosabb. Éppen ezért következik az első parancsolat után (Kit kell imádni?) az, hogy hogyan kell Istent imádni. A Belga Hitvallás ezt a következőképpen fogalmazza meg:

„… minden hívőnek kötelessége Isten Igéje szerint távol tartani magát azoktól, akik az Anyaszentegyházon kívül vannak, és csatlakoznia kell ehhez a közösséghez, bárhol is alapította légyen azt Isten, még akkor is, ha ezt ellenzik a hatóságok, és a fejedelmek rendeletei, és ha netán ezért halált, vagy más testi fenyítést kellene is elszenvednie. Tehát aki elszakad ettől az igaz egyháztól, avagy nem csatlakozik hozzá, Isten törvénye ellen vét.” (Belga Hitvallás 28. cikkely)

A Belga Hitvallás szerzője, Guy de Brés annyira komolyan gondolta e szavakat, hogy a saját életével is példát mutatott benne. A XVI. században Antwerpenben dolgozott a reformáció ügyén, amikor elfogták, azonosították, kegyetlenül megkínozták, és 1567-ben kivégezték. Igaz istentisztelet akár az életünk árán is? Neked vajon mennyire értékes az istentisztelet, mit volnál hajlandó feláldozni érte? Keresztyének, a lehető legkomolyabban kell vennünk Isten utasítását a szentségre és az istentiszteletre vonatkozóan. Nem szabad könnyen kompromisszumokat kötni ezen a területen. Nem szabad elnézően tekintetni a népegyházakban folyó istentiszteletekre, ahol sokszor még az Igét sem tisztán prédikálják, de mindenképpen nagyarányú hitetlen tagsággal jönnek össze az istentiszteletre. Az istentisztelet komolyan vétele a fő oka egyházunk megalakulásának, és létezésének – ne távolodjunk el ettől a bibliai alaptól!

De szeretném, ha most a magunk portáján is sepregetnénk. Isten tiszteletét nemcsak úgy lehet bemocskolni, ha hitetleneket tűrünk meg és veszünk be az egyház soraiba. Hanem úgy is, hogy mi magunk kevéssé különítjük el az istentiszteleti alkalmat. Bűnökkel terhelve érkezünk. Erőtlenül és a szövegre alig figyelve énekelünk. Az imádság alatt a munkahelyi problémákat oldjuk meg, a családi konfliktusokra keresünk megoldást vagy a jövő heti menüt tervezzük meg. A prédikáció pedig legfeljebb a füleinknek szól, de szívünk egyetlen személyes gondolatot sem ragad meg a hallottakból. Mi más lenne ez, mint Isten megvetése, és az Ő tiszteletének sárba tiprása? Budapesti gyülekezet, ébredjetek!

Ezen a ponton újra és újra meg kell látnotok Jézus Krisztust. Rá kell döbbennetek, hogy magatoktól nem tudjátok Istent az Őt megillető módon tisztelni. Az egyedüli reményetek a tökéletes Jézus Krisztusban van. Őbenne kell bíznotok, az Ő igazságába kell öltöznötök, és hétről-hétre úgy kell jönnötök Istent tisztelni, mint akik egyedül Miatta jöhettek Isten elé. Az istentiszteleteteket éppen ezért az alázat, a Krisztusban való hit, és ebből fakadóan a minél inkább Istennek szentelt szív kell jellemezze. Ha hálásak vagytok Jézusért, akkor készüljetek megfelelően arra, hogy a Teremtő és Megváltó Isteneteket tisztelhetitek.

Még egy nap a gondolkozásra

Úgy tűnt, a fáraó végül is engedett Istennek, és hagyja a népet elmenni Egyiptom földjéről – még akkor is, ha egy utolsó feltételhez próbálta kötni a zsidók távozását („csak nagyon messze ne távozzatok”). Így Mózes megígérte, hogy közbenjár érte Istennél:

„29Ímé én kimegyek te tőled és imádkozom az Úrhoz és eltávoznak az ártalmas bogarak a Fáraótól és az ő szolgáitól és az ő népétől holnap; csak megint el ne ámítson a Fáraó, hogy el ne bocsássa a népet áldozni az Úrnak.”

Ez egy újabb nap gondolkodási időt adott a fáraónak. Egy napot gondolkozhatott a csapás előtt, hogy bocsássa el a népet, és egy napot a csapás végén. Mindkét alkalmat kihasználhatta volna a fáraó, hogy elmélkedjen Isten hatalmán, irgalmán és a Neki való feltétlen engedelmességen. Sajnos a fáraó bolond módon használta ki az időt, és szíve mindkét nap alatt megkeményedett. De a fő kérdés nem az, hogy a fáraó mit csinált, hanem, hogy Te mit fogsz. Vajon hányszor egy nap gondolkodási időt kaptál már Istentől? Hányszor ütött téged már Isten szíven, és aztán mégis halogattad és halogattad a döntést? Most újra hallhattál a megtérésről, az Istennek való teljes engedelmességről, az igaz istentisztelet komolyan vételéről – ugye ezúttal nem habozol meghozni a helyes döntést? Ámen.

Kérdések

Miben szoktál alkudozni Istennel?

Mit jelent számodra az istentisztelet?

Talán az ókori egyiptomi himnusz szavait is elmondta ott hangosan: „Üdvözölve légy te, ó, Nílus, aki a földből eredsz, és jössz, hogy életben tartsd Egyiptomot!” Ez utóbbit idézi Philip G. Ryken: Exodus, 217. old.

A héber szó (áróv) keveredést, keveréket jelent.

Az egyiptomiak ráadásul hasonlóságot láttak a szkarabeusz galacsinhajtása és a Nap égbolton való pályája között, és így azt gondolták, hogy Khepri hozza el újból és újból a napfelkeltét.

Ez a csapás egy későbbi hamis istenre is előremutat. Az ókori Palesztina egyik népszerű istensége volt Baalzebub (magyarosan: Belzebub), ami szószerinti fordításban annyit jelent: „A legyek ura”. A Lk 11,15-ben Beelzebubot az ördögök fejedelmével, a Sátánnal azonosítják. Tehát ez a csapás előrevetítette Krisztusnak a Sátán felett aratott győzelmét is.

A bikák Ápisz, a tehenek Ízisz, a borjúk Háthor, a kosok Ámon szent állatai voltak.

PAGE   \* MERGEFORMAT 1