18. Amikor békák bolygatták a birodalmat

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XVIII.

Amikor békák bolygatták a birodalmat

2Móz 8,1-15

Lekció: Zsolt 78,1-8.34-55

Fő cél

Úgy tűnik, egy csapás nem volt elég a fáraónak. A vérré változtatott Nílus, az ily módon meggyalázott Nílus-isten nem gondolkodtatta el őt, nem akart engedni az Úrnak. Sajnos sokszor az ember ilyen esztelen Istennel szemben: abban az álomvilágban él, hogy dacolhat vele, és talán majd valahogyan legyőzi a mindenség Urát. Természetesen ez csupán egy csalóka álom, és a fáraó is megtapasztalta, hogy Istennel nem lehet ujjat húzni. Azonban még hosszú az út, mire erre a felismerésre eljut, és addig látnunk kell a fáraót, amint tovább rohan a veszte felé.

Isten kívánsága nem változik

A mostani szakasz újra Isten parancsával kezdődik.

„1És mondta az Úr Mózesnek: Menj be a Fáraóhoz és mondd néki: Azt mondja az Úr: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem.”

Figyelemreméltó, hogy Isten üzenete mennyire változatlan. Isten a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik fejezetben is már ugyanazt üzente a fáraónak, mint most, a nyolcadikban: „Engedd el a népemet!” Sőt, Isten üzenete a zsidók számára is ugyanaz volt: „Szolgálnotok kell nekem. Kihozlak titeket Egyiptomból, de azért, hogy Engem tiszteljetek és imádjatok.”

Néha talán úgy tűnik, hogy Isten megfeledkezik a kéréseiről. Isten kér dolgokat a Bibliában, de aztán mintha nem törődne azzal, hogy betartjuk-e vagy nem. Mózesék esetében is látszólag semmi sem változott hónapok óta: Mózes ugyan többször is elvitte Isten üzenetét a fáraónak, de ő mégse változtatott semmit a zsidók rabszolgamunkáján, a szabad kivonulásról nem is beszélve. Isten ugyan ad jeleket a fáraónak, és csapásokkal sújtja Egyiptom földjét – ám a gyakorlatban a zsidók rabszolga-státuszán ez nem változtatott. Látszólag Isten felszólításai eredménytelenek és hatástalanok voltak.

Ám lássuk meg Isten mondataiban az egyre erősödő hangerőt, egy valódi crescendót. „Engedd el a népem, hogy szolgáljon nekem” – szól az első, határozott, de még halkabb kérés. „Engedd el a népem!” – e második mondat már erősebb, és egy jel is alátámasztja. „Engedelmeskedj! Engedd el a népem!” – szól Isten hangja egyre erősebben, ahogy a csapásokban előrehaladunk. Végül már Isten mennydörög: „Engedd el a népem!” És a fáraó végül engedelmeskedik, nem bír dacolni Istennel, és elengedi a népet. IDE ESETLEG IGÉT: Zsolt 119,89.144.152; Lk 21,33

Mindebből van egy fontos következtetés számodra, barátom. Isten engedelmességre szólít fel téged, mint ahogy minden embert. Azt várja tőled, hogy Őt tiszteld és szeresd, és Neki engedelmeskedj. Ettől a parancsától Ő nem távozik el. Te pedig vagy most odaborulsz a lábai elé, megbánod bűneidet, és engedelmeskedsz, vagy pedig olyan leszel mint a fáraó: végül, legkésőbb az utolsó ítéletkor megtörsz, és örökre bánni fogod, hogy nem tetted meg ezt hamarabb.

De kedves budapesti gyülekezet, lássátok meg, hogy ez az Ige rólunk is szól. Isten üzenete nemcsak a fáraót hívja fel engedelmességre, hanem újra és újra nekünk is eszünkbe juttatja, hogy keresztyén életünknek egyetlen feladata van: hogy Istent, a mi Alkotónkat és Szabadítónkat szolgáljuk.  Éppen ezért itt az idő az önvizsgálatra: nem váltál-e hasonlóvá a fáraóhoz? Nem hessegeted-e el újra és újra Isten felszólítását a füledtől a családi életeddel, személyes csendességeddel, életedet befolyásoló bűnös szokásokkal kapcsolatban? Ha igen, akkor ne élj tévedésben: Isten nem felejtette el a parancsát, és most is, ma is azt akarja, hogy engedelmeskedj Neki.

A fáraó azonban súlyos nagyothallásban szenvedett: újra elengedte Isten felszólítását a füle mellett. A fáraó annyira kitartóan szegül ellene Isten felszólításainak, hogy Bunyan A zarándok útja c. könyvében bátran meg lehetne róla mintázni Engedetlen alakját. Azonban az engedetlenség nem vicces dolog, így a fáraónak ismét szembe kellett néznie Isten elégedetlenségének következményével, az újabb csapással.

Amikor a békák brekegtek

„2Ha pedig te el nem akarod bocsátani, íme én egész határodat békákkal verem meg. 3És a folyóvíz békáktól hemzseg és felmennek és bemennek a te házadba és ágyasházadba és ágyadra és a te szolgáid házába és néped közé és a te kemencéidbe és sütőteknőidbe. 4És reád és népedre s minden te szolgáidra felmennek a békák.”

A második csapás a békák „közreműködését” igényelte. Első hallásra ez talán viccesnek vagy komolytalannak hathat: miért kellene félni a békáktól? Mégis a 78. zsoltár így fogalmaz: „Legyeket bocsátott rájuk, amelyek emésztették őket, és békát, amely pusztította őket.” (45. vers) A második csapás valóságos csapás volt, súlyosabb, mint az első. Elképzelhetjük Áront, amint a fáraó udvarában áll, és kinyújtja a Nílus felé a kezét – és a csoda bekövetkezik. Ha ott állnánk a folyóparton, látnánk, ahogy a Nílus hirtelen elkezdett megtelni békákkal, annyira, hogy nemcsak a folyóvíz és a part telt meg velük, hanem a békák ellepték Egyiptom földjét. Békák voltak mindenütt – az utcákon, a piaci eladók árui között, a templomokban, a házakban is. Békák voltak mindenütt, százával, ezrével lehetett őket látni. Az emberek hazaértek, és több tucat béka nézett velük szembe. Bemásztak a ruhák közé, az ágyakba, az edények közé, sőt még az éppen készülő kenyértésztába is. Ezzel a csapással már a fáraónak is szembesülnie kellett – az első csapást vélhetően nem érezte meg, hiszen a kutakat a szolgái ásták, és ők hoztak neki friss vizet. Azonban a második csapásnál már a királyi palotába is békák költöztek. A fáraó talán át akart öltözni, de előtte ki kellett ráznia a nyálkás békákat a tiszta ruháiból. Ha az éjszaka közepén felriadt (és miért ne riadt volna fel a békabrekegésre?), és fel akart kelni, a sötétben bizonnyal rálépett egy-két ugráló békára. A békák megállíthatatlanok voltak, ellepték Egyiptomot. A helyzetet csak fokozta az egyiptomi kultusz, amely szerint a béka szent állat volt, az élet és termékenység jelképe, és nem lehetett megölni. Így az egyiptomiak semmit sem tehettek a pusztító békainvázióval.

Mindebben újra csodálhatjuk Isten hatalmát. Isten egy ártalmatlan állatot választott a következő csapás eszközéül. Hiába erősebb az ember a békáknál, az Isten által keltett megállíthatatlan invázióval szemben semmit sem tehettek. Isten mindenható – ez azt jelenti, hogy bármely eszközzel megalázhat vagy felemelhet minket. Dávidot megsegítette, hogy egy parittyakővel győzze le a teljes harci öltözetben ellene törő Góliátot, az egyiptomiakat pedig az ártalmatlan békákkal alázta meg. Isten hatalmával ember nem dacolhat.

Ez a csoda azonban többről is szólt. Mint eddig is láthattuk, Isten a csapásokban Egyiptom istenei feletti hatalmát mutatta meg, és nincs ez másként a második csapásnál sem. Az egyiptomi hitvilágban Heqetnek, a békafejű istennőnek fontos szerepe volt. Az egyiptomiak úgy hitték, hogy Heqet, a teremtő Khnum istennek volt a felesége. Khnum fazekaskorongján megformálta az ember testét, majd Heqet életet lehelt belé. Az egyiptomiak számára ő volt a termékenység istennője, akiben különösen a gyermekszülés során reménykedtek. Úgy is hívták őt, mint „Aki meggyorsítja szülést”. A gyermekszülés egészen a modern korig nem volt egy veszélytelen dolog – még ha ezt el is felejtjük ma, a fejlett orvostudomány korában. A világtörténelem legnagyobb részében – sőt a fejlődő világban még manapság is – a gyermekszülés gyakran életveszélyes dolog – mind az anyára, mind a gyermekre nézve. Az egyiptomiak így Heqethez, a termékenység-istennőhöz fordultak segítségért.

Az egyiptomiak számára a második csapás tehát súlyos üzenetet hordozott: mindeddig rossz helyen keresték a segítséget, nem Heqet az életadó istennő, nem tőle származik a gyermekáldás, és nem ő tudja megmenteni a vajúdó asszonyokat, hanem egyedül az ÚR, a zsidók Istene. Persze az egyiptomiak ezt már korábban is láthatták volna – hiszen az ÚR volt az, aki már korábban is megáldotta a zsidó asszonyokat gyermekekkel, és így Isten népe szaporodott és szaporodott. Ám a második csapás még világosabban rámutatott arra, hogy Isten az egyedüli életadó.

Ez az üzenet azonban ránk is érvényes, Isten a mai korban sem szűnt meg az Életadónak lenni. Fejlett orvostudományunk mellett hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a bűn miatt az Évára kimondott átok ma is érvényben van:

„Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat.” (1Móz 3,16a)

Ez az átok nemcsak a szülés fájdalmas voltára, de az azzal járó minden problémára érvényes: a sterilitásra, a nehéz terhességi időszakra, a vetélésre, a szerencsétlen kimenetelű szülésekre is. Minden egyes születés a mai napig egy csoda – egyáltalán nem természetes, hogy a magzat megfoganjon, egészségben felnőjön és megszülessen. Mindehhez Isten életadó hatalma kell.

Mindaz, aki sóhajtva vágyakozott már gyerek után, de nem lehetett, vagy megtapasztalta gyermeke elvesztésének tragédiáját, minden bizonnyal jobban át tudja érezni mindezeket. És tudja, hogy milyen nagy kísértés ilyenkor valamilyen más istent keresni fogódzónak. Egyesek a legkülönfélébb módszerekhez folyamodnak, hogy végre teherbe essenek, és az új gyógyszer, orvos vagy orvosi eljárásba vetik bizalmukat. Mások épp ellenkezőleg: szabadulni szeretnének a már megfogant gyermektől, kényelemből vagy félelemből, hátha a magzat valami rendellenességgel bír majd. Megint mások a terhesség alatti ilyen és olyan vitaminokban látják az egészséges magzat kulcsát. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem lehet semmilyen orvosi kivizsgálást vagy tanácsot igénybe venni a teherbeeséshez. Nem is azt, hogy nincs egy helyes módja a magzat egészségére való odafigyelésnek. Még azt sem, hogy esetenként nem lehet bizonyos fogamzásgátló módszereket alkalmazni. De a fő kérdés ez: hol van a mi fő bizodalmunk a fogantatás vagy a gyermekszületés tekintetében? Istenben vagy valami gyógyszerben, eljárásban vagy statisztikákban? Ha szívünket Istennek szánjuk, akkor meglátjuk, hogy Ő hatalmasabb a modern kor Heqeteinél. Őbenne lehet igazán teljes az örömünk, de Ő az, Aki egyaránt képes arra, hogy szívünk legmélyebb fájdalmait is megértse, és azokat megvigasztalja. Ha Heqetekhez fordulunk, előbb vagy utóbb kiderül, hogy megmenteni sem képes, és vigasztalni sem. Az Úrnak azonban minderre van hatalma.

A fáraó segélykiáltása

Mint említettük, ebben a csapásban már a fáraó is érintett volt – a békák átkát ő is saját bőrén keresztül tapasztalta meg. Isten keze elkezdett ránehezedni, és úgy tűnik, ekkor már ő sem volt lenyűgözve saját varázslói trükkjeitől.

„7De az írástudók is úgy cselekedtek az ő titkos mesterségükkel és felhozták a békákat Egyiptom földére. 8És hívatta a Fáraó Mózest és Áront és monda: Könyörögjetek az Úrnak, hogy távolítsa el rólam és az én népemről a békákat, és én elbocsátom a népet, hogy áldozzék az Úrnak.”

A varázslók a korábbiakhoz hasonlóan utánozták Isten csodáját, de a fáraó most már belátta, hogy semmi vigaszt nem jelent, hogy a varázslók újabb tucat békát hoztak elő – ez semmiképpen sem tette semmissé az Egyiptom földjét elözönlő millió és millió békát. A fáraó ebben a helyzetben egy váratlan dolgot tett: hívatta Áront és Mózest, és az ő közbenjárásukat kérte a csapás eltávolításában.

Ez először is rámutat a közbenjárás szükségességére. A fáraó jól látta, hogy szakadék van közte és Isten között, és nem mehet csak úgy oda Istenhez. A fáraó megértett valamit a bűnösségéből: azt, hogy eddigi engedetlensége miatt nincs semmi alapja, amiért kérhetné, hogy a csapást távoztassa el tőle. Miért hallgatná meg Isten őt? Hiszen eddig csak engedetlenkedett, sanyargatta a népet, és dacolt Istennel – miért kellene tehát Istennek meghallgatnia őt? Ugyanez a kérdés napjainkban is fennáll. Rengeteget beszélnek Isten kegyelméről, Voltaire óta elterjedt mondás az, hogy „Istennek az a dolga, hogy megbocsásson.” De miért? Miért kellene Istennek figyelmen kívül hagynia az engedetlenségünket, bűneinket? A választ egy személy adja meg. Jézus Krisztus, akinek tökéletes élete és bűnt eltörlő halála elegendő alapot ad arra, hogy Isten megbocsásson nekünk. De nem mindenkinek. Jézus Krisztus feltámadása óta sem kötelessége Istennek, hogy mindenkinek megbocsásson. És nem is fog mindenkinek megbocsátani – csak azoknak, akik a Jézus Krisztusban való hitben jönnek Őelé.

Ebből láthatjuk, hogy a fáraó kérése egyúttal a fáraó tragédiája is volt. Azzal, hogy Mózest és Áront kérte meg a közbenjárásra, maga távol maradt Istentől. A fáraónak nem volt saját, személyes imája. A fáraó eddig a pontig már elég sokat megtudott Istenről – azt, hogy Ő hatalmasabb az egyiptomi isteneknél; azt, hogy Ő el is tudja távolítani a békákat, nemcsak felhozni; azt, hogy Ő azt akarja, hogy a népe Neki szolgáljon; és azt, hogy Ő meghallgatja az imádságokat. A fáraó tehát sokat tudott, de ez nem vált személyes tudássá az életében. Ismerte Isten hatalmát, de nem ismerte Istent személyesen. Tudta, hogy Isten meg tudja válaszolni a kéréseket, de nem ment személyesen Istenhez kéréseivel. A fáraónak csak egy száraz, halott hite volt Istenről. Ráadásul a fáraó rossz dolgot is kért Istentől - csupán a körülményeinek javulását, a békák eltávozását, de nem könyörgött a bűnbocsánatért, és Isten szabadításáért. A halott hit lényegtelen kérdéseket is eredményez – az Isten nélküli ember lehet, hogy imádkozik, de a saját megkönnyebbüléséért, és nem igazán a fontos dolgokért: a bűnbocsánatért, üdvösségért vagy szent életért. ILLUSZTRÁCIÓ: a széndarab nem tudja magát meggyújtani, de az égésben részt kell vennie.

Éppen ezért fordítsunk figyelmet az imaéletünkre. Ahogyan az egyik írásmagyarázó megjegyzi: „Az imádság az egyik legjobb próbája egy ember igazi lelki állapotának. Egy imádkozó élet az Istennel való személyes, üdvözítő kapcsolattól függ.” Nem sokat segít az, ha csupán mások imádkoznak értünk, hiszen a legfontosabb dolog, lelkünk üdvössége csupán a személyes, bűneinkért zokogó, Isten kegyelméért esdeklő imádság útján lehet a miénk.

Ahogy Isten reagál, és ahogy a fáraó

Mindennek fényében mégis csodálatos, hogy Isten válaszol a fáraó kívánságára. Isten nagyon jól látta a fáraó halott lelkét, a kényelmetlenségtől szabadulni akaró vágyódását, sőt azt is, hogy az ígéretét nem fogja beteljesíteni. Mégis Mózes imádságát meghallgatta az ÚR. Sőt, ezáltal egy újabb jelet is adott a fáraónak: a fáraó választhatta meg az időpontot, hogy mikor távozzanak el a békák.

„9Mózes pedig mondta a Fáraónak: Parancsolj velem: mikorra könyörögjek éretted és a te szolgáidért és a te népedért, hogy elpusztuljanak a békák tőled és házaidtól; és csak a folyóvízben maradjanak meg. 10Felelt a Fáraó: Holnapra. És mondta Mózes: Amint kívánod, hogy megtudd, hogy nincs hasonló a mi Urunkhoz Istenünkhöz. 11És eltávoznak a békák tőled, meg a te házaidtól, szolgáidtól és a te népedtől; csak a folyóvízben maradnak meg. 12És kiment Mózes és Áron a Fáraótól és kiáltott Mózes az Úrhoz a békák felől, amelyeket a Fáraóra bocsátott. 13És az Úr Mózes beszéde szerint cselekedett és kivesztek a békák a házakból, udvarokból és mezőkről.”

Ezek a versek az imádság erejéről beszélnek. Mózes bátran tette fel a kérdést a fáraónak, hogy válassza meg a csapás elmúlásának időpontját – miért? Mert teljesen bizonyos volt abban, hogy Isten meghallgatja az imádságát. A fáraó nem imádkozott, így sosem került személyes és üdvözítő viszonyba Istennel. Mózes viszont Isten gyermeke volt, és Isten gyermekeként bátran hihette azt, hogy imái meghallgatásra találnak.

Ez egy újabb fricska volt a fáraónak. A hatalmas fáraó a rabszolganép két képviselőjére szorul, mert ők olyasvalamivel rendelkeztek, amivel ő nem: közvetlen kapcsolatban voltak a Mindenható Úrral. Ez nemcsak Mózes és Áron kiváltsága, hanem minden keresztyéné is, amint arról a Biblia világosan nyilatkozik:

„Ha én bennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.” (Jn 15,7)

„És ez az a bizodalom, amellyel őhozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az Ő akarata szerint, meghallgat minket; és ha tudjuk, hogy meghallgat minket, akármit kérünk is: azt is tudjuk, hogy már teljesítette is kéréseinket, amelyekkel hozzáfordultunk.” (1Jn 5,14-15, Ravasz)

Kedves budapesti gyülekezet, ezt ti is jegyezzétek meg: imádságaitok a mennyei trónus elé kerülnek, a mindent kezében tartó Isten füleibe jutnak, Ő meghallja és meghallgatja azokat. Ez olyan kincs, amely többet ér a világ bármely pozíciójánál vagy bankszámlájánál. Éppen ezért imádkozzatok!

Isten meghallgatta Mózes és Áron kérését – ám a csapás nem múlt el nyomtalanul. A szent békák tetemeit nagy halmokba seperték össze, és ott rohadtak az egyiptomi tűző nap alatt, és váltak egyre büdösebbé. Az első csapásban a Nílus vált bűzlő folyammá, a másodikban a békák tetemei töltötték meg bűzzel Egyiptom földjét. Az egyiptomiak számára mindez kellemetlen emlékeztetőül szolgált az Istennek való ellenállásukra: a bűnnek kellemetlen következményei vannak, amit nem lehet csak úgy visszacsinálni.

Ám a fáraót ez látszólag ismét hidegen hagyta.

„15amint látta a fáraó, hogy baja enyhült, megkeményítette az ő szívét, és nem hallgatott rájuk, amint megmondta az ÚR.”

A fáraó megtapasztalta a csapásokat, és szíve látszólag meglágyult Isten iránt, és megalázkodott Mózesék előtt. Amint azonban Isten kegyelmét tapasztalta, szíve újra visszakeményedett. Ám ez egy nagyon veszélyes játék. Tudjuk, hogy a hideg-meleg változása még a legkeményebb anyagot is kikezdi, és az végül megrepedezik és összemállik. Hasonlóan Isten kegyelmével sem lehet csak úgy játszadozni. A zsoltáros a következőket mondja:

„34Ha ölte őket, hozzá fordultak, megtértek és Istent keresték. 35És eszükbe vették, hogy Isten az ő sziklájuk, és a felséges Isten az ő Megváltójuk; 36És hízelkedtek neki szájukkal, nyelvükkel pedig hazudoztak néki.” (Zsolt 78,34-36)

A zsidó nép a későbbiekben ugyanúgy viselkedett, mint most a fáraó. Ha Isten csapásokkal sújtotta őket, akkor hozzá fordultak, és kegyelemért könyörögtek – ám ez csak egy álmegtérés volt, szívük távol volt Istentől. Az igazi hit akkor mutatkozik meg, amikor elmúlik az a nehézség, ami miatt Istenhez kiáltottunk. Az újjászületett ember nem csupán a nehézségektől keres Istennél szabadulást, hanem szereti Őt, és engedelmeskedni akar Neki a körülményektől függetlenül. Azonban kőszívű emberek, mint a fáraó vagy később a zsidók, csak abban érdekeltek, hogy a helyzetük enyhüljön, és utána gyorsan el is feledkeznek Istenről. Éppen ezért vigyázz, ha Isten már sokadszor hívott téged a megtérésre, ám mindezidáig nem engedelmeskedtél Neki. Vigyázz, ha már sokszor tettél fogadalmat Istennek, de nem teljesítetted. Vigyázz, és vizsgáld meg szívedet, és inkább térj meg most, igazán a Mindenható Úrhoz, kérj tőle új szívet, mint hogy aztán szíved végleg megkeményedjen, és így halj meg. De te is vigyázz, keresztyén testvérem, hogy Isten újbóli rámutatását a bűneidre hogyan kezeled. Lehet, hogy az Úr már ötször, tízszer, százszor szembesített téged szíved problémájával, ám mindeddig nem törődtél vele. Vigyázz, őrizd meg a szívedet, nehogy az egyik Példabeszéd igazolódjon be rajtad:

„Aki a feddésekre is nyakas marad, egyszer csak összetörik, gyógyíthatatlanul.” (Péld 29,1)

James M. Boice: Ordinary Men Called by God: A Study of Abraham, Moses and David, 65. old. Idézi Philip G. Ryken: Exodus, 228. old.

HYPERLINK "http://en.wikipedia.org/wiki/Heqet" http://en.wikipedia.org/wiki/Heqet

Philip G. Ryken: Exodus, 232. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 5