08. Amit az evangélistáknak tudniuk kell

Mózes második könyve VIII.

Amit az evangélistáknak tudniuk kell

2Móz 3,16-22

„Menj el és gyűjtsd egybe az Izráel véneit és mondd ezt nékik: Az Úr, a ti atyáitok Istene, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene megjelent nékem, mondván: Megemlékeztem rólatok és arról a mit elkövettek rajtatok Égyiptomban. És mondtam: Kiviszlek titeket az égyiptomi nyomorúságból a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok földére, téjjel és mézzel folyó földre. És ha hallgatnak szavadra, akkor elmégy te és az Izráel vénei Égyiptom királyához, s így szóltok néki: Az Úr, a héberek Istene megjelent nékünk; most azért hadd menjünk három napi útra a pusztába, hogy áldozzunk az Úrnak a mi Istenünknek. Én pedig tudom, hogy az égyiptomi király nem engedi meg néktek, hogy elmenjetek, még erőhatalomra sem. Kinyújtom azért az én kezemet és megverem Égyiptomot mindenféle csudáimmal, melyeket véghez viszek benne; így azután elbocsát titeket. És kedvessé tészem e népet az Egyiptombeliek előtt, és lészen, hogy mikor kimentek, nem mentek üresen. Kérjen azért minden asszony az ő szomszédasszonyától és háza lakó asszonyától ezüst edényeket és arany edényeket és ruhákat; és rakjátok azokat fiaitokra és leányaitokra, s így foszszátok ki Egyiptomot.” (2Móz 3,16-22)

Lekció:

A hírvivők, küldöttek, diplomaták – sokféleképpen nevezték őket az idők folyamán – kiképzése mindig is nehéz munka volt. Nemcsak tökéletes nyelvismeretre, szónoki képességekre volt szükség, hogy valaki hivatalos követté váljon, hanem ezek mellett jellemeznie kellett őt az éles észnek, türelemnek, állandó figyelemnek és szerteágazó ismereteknek is. A diplomaták képzése mindig is a legjobb iskolákban történt. Ugyanis kritikus volt, hogy az, akit egy országot érintő üzenet eljuttatásával bíztak meg, lehető legjobban teljesítse küldetését. Talán nem is véletlen, hogy az egyik vezető amerikai diplomataképző egyetemen egy tanév több mint 13 millió forintba kerül – talán ezen keresztül érezhetjük a rajtuk lévő felelősség súlyát.

A mostani igeszakaszban mi is hasonló vizekre evezünk. Nem világi szemmel, hanem Isten szemszögéből vizsgáljuk meg azt, amit a hírvivőknek tudni kell. Isten iskoláját megkülönbözteti pár dolog a világi iskolától: nem szükséges hozzá 13 millió forint, viszont kell Isten iránti szeretet, engedelmesség és Krisztussal való élő kapcsolat.

Még egy dolog. Ha láttátok az igehirdetésem címét, az így hangzik: „Amit az evangélistáknak tudni kell”. Isten hírvivőit evangélistáknak neveztem – no nem úgy, mint Mátét vagy Lukácst, hanem abban az értelemben, hogy Isten hírvivőinek Isten örömüzenetét, evangéliumát kell az embereknek átadniuk. De ezek az evangélisták mi vagyunk. Nem csak Mózes, nem csak a híres evangélizációs prédikátorok, nem csak a lelkész, nem csak a teológiailag felkészültek. Hanem mi, egyszerű keresztyének. Ti, kedves budapesti gyülekezet. Ahogyan az Újszövetségben a rabszolgák is evangélizátorok voltak, gyakran hatékonyabbak, mint jómódú testvéreik. Figyeljetek tehát jól oda, mert amit most hallotok, alkalmaznotok kell az előttetek álló héten.

Öt fő dolgot emelek majd ki, ahogy végigmegyünk az előttünk lévő hét versen. Ezt az öt dolgot nagyon szívükbe kell rejteniük Isten hírvivőinek. (1) Isten üzenetét pontosan át kell adni; (2) Isten népe hallgatni fog ránk; (3) de lesznek ellenkezések, nem mindenki hallgat majd az üzenetünkre; (4) de Isten a célját még az ellenkezőkön is keresztülviszi; (5) végső győzelmünk bizonyos.

1  Az üzenetet pontosan át kell adni

Miután Isten befejezte a magáról való kijelentést, elmondja részletesen Mózesnek, hogy mi az, amit kíván tőle. Mózesnek először Izráel vezetőihez kell elmennie, és számukra is tudtul adni Isten üzenetét. A 16-17. versek ismerősnek tűnhetnek, hiszen korábban, a 7-8. versekben Isten ugyanezt az üzenetet mondta el Mózesnek is. Modern szemmel a szavak és kifejezések ismétlése alig pár mondat távolságából helytelennek és stilisztikailag csúnyának tűnhet, azonban ez voltmi fontosat tanít nekünk a bibliai próféciák természetéről. Isten fő kívánalma nem az volt, hogy Mózes tökéletesre csiszolt kifejezésekkel, stilisztikailag kifogástalanul fogalmazza át az üzenetet, hanem az, hogy pontosan azt mondja el, amit ő rá bízott. A Biblia üzenete Istentől származik. A próféták, evangélisták és apostolok nem saját gondolataikat vagy világnézetüket írták le, hanem azt, amit Isten mondott nekik és a többieknek. Kevéssé érdekes az, hogy Mózes mit gondolt Isten üzenetéről, neki nem a saját benyomásait és interpretációját kellett továbbadni, hanem pontosan azokat a szavakat, amelyeket Isten szólt az égő tüskebokorból. Az üzenet kétszeri ismétlése ebben a szakaszban is azt bizonyítja, hogy biztosak lehetünk abban, hogy Isten szavait halljuk a Bibliából, és nem emberek véleményét.

Mit tanít ez számunkra?  Azt, hogy mi is vegyük hasonlóan komolyan Isten üzenetét. Napról-napra olyan helyzetekbe kerülünk, amikor Isten elvárja, hogy az ő szavait közvetítsük: egy hitetlen családtag, egy csalásra rávenni akaró barát, egy intésre vagy bátorításra szoruló testvér és sorolhatnám még. Isten azt kéri tőlünk, hogy ilyenkor azt mondjuk nekik, amit Ő mond. Ne vizezzük fel az üzenetét. Ne csak a pozitív oldalát elmeljük ki a dolgoknak, miközben elrejtjük a nehezebb dolgokat. Isten elsősorban hűséget vár el tőlünk, az Ő szavainak egyszerű elismétlését.

De emlékezésképpen foglaljuk össze röviden, amit Mózesnek kellett mondania a zsidó vezetőknek. Először is beszélnie kellett nekik atyáik Istenéről – az Úrról, Jahvehről, aki szövetséges viszonyban állt velük is nemcsak atyáikkal. Aki ismerte és szerette őket, és nem feledkezett meg róluk. Beszélnie kellett Isten gondoskodásáról, hogy Ő hallja, látja, tudja népe szenvedését, és nem feledkezett meg róluk, még akkor sem, ha jöttek az elnyomatás évszázadai Egyiptomban. Beszélnie kellett a zsidóknak Isten szabadításáról, amelyet Isten eltervezett és hamarosan végbe is visz. És végül beszélnie kellett nekik a dicsőséges jövőről, az Ígéret földjéről, amelyet Isten elkészített számukra, Kánaánnak teljes és mézzel folyó országáról. Egyszóval Mózesnek beszélnie kellett Istenről, aki ott volt, ott van és mindig is ott lesz az Ő népével mindörökre.

2  „Hallgatnak majd szavadra.” (18. v.)

Egy dolgot kell még kiemelnünk a zsidóknak szóló üzenetből: a zsidók reakcióját. Mind a Károli-, mind az új fordítás a 18. vers elején található mondatot feltételes módban adja vissza: „És ha hallgatnak szavadra…” A héber alapján azonban ez sokkal inkább a jövőben beteljesülő biztos esemény, mint feltétel. Inkább így adhatnánk vissza:

„Hallgatni fognak a szavadra.”

Ez szükséges erősítés volt Mózes számára, hiszen küldetése emberi szemmel nézve nem kecsegtetett túl sok sikerrel. Ki is volt Mózes?  Egy korábbi egyiptomi bűnöző, akinek el kellett menekülnie. Most visszatér idős fejjel, egy (fél)idegen pásztornép kévpiselőjeként. Ha népe még akkor is visszautasította, amikor még az egyiptomi királyi család kiváltságaival rendelkezett, miért ne utasítanák vissza most, amikor megöregedett, és befolyásos társadalmi státuszát elvesztette?  Miért hallgatnának rá?  Isten mégis azt mondja neki: „Hallgatni fognak rád.” Hallgatni fognak rá, mert az Isten választott népéhez megy, Isten felhatalmazásával.

Kedves budapesti gyülekezet, szeretném, ha meglátnátok ebben a mondatban rejlő bátorítást. Krisztus a nagy missziói parancsában minket is elküld a világba, hogy tegyünk tanítványokká embereket. Azonban sokszor félünk a reakciótól és az elutasítástól. De Mózest itt Isten bátorítja, hogy az ő népe hallgatni fog rá. Hasonlóan Isten választottai ránk is hallgatni fognak. Az ApCsel 13,48 így erősíti meg ezt:

„A pogányok pedig ezeket hallván, örvendeztek, és magasztalták az Úrnak ígéjét; és akik csak örök életre választattak volt, hittek.” (ApCsel 13,48)

Nem hitt mindenki. De mindenki hitt Isten választottai közül. Ez az ígéret, hogy „hallgatni fognak rád” ránk is vonatkozik. A mi feladatunk csupán az, hogy menjünk és bátran tegyünk bizonyságot az embereknek, mert Isten választottai hallgatnak a szavunkra.

De ez a mondat többről szól mint az evangélizálás. Minden esetben, amikor Isten üzenetét kell elmondjuk Isten népének, lehet ez a reménységünk. Ez azt jelenti, hogy keresztyén testvéred reakciójától sem kell félned, ha nehéz mondanivalód van számára. Isten választotta, és Ő téged küld, hogy üzenetét elvidd hozzá. Csak arra figyelj, hogy Isten üzenetét közvetítsd, a reakciót pedig hagyd Istenre, akinek hatalma van a szívek fölött.

3  „Nem hallgat majd szavadra.” (19. v.)

Persze Mózes üzenetének voltak nehezebb részei is. Isten ugyanis azt kérte tőle, hogy miután elmondta a zsidóknak szóló üzenetet, a zsidó vezetőkkel együtt menjen el a fáraóhoz, és mondja a következőket neki:

„Az Úr, a héberek Istene megjelent nékünk; most azért hadd menjünk három napi útra a pusztába, hogy áldozzunk az Úrnak a mi Istenünknek.” (18b.)

Az üzenet furának és merésznek tűnhetett. A fáraónak szólt, aki az akkori világ leghatalmasabb ura volt, és akit testté lett Istenként tiszteltek a hazájában. A rabszolgasorban lévő zsidók jönnek hozzá, élükön egy egyiptomi bűnözővel Jahvehnek, egy olyan Istennek a nevében, akiről még soha nem is hallott. Ez az Isten azt mondja neki, hogy bocsássa szabadon az ingyen munkaerőt a pusztába, ezáltal sodorja gazdasági válságba Egyiptomot. Sőt, a zsidók Jahveht akarják tisztelni a pusztában – ahelyett, hogy őt és a többi istent tisztelnék Egyiptomban!  Hát, nem volt egyszerű üzenet. Ha megpróbálnánk összeállítani a világ legkevésbé szeretem munkáit, ez a feladat minden bizonnyal előkelő helyen végezne.

Mielőtt azonban tovább mennénk, foglalkozni szeretnék az üzenet egy részével, amely sok fejtörést szokott okozni nekünk. Miért háromnapi útra „kérte el” Isten a zsidókat?  Hiszen korábban nyíltan elmondta az Ő népének, hogy kiszabadítja őket Egyiptomból, és Kánaánba viszi őket. Félrevezette volna Isten a fáraót?  Hazudott neki?

Természetesen nem. Többféle magyarázatot is adhatunk:

1. Először is Isten csupán annyit mondott, hogy a fáraó engedje el a zsidókat háromnapi útra a pusztába. Nem ígérte, hogy utána visszajönnek. Isten nem állított semmi valótlant, nem is kecsegtette a fáraót hamis ígéretekkel, csupán nem mondott el mindent a jövőről.

2. Egy másik magyarázat az ókori szokásokban és szófordulatokban rejlik. Az ókorban a háromnapi út egy meghatározhatatlan időtartamú útra használt általános kifejezés volt. Hasonlít ez a mai modern nyelvünkben használt udvarias kérésekhez. Pl. amikor azt mondjuk, hogy „Zavarhatlak egy pillanatra? ”, nyilvánvalóan nem szószerint értjük ezt a kifejezést – ti. hogy csakis egyetlen pillanatig akarunk zavarni. Hanem azt gondoljuk ezalatt, hogy szeretnénk igénybe venni a másik figyelmét egy pontosan meg nem határozható rövid időtartamra. Hasonlóan az ókori háromnapi út is egy pontosan meg nem határozható utazásra használt kifejezés volt.

3. De a fentieknél van egy jobb magyarázat, amely figyelembe veszi a mondanivaló fő üzenetét. Philip Ryken, James Boice utódja szerint sokkal fontosabb volt az utazás hosszánál az utazás célja. Miért akartak elmenni a zsidók?  Hogy tiszteljék, dicsőítsék Istent, és áldozzanak neki. A kivoulás kezdettől fogva Isten dicsőségéről szólt, arról, hogy mind a zsidók, mind az egyiptomiak elismerik-e Jahveht az igazi Istennek. Éppen ezért a lényegi kérdés nem az, hogy hány napig mennek el az Izráeliek, hanem hogy a Fáraó hajlandó-e engedni, hogy dicsőítsék Istent. Megengedi-e a fáraó, hogy a zsidók legalább három napig Istent dicsőítsék, ahelyett hogy őt magasztalnák?  Enged-e a fáraó Istennek legalább három nap dicsőséget?  A fáraó azonban semmit sem engedett, minden dicsőséget magának akart fenntartani. Ha itt engedett volna, elismerte volna azt, hogy az ő dicsősége valójában nem is valós.

Persze ez a kérdés nem csupán a fáraónak szól. Minden embernek fel kell tennie ezt a kérdést: Isten dicsőségéért vagy a saját dicsőségedért fogsz élni?  A zsidók meghozták a maguk döntését. Azt mondták, hogy az Úr a „mi” Istenünk. Azonosították magukat Jahveh népével, és készek voltak behódolni előtte, és arra menni, amerre Ő vezette őket. Készek voltak kimenni a pusztába, hogy áldozzanak – azaz elismerjék bűnösségüket, és Isten kegyelméért könyörögjenek az áldozatokon keresztül. Készek voltak dicsérni Őt. A fáraó is meghozta a maga döntését. Ő nem nevezte Jahveht a saját Istenének, nem látta szükségét annak, hogy bűneiért áldozzon. Ő a saját maga dicsőségének élt. Előtted is ez a két út áll. Vagy kész vagy mindenedet felajánlani Istennek, az Ő kegyelméért könyörögsz, és neki élsz, vagy pedig magadért és magadnak élsz. De ez utóbbi esetben Istent nem mondhatod a saját Istenednek.

Isten persze ismerte a fáraó szívét, és előre tudta mit fog dönteni. Ezért mondja el Mózesnek, hogy

„Én pedig tudom, hogy az egyiptomi király nem engedi meg néktek, hogy elmenjetek, még erőhatalomra sem.” (19. v.)

Isten itt arról beszél Mózesnek, hogy lesznek bedugott fülek. A fáraó nem fog hallgatni, szíve kemény marad. Mégis az üzenet üzenet maradt, Mózesnek mennie kellett, és elmondani ezt a fáraónak.

Valljuk meg, ez nehéz része a keresztyénségünknek. Mózeshez hasonlóan mindannyian azt szeretnénk, ha elfogadnának, és nem szeretjük az elutasítást. Még kevésbé azt, ha voltkinek a szíve megkeményedik irántunk vagy Isten iránt a beszélgetésünk következtében. Mégis, ez az ige egy kérdést szegez a szívünknek: mire figyelsz, amikor Isten üzenetét közvetíted?  Az üzenetre vagy a reakciókra?  Mi határozza meg a beszélgetéseink sikerességét: az, hogy ha el tudtuk mondani érthetően Isten üzenetét vagy pedig az, hogy nem hallgattak ránk. Isten itt egyszerű dolgot kér Mózestől: mondja el az üzenetet érthetően és bátran, még akkor is, ha nem lesz hatása. Ha Mózeshez hasonlóan Isten hű szolgái akarunk lenni, nekünk is ezt kell szem előtt tartanunk.

Lássuk meg azonban az igében rejlő bátorítást is. Isten közli világosan a várható ellenállást Mózessel. De nem csak neki mond Isten ilyet, hanem nekünk is:

„ És némelyek hittek az ő beszédének, mások nem hittek.” (ApCsel 28,24)

*„*Ha mégis leplezett a mi evangyéliomunk, azoknak leplezett, akik elvesznek:” (2Kor 4,3)

*„*Mert nem mindenkié a hit! ” (2Thessz 3,2)

Isten ezen igékkel felkészít minket. Közli világosan, hogy lesznek emberek, akik nem hallgatnak ránk. Azért mondja ezt Isten, hogy erősödjünk meg és bátorodjunk, és szakadjunk el az emberi reakcióktól való félelmünktől, és arra koncentráljunk, hogy amit ránk bízott Isten, azt húségesen elmondjuk. Persze ezzel nem azt mondom, hogy mindegy hogyan mondjuk el Isten üzenetét. Isten felszólít minket arra, hogy szelíden, Isten iránti félelemmel beszéljünk róla. De akkor is, ne féljünk a reakcióktól!

4  „Megverem Egyiptomot mindenféle csodáimmal.” (20. v.)

A fáraó szívének keménysége azonban nem csak a fáraóról beszél, hanem Istenről is. Isten tudta a fáraó reakcióját. A mi Istenünk olyan, aki látja előre a jövőt, és pontosan tudja mi fog megtörténni. Sajnos manapság egyre több keresztyén vallja azt, hogy Isten nem ismeri pontosan a jövőt. Ezt nyílt teizmusnak hívják, és arra utalnak ezáltal, hogy Isten „nyitott” a lehetőségekre, és a körülmények szerint változtatja a tervét. De lássuk meg, hogy Mózes második könyvének az Istene, így tehát a Biblia Istene olyan Isten, aki már az égő bokorból is előre látta – sőt már az örökkévalóságban –, hogy mi lesz a zsidók és a fáraó reakciója, és megvolt a tökéletes terve ezekre a kimenetekre.

Mi ez a tökéletes terv?  Az, hogy Isten végül mégis meghódítja a fáraó szívét.

„Kinyújtom azért az én kezemet és megverem Egyiptomot mindenféle csudáimmal, melyeket véghez viszek benne; így azután elbocsát titeket.” (20. vers)

Isten hatalmas. Vele nem lehet vitatkozni. Az Ő tervét nem lehet keresztülhágni. Ezek a versek Isten hatalmáról beszélnek. Az, akinek Isten csapásokat és vereséget ígér, nem más, mint az ókori Kelet legnagyobb ura. Akinek hadserege a legerősebb volt az akkori világban. Akinek kezében összpontosult az egész Egyiptom feletti hatalom. Akinek szavától százezrek és milliók élete függött. De még ő sem állhat Isten útjában. A fáraó karja túl gyenge volt Isten karjához képest. Az ÚR véghez viszi az Ő akaratát.

Kedves budapesti gyülekezet, jegyezzünk meg ebből két dolgot. Legelőször is csodáljuk Istent, hogy neki nincs lehetetlen. Sem akkor, sem most. Isten nem fogy ki a lehetőségekből és ötletekből. A fáraó szívét a tíz csapás által törte meg, Pál Isten elleni lázadását Krisztus dicsőséges megjelenésével. Josh Mcdowellt, a kezdetben meggyőződéses ateistát pedig úgy törte meg Isten, hogy elkezdett írni egy könyvet, amelyben a keresztyénség tarthatatlanságát akarta bizonyítani. Nem tudta megírni a könyvet, mert útközben megtért. Istennek semmi sem lehetetlen. Szemléljük tehát az Ő hatalmát és dicsőségét a jövő és a fáraó feletti uralmában.

Másodszor pedig szolgáljon bátorításul a jelenlegi, talán nehéz helyzetedben az, hogy Istennek nincs lehetetlen. Talán nehéz akadályok állnak eléd: megváltoztathatatlannak tűnő emberek, kínzó körülmények, munkahelyi vagy anyagi nehézségek, amelyek látszólag meggátolják Isten tervét. De meggátolhatják-e?  Nem. Isten az Ő tervét és dicsőségét mindenáron keresztül viszi. Lehet, hogy nem úgy, ahogy képzeled. Lehet, hogy nem a legfájdalommentesebb módon. De egyben biztos lehetsz: az Ő dicsőségén és akaratán csorba nem esik. És nem ez, ami számít?  Nem ezért imádkozunk annyit, hogy az Ő akarata legyen meg úgy a mennyben, mint a földön?  Nem ezt emlegetjük annyiszor reformátusokként, kálvinistákként, hogy legyen mindenben Istené a dicsőség?  Hát akkor bátorodjunk és nyugodjunk meg. Isten hatalmas, és az Ő akaratát mindenen véghez viszi. Nem kell félned senkitől és semmitől. Ő az Úr.

5  „Így fosszátok ki Egyiptomot.” (21-22. v.)

Az utolsó dolog, amire Isten felhívja a figyelmünket, az, hogy a zsidók a távozáskor ki fogják fosztani Egyiptomot.

„És kedvessé tészem e népet az Egyiptombeliek előtt, és lészen, hogy mikor kimentek, nem mentek üresen. Kérjen azért minden asszony az ő szomszédasszonyától és háza lakó asszonyától ezüst edényeket és arany edényeket és ruhákat; és rakjátok azokat fiaitokra és leányaitokra, s így foszszátok ki Égyiptomot.”

Mindez elsőre furán hangozhat. Kegyes dolog ez?  Kedves Istennek?  Talán segít az, ha megértjük, hogy a kifosztás arra a momentumra utalt, amikor a győztes csapat a csata után szabadon elvehette a legyőzöttek ékszereit és tulajdonát. A kifosztás az egyik csapat teljes győzelmét hirdette a másik felett. Isten ezen keresztül felhívja a zsidók figyelmét arra, hogy az Egyiptommal való szembenállásuk valójában egy szent háború, Isten harcol értük és helyettük a fáraó és Egyiptom ellen. A kifosztás ráadásul utal a győzelem bizonyosságára is, a harcot Isten, és így a zsidók nyerik meg.

Ez a momentum Isten számos tökéletességéről tanít minket.

1. Egyrészt újra bizonyítja nekünk azt, hogy Isten megtarrja az ígéreteit. Emlékeztek még az Ábrahámnak adott ígéretre?

„És monda az Úr Ábrámnak: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annakutánna kijönnek nagy gazdagsággal.” (1Móz 15,13-14)

Isten ezt az eseményt már Ábrahámnál előre látta és megígérte az egyiptomiak felett aratott győzelmet. Nincs elveszett ígéret Istennél.

2. Másrészt úgy is tekinthetünk erre, mint Isten igazságának megnyilvánulására. A zsidók évszázadokon keresztül szolgálták az ő egyiptomi uraikat anélkül, hogy megfizették volna őket, vagy felszabadították volna a nehéz munka alól. Ez kegyetlenség és igazságtalanság volt, és noha egyetlen földi törvényszék sem ítélt volna nekik, a mennyei törvényszék előtt nem volt elfeledve az ő ügyük. A kivonuláskor Isten kárpótolta őket az elszenvedett igazságtalanságért. Tanuljuk meg ebből, hogy Isten mindig igazságot szolgáltat. Semmilyen téged ért igazságtalanság nincs feledésbe merülve nála. (És ez arra is tanít minket, hogy mi magunk is legyünk igazságosak. Az Isten által adott törvényekben sosem volt szabad egy rabszolgát üres kézzel elküldeni. Mert ez az egyiptomi kizsákmányolást idéző igazságtalanság lett volna – 5Móz 15,12-15a.)

3. De ami talán a legfontosabb, hogy ez a szakasz bemutatja Istent nekünk, mint Aki mindig győzelmet arat. Izráel és Egyiptom (lelki) háborúban álltak egymással: az asszony magva a kígyó magva ellen. A háborút a zsidók nyerték. Sőt, nem is akárhogyan!  Úgy foszthatták ki Egyiptomot, hogy közben még csatázniuk sem kellett!  Isten békésen, kérésre rendelkezésükre bocsátotta az egyiptomiak ékszereit és javait. Hogyan lehetséges ez?  Úgy, hogy Isten volt az, aki harcolt a zsidókkal. Aki sebezhetetlen, leküzdhetetlen és mindig győzedelmes.

Jó, ha ebben a szakaszban nem csupán a zsidók győzelmét látjuk, hanem a keresztyének előtt álló dicsőséges jövőre emeljük a tekintetünket. Nemcsak a zsidóknak voltak ilyen ígéreteik. Az 1Kor 6,2-3ban Pál egy döbbenetes kijelentést tesz:

„Nem tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg?  …Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni? ” (1Kor 6,2-3)

Angyalokat fogunk ítélni. Ez biztos. Az ellenség, a sátán minden seregével behódol nekünk. Mert jön a mi hercegünk fehér lovon, és uralma alá hajt mindent. Hallgassátok csak, ahogy János ír erről!

„És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé volt egy fehér ló, és aki azon ült, hívatott Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik. És az Ő szemei olyanok, mint a tűzláng; és az Ő fején sok korona; az Ő neve fel volt írva, a mit senki nem tud, csak Őmaga. És vérrel hintett ruhába volt öltöztetve és a neve Isten ígéjének neveztetik. És mennyei seregek követték Őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. És az Ő szájából éles kard jött ki, hogy azzal verje a pogányokat; és Ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel; és Ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját. És az Ő ruháján és tomporán oda volt írva az Ő neve: királyoknak Királya, és uraknak Ura. És láték egy angyalt állani a napban, és kiálta nagy szóval, mondván minden madaraknak, a melyek repdesnek volt az égnek közepette: Jöjjetek el, és gyűljetek egybe a nagy Istennek vacsorájára. Hogy egyétek a királyok húsát, és vezérek húsát és hatalmasok húsát és lovaknak és rajtok ülőknek húsát, és mindenkinek húsát, szabadokét és szolgákét, és kicsinyekét és nagyokét. És látám, hogy a fenevad és a föld királyai és az ő seregeik egybegyűltek, hogy hadakozzanak az ellen, a ki a lovon ült és az Ő serege ellen. És megfogaték a fenevad, és Ővele együtt a hamis próféta, aki a csodákat tette előtte, amelyekkel elhitette azokat, akik a fenevad bélyegét felvették, és akik imádták annak képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének: A többiek pedig megölettek a lovon ülőnek kardjával, amely az Ő szájából jött ki; és a madarak mind megelégedének azoknak húsával.” (Jel 19,11-21)

Csodáljátok Krisztus erejét és győzelmét. A mi szeretett Urunk minden ellenségét legyőzi, és mindenki erőszakkal vagy önként, de azt fogja mondani, hogy Ő a királyoknak királya és az Uraknak Ura (Fil 2,10-11; Jel 19,16).

De tudjátok, van itt még egy csodálatosabb dolog is. Azt láttuk, hogy a zsidók csata vagy erőfeszítés nélkül szerezték meg az egyiptomiak gazdagságát. Nincs ez máshogy a keresztyénekkel sem. Beszélünk sokszor a keresztyén életről, mint harcról – és ez helyes, hiszen a Biblia így mutatja be nekünk. De nem szabad soha elfelejtenünk, hogy a háború nehéz ütközeteit Valaki már kétezer évvel ezelőtt megvívta a Golgota keresztjén. Az igazán nehéz harcokban Jézus Krisztus már győzött. A legfontosabb dolgokat Ő már megszerezte, és ez nekünk semmibe nem került. Nekünk semmibe került a megigazulásunk – az, hogy a mocsoktalan Isten minket, mocskos ruhájúakat tisztának nyilvánít Krisztusért. Nekünk semmibe került a fiúvá fogadásunk – az, hogy a lázadó ellenségeit Isten gyermekeivé fogadja, és keblére öleli Jézusért. Nekünk semmibe nem került az üdvösségünk – az, hogy mi, akik annyiszor át- és áthágjuk Isten törvényét, mégis felmentést kapunk a törvény alól – egyedül Jézus Krisztusért. Ó, tudatában vagy-e ennek?  Tudod-e, aki most itt ülsz, hogy saját erődből nem vagy képes Istennek tetszeni?  És tudod-e azt, hogy mégis tetszhetsz Istennek – azért mert Jézus Krisztus most hív, hogy valld meg bűneidet és az Ő életéért és haláláért kérd Istent, hogy ingyen adja Neked nem Egyiptom, hanem a menny gazdagságát, az örök és dicsőséges életet. Ámen.

A katolikus fordítás azonban így fordítja: „És hallgatni fognak rád.”

Philip G. Ryken: Exodus, 104-105. old.