24. A majdnem-megtérést hozó jégeső

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXIV.

A majdnem-megtérést hozó jégeső

2Móz 9,13-35

Lekció: Zsolt 51,1-21

Előző alkalommal a hetedik csapást Isten szemszögéből vizsgáltuk. Láttuk, hogy ennek a szakasznak központi témája Isten dicsősége. Isten óvja az Ő dicsőségét, és nem engedi, hogy azon bárki is csorbát ejtsen. Ám Isten megdicsőüléséhez különböző eszközök vezetnek. A Római levélben Pál apostol beszél a tisztesség és a harag edényeiről – mindkettő Isten dicsőségére van, de más-más módon.

Azonban Isten nem rajtunk kívül cselekszi meg ezeket a dolgokat. Ami igazán csodálatos, hogy Isten az Ő terve elérése érdekében akarattal bíró embereket használ. Isten tervét sohasem lehet meghiúsítani, de Isten nem is kerüli meg tervében az ember gondolkodását, akaratát, döntését. Ezért mondjuk azt, hogy bár Isten szuverén, de az ember felelős. Most pedig az emberi felelősség szempontjából közelítünk a hetedik csapáshoz, a halálos jégesőhöz.

Reakciók az Úr szavára

Az ember tehát felelős – és ezt nagyon jól illusztrálja a hetedik csapásra adott emberi reakciók. Isten a csapás bejelentésével egyidejűleg felszólítja a fáraót a megfelelő előkészületek megtételére (hajtsa be szolgáit és állatait a mezőről biztonságos helyre). A cél továbbra is Isten dicsősége, ám ehhez két út is vezethet.

Isten megdicsőülhet az engedelmesség által: Ha a fáraó vagy a szolgák hallgatnak Mózes szavára, ezáltal engedelmeskednek Istennek, és ez Istent magasztalja.

De Isten megdicsőülhet az engedetlenség által is. Azokra, akik nem hallgatnak rá, kiönti ítéletét, és világossá válik az esztelenségük, és egyúttal Isten türelme és irgalma, hogy mindeddig elviselte őket.

Engedelmesség vagy engedetlenség által, de Isten mindkét módon megdicsőül. Ebből egy nagyon fontos dolog következik: nem Istennek van szüksége a mi engedelmességünkre, nem Ő van lekötelezve, ha engedelmeskedünk neki. Istennek sem kárt nem okozhatunk, sem nem rombolhatjuk Őt, mert Ő minden módon megdicsőül. „Isten nem csúfoltatik meg.” (Gal 6,7)

Azonban mégsem mindegy, hogy mi történik. A mi szempontunkból nem. És bár Isten a dicsőségét megvédi így is és úgy is, nagy különbség van abban, ahogy ez minket érint.

A fáraó szolgái közül voltak, olyanok, akik hallgattak az Úr szavára. Egész pontosan azt olvassuk, hogy „féltek az Úr beszédétől”. Ha szeretnénk pontosan tudni, hogy ez a kifejezés mit jelent, kicsit nehézségbe kerülünk. Az „Istent félni” kifejezés sokszor előkerül a Bibliában, de az „Isten szavát félni” csak itt fordul elő a Bibliában. Vajon ez arra utal, hogy a fáraó szolgái megtértek, elfogadták az Urat az egyedüli Istennek, és ebből fakadóan engedelmeskedtek a szavának? Vagy pedig csak Istennek e konkrét kijelentését, a soron következő csapást vették komolyan, és így félelmük csak erre korlátozódott? Minden bizonyossággal nem lehet eldönteni ezt a kérdést. Nem szabad belemagyarázni túl sokat, mintha ezek a szolgák itt már megtért, Isten-félő emberek lettek volna mind. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy némelyikük számára ez az esemény jelezte egy új élet kezdetét.

A Biblia gyakran használ egy külön szót az Isten szavát komolyan vevő emberekre: ők a bölcsek. A fáraó ezen szolgái a mostani alkalommal bölcsen cselekedtek, mert az Úr szavának hittek, és aszerint cselekedtek.

Ugyanakkor ott a másik oldal is. A fáraó más szolgái nem hallgattak az Úr szavára. Minden bizonnyal nagyfiúnak érezhették magukat, amikor a mögöttük lévő csapások ellenére az újabb ítélet kihirdetését nem vették komolyan. Talán élen jártak a gúnyolódásban, Isten megvetésében, a fáraó és isteneik magasztalásában, egyiptomi gőgjük kinyilvánításában – ám ez nem segít rajtuk. Rájuk is van egy szava a Bibliának: bolondok voltak! És ugyanezt látjuk a modernkori ateistáknál vagy gúnyolódó szkeptikusoknál is. Sokan örömüket lelik abban, hogy Isten létezését tagadják, és felhánytorgassák a keresztyéneknek: Hát hol a te Istened? Ha keresztyén vagy, akkor miért vannak nehézségeid? (2Pt 3,3-4) Ám a Biblia megláttatja velünk a sorsukat – és ezt többek között e szakasz is elénk tárja: elvesznek.  Lehet, hogy nem érnek csúfos véget e világban, de mindenképpen beteljesül rajtuk Krisztus beszéde:

„26És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, a ki a fövényre építette házát: 27És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott: és nagy lett annak romlása.” (Mt 7,26-27)

Éppen ezért, keresztyének, ne a világ csúfolódása szerint ítéljétek vagy értékeljétek magatokat. Ne szégyelljétek, ha bármiben is Isten parancsát követtétek. Ne a világ gúnyolódásával törődjetek, hanem azzal, hogy bölcsen a te Mennyei Atyátok szavát követtétek. Keresztyének, Istent követő keresztyének, bátorodjatok!

Igazi és hamis megtérés

„27A Fáraó pedig elküldött és hívatta Mózest és Áront, és monda nékik: Vétkeztem ezúttal; az Úr az igaz; én pedig és az én népem gonoszok vagyunk. 28Imádkozzatok az Úrhoz, hogy legyen elég a mennydörgés és jégeső, és akkor elbocsátlak titeket és nem maradtok tovább.”

Ugye milyen hitelesen csengenek a fáraó szavai? Csupán a szavakra figyelve azt gondolnánk, hogy végre a fáraó elismerte bűnét, belátta bolondságát, és kész engedelmeskedni Istennek. Azonban a történetet végigolvasva látjuk, hogy sajnos nem erről van szó. A fáraó szíve kemény maradt, és nem bocsátotta el a népet Egyiptomból. De akkor miről van itt szó valójában? Mit tükröznek a fáraó szavai, ha nem a megtérést? Meg kell látnunk, hogy e szakasz alapján kiváló tanítást kapunk a megtérésről, az igazi és hamis megtérés közti különbségről.

A fáraó megtérés – amint azt a későbbi események is mutatják – hamis megtérés volt. Volt, aki ezt „rókalyuk-megtérésnek” hívta. Szemünk előtt megjelenhet egy háborús kép. A védők egymástól elszigetelten földbe ásott lyukakban várják az ellenséget. Aztán lassan feltűnnek a támadók – de nemcsak páran, ahogy gondolták, hanem özönlenek. Puskaropogás, gránátdörrenés mindenfelé, és katonánk nagyon megijed: vagyon hogyan éli majd túl ezt a helyzetet? Hirtelen észreveszi, hogy jó pár ellenséges katona az ő kis rókalyuka felé tart. „Ó, mi lesz most?” – kérdezi, majd elkezd imádkozni: „Istenem, csak most hallgass meg! Istenem, ha most megsegítesz, jó leszek, megígérem! Majd járok a templomba, csak óvd meg az életem!” Majd nagy megdöbbenésére az ellenséges katonák hirtelen irányt változtatnak, és másfelé távoznak. Hetek múlva pedig hencegve meséli el megmenekülésének történetét, miközben barátaival iszik, és természetesen korábbi fogadalma már eszébe sem jut. Ehhez a katonához hasonlóan a bűnös ember is hajlamos vész esetén minden lehetőséget megragadni a menekülésre. Így a fáraó is bűnösnek mondta magát, fogadkozott – de aztán a vész elmúltával „kibújt a rókalyukból”, és nem törődött korábbi szavaival.

Mindez éles ellentétben áll az igazi megtéréssel. A Biblia alapján a megtérésnek két elemét szoktuk megkülönböztetni: a bűnbánatot és a hitet. Az igazi megtéréskor Isten munkálkodik az ember szívében, hogy felismerje bűneit, megbánja és megutálja azokat (bűnbánat), és menedékként Istenhez forduljon és Őbenne higgyen (hit). Dávid bűnbánó zsoltárában a következőket olvassuk:

„3Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! 4Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet; 5Mert ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem forog.” (Zsolt 51,3-5)

Dávid megutálta bűneit – paráznaságát és gyilkosságát –, de emellett ott volt benne az Isten irgalmába vetett hit, hogy Isten eltörli bűneit, és kimossa őt azokból. A fáraónál azonban ezt a megtérést sajnos nem találjuk.

Egyrészt baj volt a bűnbánattal.

Ha megfigyelitek a 27. verset, a fáraó azt mondja: „Vétkeztem ezúttal*.”* – azaz a fáraó csupán a mostani engedetlenségét látta problémának. Nem akarta még mindig belátni, hogy a zsidó nép elnyomásával, egész eddigi vonakodásával, kegyetlenkedésével és hazudozásával vétkezett Isten ellen. A fáraó kicsinyíteni próbálta felelősségét, egy bűnre redukálni az eddig felhalmozott gonoszságait. Az igazi bűnbánó ember nem ilyen, nem takargatja egyetlen bűnét sem, hanem látja szívének romlottságát, és azt, hogy joggal érdemeli Isten haragját. A bűnbánó ember nem a fogát összeszorítva kipréseli magából, hogy „Rendben, belátom ez most nem volt helyes.” Hanem azt mondja: „Igen, Uram, bűn volt ez is, és ez is meg ez is.” A bűnbánó ember lelke meztelen Isten előtt, feltárja minden mocskot, mert megértette, hogy Isten ellen vétkezett, aki mindent lát.

Másrészt pedig a fáraó ugyan elismerte a bűnét, de nem volt szívbeli megindulás azok miatt. Az igazi bűnbánat nem egyenlő a bűn puszta meglátásával, sőt még annak elismerésével sem. A bűnbánatban ott kell lennie a szívbeli töredelemnek, a bűn miatt való szomorkodásnak, sajnálkozásnak. Dávid így kiáltott fel: „Egyedül teellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt.” A fáraó azonban így: „Vétkeztem ezúttal… Imádkozzatok az Úrhoz, hogy legyen elég a mennydörgés és jégeső.” Látjuk a különbséget? Dávid egyáltalán nem azzal van elfoglalva, hogy Isten ne büntesse majd a bűnei miatt. Szívét nem az terheli, hogy lesz-e következménye bűnének, hanem az, hogy a Mindenható Isten ellen lázadt fel, és gonoszt cselekedett! Dávid bűnbánata azért van, hogy Istent bántotta. Éppen ezért Dávid a bűnből kért szabadulás, a bűn szennyétől való megtisztulást áhította, az Istennel való kapcsolata helyreállását, nem csupán tette következmények eltörlését. A fáraó szívét azonban nem rendítették meg az események. Ahogy Mózes megfogalmazta: „30De tudom, hogy te és a te szolgáid még nem féltek az Úr Istentől.” Őt nem érdekelte Isten, fejében csak egy dolog volt: minél hamarabb szabadulni ettől a halálos jégesőtől! És bár a fáraó megszabadult a hetedik csapástól, de Isten üdvözítő közelébe sose került. Vagyis a kérdés az most számodra, barátom és testvérem: hogyan állsz a bűneiddel? Azt. hogy volt igazi bűnbánat a szívedben vagy sem, erről tudod felismerni: a bűnödtől akartál szabadulni vagy csak annak rossz következményétől? Valóban megutáltad bűnödet? Tényleg az bántott, hogy olyat tettél, ami Isten szemében utálatos? Helyre akarod állítani a kapcsolatodat Istennel? Ne vedd könnyelműen a bűnbánatot. Ne csak a következményektől akarj szabadulni, mert a bűn igazi szörnyűsége abban van, hogy elválaszt Istentől minket. Még ha bűnödnek semmi rossz következménye („átka”) nem lenne is, akkor is gyötrődnöd és szomorkodnod kellene miatta, hiszen Istent bántottad, és bűnöd falat emelt közéd és az élet Istene közé. Kedves budapesti gyülekezet, szeretném, ha megértenétek: a bűnbánatról szóló tanítás rendkívül gyakorlati dolog, és nektek is szól. Nem csak a megtéréskor kell bűneinket megbánni, hanem a keresztyéneket az kell jellemezze, hogy újra és újra megvizsgálják magukat, és Isten elé viszik gonoszságaikat. Ha látsz egy problémát az életedben, az első lépés mindig annak kell lennie, hogy bűnbánó, esdeklő szívvel Istent keresed, és megtört kapcsolatodat helyreállítod Vele. Ne gondold, hogy valódi bűnbánat nélkül rendezheted dolgaidat! Így szíved csak kemény marad, ha a bűnbánat könnyeivel meg nem lágyítod azt.

Továbbá a fáraót nem jellemezte az igaz hit sem. A megtérés nem áll meg a bűnök felismerésénél, és az azokon való kesergéssel. Az igazi megtéréshez társulnia kell a hitnek – az Isten irgalmába, bűneltörlő erejébe vetett hitnek. A fáraó, ha valóban meglátta volna bűnének súlyosságát, próbált volna menekülést keresni abból. A halálra ítélt bűnös mindent próbál megmozdítani, még akkor is, ha tisztában van bűnösségével: megalázkodik, hangoztatja, hogy megbánta bűnét, fellebbez, kegyelemért könyörög az államfőnél. Minden szalmaszálat megragad, mert tudja, ha ezt nem teszi, akkor a halál vár rá. Nos, a fáraó nem így tett. Nyilván volt benne egyfajta megalázkodás, de nem a halálraítélt zokogó megalázkodása. A fáraó csupán a jégeső megszűntében volt érdekelt, de bűneinek elmosásában nem. Nem menekült Istenhez, nem utálta meg bálványait, hanem továbbra is megmaradt a hamis vallásban.

Ha azonban te igazán látod a bűneidet, és bánod azokat, ne kövesd a fáraó példáját! Hanem lásd meg, hogy Istennél van megoldás a bűnödre. Jézus Krisztusnak azért kellett élnie ezen a földön és vérét hullatnia a kereszten, hogy bűnödet az elmoshassa, és Isten az Ő halála miatt megbocsáthasson Neked, és ne követelje a te halálodat. Azonban két dolgot világosan kell látnod:

Ez a bocsánat kegyelemből van. A keresztyénségben nincsenek kétoldalú tárgyalások. Nem gondolkozhatsz úgy, hogy „Istenem, szükségem van a te bűnbocsánatodra, és ezért megjavulok, és ezt és ez teszem.” Nem lehetsz olyan, mint a fáraó, aki a jégeső megszűnéséért cserébe felajánlotta a nép szabadon bocsátását. Nem, a kegyelem nem így működik. A kegyelemért nem lehet semmit sem felajánlani. Amikor bűnbánattal Isten elé járulsz, meg kell értened, hogy a dolgokat elrontottad, Istentől elvágtad magad, és ezt magadtól nem tudod helyrehozni. Pont. Rá vagy szorulva arra, hogy Isten tegyen valamit érted, de ezért cserébe semmit sem tudsz adni. A kegyelem azt jelenti, hogy kiszolgáltatott vagy Istennek. Ám Isten mégis kíván könyörülni rajtad. Jézus azt mondja: „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.” (Jn 6,37) Ha a meg nem érdemelt irgalomba reménykedve mész Jézushoz, Ő nem fog elküldeni magától sosem. Keresztyén testvérem, ezt a tanítást neked is újra és újra magadhoz kell ölelned. Talán úgy érzed, hogy dolgokat már végképp elrontottál. Talán látod bűneidet, de kételkedsz abban, hogy Isten helyre tudna-e állítani téged. Ez esetben vésd eszedbe a fenti igét, és lásd meg: Krisztus kegyelme nemcsak a hitetleneknek, hanem a hívőknek is szól. „Mert ha hétszer elesik is az igaz, ugyan felkél azért.” – biztat minket a Péld 24,16. Mégpedig azért kelhet fel újra és újra a keresztyén ember, mert nem magában, hanem Krisztusban, az Őáltala nyújtott ingyen kegyelemben és bűnbocsánatban bízik.

Továbbá a bocsánatnak személyesnek kell lennie. A fáraó megint elkövette korábbi hibáját: Mózest és Áront kérte meg, hogy helyette imádkozzanak. Bűnét sem Istennek bánta meg, hanem Isten követeinek. Ám a bűnbocsánatot vagy a feloldozást más ember – legyen akár pap vagy lelkész – nem adhatja meg neked. Bűnbocsánatot egyedül Istentől, a vele való személyes kapcsolatból nyerhetsz. Ha megbántasz valakit, akkor nem egy ismerősét szoktad megkeresni, hogy kérjen tőle bocsánatot a te nevedben, hanem te személyesen állsz elé, és kéred a bocsánatát. Nincs ez másként Istennél sem. Mindaddig, amíg nincs személyes hited és személyes kapcsolatod Istennel, addig nincs igaz hited, és nem reménykedhetsz a bűnbocsánatban sem.

Összefoglalásként tehát elmondhatjuk, hogy a fáraó megtérése bármilyen közel állt is szavakban ahhoz, amit Isten kíván, mégsem volt valódi. Csupán részleges, a bűnei következménye miatt rettegő ember elkeseredett menekülése volt – egy fél-megtérés, amely nem vitte Istenhez. Ha Isten kegyelme által látod a bűneidet, akkor nem szabad fél úton megállnod, mint a fáraó, hanem teljes szívvel, egyetlen bűnödet sem kendőzve, Krisztus ingyen kegyelmébe reménykedve kell Isten elé menned, hogy bocsásson meg Neked.

Szeretnék azonban még egy gyakorlati alkalmazást levonni ebből a történetből, ám ezúttal a mások megtéréséhez való viszonyulás kapcsán. Azt láttuk, hogy a fáraó nem tért meg – de miért? Talán azért, mert Mózes nem mondta el elég szívhez szólóan Isten üzenetét? Nyilvánvalóan nem ez volt a probléma. Mindez pedig emlékeztet minket arra, hogy az újjászületés és a megtérés Isten kegyelmes cselekedete. Isten készíti elő a szíveket a megtérésre – igen, a saját megtérésünkben teljes a felelősségünk, azonban mások megtérése tehát csupán annyiban áll rajtunk, hogy Isten üzenetét közvetítsük számukra. Bár Mózes hűséges volt e téren, a fáraó mégsem tért meg. És hogy az ellentétes végletről is hozzunk példát: Jónás prófétánál rosszabb evangélista valószínűleg nem volt: nem akarta az asszírok megtérését, nem valószínű, hogy sokat beszélt volna nekik Isten kegyelméről, inkább csak az ítéletet hangsúlyozta. Mégis, mi történt? Ninivében a világtörténelem egyik legnagyobb ébredése következett be, emberek tízezrei tértek meg. Emlékeztessen ez minket arra, hogy a megtérést Isten munkálja, nem a mi feladatunk.

A legnagyobb bolond

„33És kiment Mózes a fáraótól a városból és felemelte kezeit az Úrhoz, és megszűntek a mennydörgések s a jégeső és eső sem ömlött a földre. 34Amint látta a fáraó, hogy megszűnt az eső, meg a jégeső és a mennydörgés, ismét vétkezett és megkeményítette szívét ő és az ő szolgái. 35És kemény maradt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el az Izráel fiait, amint megmondta az Úr Mózes által.”

A hetedik csapás végén újra ott vagyunk, ahol már a korábbiakban is: a fáraó a csapás elmúltával meggondolja magát, visszavonja korábbi ígéreteit, és nem engedi el Isten népét Egyiptomból. Ezzel a tettével a fáraó joggal kvalifikálja magát a bolondok közé. A Biblia ugyanis így beszél a bolondokról:

„Mint az eb megtér a maga okádására, úgy a bolond megkettőzteti az ő bolondságát.” (Péld 26,11)

A fáraó bolond volt – nem úgy, hogy értelmi fogyatékos volt, hanem hogy az újabb és újabb csapások után sem látta meg Isten hatalmát, hanem tovább dacolt ellene. Így a fáraó lett a világtörténelem egyik legnagyobb bolondja, aki végül is pusztulását lelte a bolondsága következtében. Talán bennünk is felmerül a kérdés: Hogy lehetett a fáraó ilyen vak? Miért gondolta, hogy a csapás elmúlásával helyzete majd jobb lesz? De nem szabad ezen meglepődnünk. Sok ember él körülöttünk, akik bajban Istenhez fordulnak, Őt keresik, mindent megígérnek, de aztán a baj enyhülésével fellélegeznek, és otthagyják Istent. Ez nem más, mint katasztrófa-vallásosság. De ez a vallásosság katasztrófa! Bolondság azt gondolni, hogy bárhol is nyugalmunk lehet az Istennel való békén kívül. Ha a mostani igehirdetésnek van üzenete, az a következő: ne nyugodj meg bűneidben! Ne mentegesd magad, ne próbáld Istent „lekenyerezni” különböző dolgokkal. Hanem vizsgáld meg magad, és őszintén, a kegyelembe reménykedve menj Isten elé. Kérd Őt hittel, hogy mossa el bűneidet, és bocsássan meg, hogy eljöhessenek a felüdülés ideje az Úr színétől (ApCsel 3,19). „Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer.” (Péld 28,13) Ámen.

James M. Boice: The Minor Prophets, 1. kötet, 279. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 1