37. Próba a szükség idején

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXXVI.

Keserű pirula

**2Móz 15,22-27

Lekció: Zsolt 103,1-22

A Vörös-tenger partján állva Izráel láthatta azt a nagy győzelmet, amelyet Isten aratott az egyiptomiak felett. A hullámok kimosták a partra a meghalt katonák tetemeit, és a tenger, amely oly szilárdan állt meg falként mellettük, most újra visszatért az eredeti medrébe. A zsidók énekkel is megemlékeztek erről a nagy szabadításról, amely ezután is velük volt, és emlékeztette őket Isten hatalmára és szeretetére. De most már el kellett indulni a Vörös-tengertől. A nagy kérdés, hogy de mi következik ezután?

A választ már tudjuk: próbák és tanulás. Az előttünk levő bő két fejezetben (15,22-17,16) a nagy szabadítás utáni négy próbáról olvasunk: Máránál a keserű víz, Szin pusztájában a kenyér hiánya, Masszánál a víz hiánya, Refidimnél pedig az első harc tette próbára az izraeliták hitét az Úrban.

Ám mindezek során a zsidók rengeteget tanulhattak. Máránál megtanulták azt, hogy az Úr az ő gyógyítójuk, Szin pusztájában azt, hogy az Úr gondoskodik élelemről és a nyugalom napjáról számukra, Masszában arról, hogy Isten az, aki adja az élet vizét, Refidimnél pedig, hogy az Úr az ő jelvényük, aki vezeti őket a háborúban.

Sajnos azonban ezeket az eseményeket úgy is hívhatnánk, hogy „a zúgolódó történetek” – az izraeliták ugyanis nem úgy reagáltak az Isten által adott próbára, ahogy azt gondolnánk. Hiába volt mögöttük a tíz csapás és a tenger kettéválasztása, mindezen nehézségek között az első alkalommal visszatértek megszokott módszereikhez: panaszkodtak, lázadtak, zúgolódtak Isten és Mózes ellen.

Mindezen eseményeket azért szükséges így összefüggéseiben látni, hogy még jobban csodáljuk Istent. Kihozta a zsidókat Egyiptomból a Vörös-tengerig, és népe zúgolódik, amikor az egyiptomiak a nyomukban vannak. Hatalmas erővel megszabadítja őket, ám a következő alkalommal megint morognak és fellázadnak. És újra, és újra. Miért nincs elege Istennek ebből a népből? Ezen a ponton megérthetünk valami az Ő szeretetéből és hűségéből. A zsidók lázadása és bűnei ellenére Isten mégis a saját népeként tekint rájuk, akiket kiválasztott, és akikhez ragaszkodik. A lázadás sokszor megismétlődik a pusztában, az Isten jelenlétét mutató felhőoszlop azonban sosem távozott el az izraelitáktól. Volt, amikor egy helyben állt, de mindvégig ott volt velük.

A kivonulás története azért is fontos, mert számunkra is példát ad. A könyv eseményein keresztül Isten világossá teszi számunkra, hogy mit jelent keresztyénnek lenni (hit által Isten ígéreteibe, Krisztusba kapaszkodni), és hogyan kell keresztyénként élni. A mostani szakaszból pedig azt tanuljuk meg, hogy ha Isten megszabadított, akkor meg is fog szentelni – ehhez pedig szükséges, hogy újabb és újabb próbákban legyen részünk.

A próba

„22Ennekutánna elindította Mózes az Izráelt a Vörös-tengertől, és mentek Súr puszta felé; három napig mentek a pusztában és nem találtak vizet. 23És eljutottak Márába, de nem ihatták a vizet Márában, mivelhogy keserű volt. Azért is nevezték nevét Márának.”

Miben is állt Izráel próbája? Először is egy valóságos nehézségben. Többszáz kilométert gyalogolni önmagában sem kis dolog. Azonban a zsidóknak mindezt a sivatagban kellett megtenniük – nagy melegben, tűző napon. És nincs víz! Ráadásul a férfiak feleségükkel, kisgyerekeikkel, állataikkal mentek – így nem csupán a saját szomjúságukat kellett legyűrniük, hanem látniuk kellett szeretteik szenvedését is.

Másodszor azt is látnunk kell, hogy a vízhiány újfajta próba volt. Egyiptomban, a Nílus-deltában sosem kellett aggódniuk amiatt, hogy lesz-e vizük. A szomjazás új és nehéz gondolat lehetett számukra, különösen annak fényében, hogy Isten népe voltak – azé az Istené, aki épp az imént mutatta meg hatalmát a víz erői felett. Lehet, hogy a pusztában viszont szomjan kell halniuk?

Harmadszor a vízhiány nem csak egy pillanatnyi nehézség volt, hanem tartós szenvedés. Nem egyórás vízhiányról olvasunk itt, hanem arról, hogy három napig mentek a pusztában, és nem találtak vizet. (Én csupán egyszer kerültem csak olyan helyzetbe, hogy valódi vízhiány veszélyeztessen: egy túra alkalmával a nap végére a vizünk nagyjából elfogyott. Már ez is kicsit ijesztő volt, mennyivel inkább a zsidók helyzete, akiknek három nap után sem volt vizük a sivatagban!) A magukkal vitt tömlők bizonyára kimerültek, és iható víznek nyoma se látszott. Sőt, amikor látszólag vizet találtak, és lelkük végre megnyugodott volna, kiderül: a víz ihatatlan! – így még keserűbbé váltak, mint előtte.

Végül pedig a helyzet kilátástalannak tűnt. Háromnapi útra vannak a Vörös-tengertől: vissza nem fordulhatnak, de emberi ésszel nézve, ha előre mennek, akkor sincs remény. Hol van az Úr, aki eddig segítette őket? Kihez vagy mihez forduljanak?

Azért fontos mindezeket látnunk, mert a zsidók próbájának jellemzői a mi életünkre is érvényesek. A próbák nagyon gyakran valamilyen fizikai vagy lelki nehézséget hordoznak magukkal – betegség, anyagi gondok, gyümölcstelenség az életemben –, amelyek nem csak egy pillanatig jelentkeznek, hanem tartós nyomás alá helyezik az életemet. És minden próbában van valami új, valami eddig „ismeretlen” dolog, sokszor ezért is olyan nehéz felismerni őket. A tartós nehézségek pedig kérdésekkel, kétkedéssel töltenek el, megoldást és kilátást nem találunk – és ezen a ponton teszi Isten próbára a hitünket. Mert ne feledjük minden próba a hit próbája, az Istenben való bizalom próbája. A körülmények változhatnak – mások a fizikai vagy lelki nehézségeink, más formában jelentkeznek, hosszabb-rövidebb ideig tartanak –, de lényegében a próbák egy kaptafára épülnek: arra, ami az Édenkertben is előkerült: bízunk-e Istenben és az Ő szavában akkor is, amikor nem látunk megoldást?

A bukás

„24És zúgolódott a nép Mózes ellen, mondván: Mit igyunk?”

Említettük azt, hogy a zsidók próbája nehéz volt, és ezt meg is kellett tennünk, hogy együttérez-hessünk a zsidókkal, és ne ítéljük el olyan könnyen őket. A Biblia lapjairól nézve minden próba olyan egyértelműnek tűnik, és minden megoldás könnyűnek, de ne felejtsük: a zsidók szomjazása semmivel sem volt egyszerűbb próba a mi mindennapi harcainknál, amelyek néha olyan hatalmasak a mi szemünkben. Persze a megoldás tényleg egyszerű, csak az alkalmazás nehéz.

Mégis, bár látjuk a zsidók próbájának nehézségét, a lázadásukért felmenteni őket nem lehet. A kérdésükben látszólag nincs semmi baj: „Mit igyunk?” A probléma a belsővel volt, azzal a hozzáállással és móddal, ahogy mindezt tették. Az ige azt mondja: „És zúgolódott a nép Mózes ellen.” A zúgolódásnak fordított héber ige sokkal erősebb tartalmat hordoz, mint a panaszkodás, elégedetlenség. Ezt a szót a Biblia szinte kivétel nélkül a pusztai vándorlás történéseiben használja, amikor a zsidók Isten elleni lázadását mutatja be. A zsidók tehát nem csupán panaszkodtak, hanem zúgolódva, morogva, kiabálva lázadtak. Megkérdőjelezték Isten erejét, szándékát, szeretetét. Olyan ez, mint amikor a parlamentben bizalmi szavazásra kerül sor, mert megrendült a nép (képviselők) bizalma az uralmon lévő kormányban. Izráel ezzel bizalmatlanságát nyilvánította ki Isten felé.

Két dolog teszi még súlyosabbá ezt a lázadást. Először is az, hogy lényegében semmi más nem történt Izráel életében, mint hogy valósággá vált az, amit kértek a fáraótól. Mit mondtak neki korábban: „Engedj el a pusztába” – és most ez meglett: szabadok voltak, és a pusztában meneteltek a pusztai élet minden nehézségével. Persze a zsidók problémája az volt, hogy nem erre számítottak. Isten nem ígért nekik nehézségektől mentes, pusztai „luxusutat”, ám az ő fejükben más elképzelések voltak, és a nehézségek váratlanul érték a népet.

Másodszor pedig az a döbbenetes, hogy miközben a nép bizalmatlanná vált Isten iránt, Isten jelenlétének bizonyítéka, a felhőoszlop egy pillanatra sem mozdult el tőlük! Hogyan jutottak ide, Súr pusztájába? Úgy, hogy az Úr előttük ment, és Ő vezette őket ide – egy dologban biztosan nem kételkedhettek a zsidók: Isten akarata volt, hogy erre a helyre jussanak. Mégis, ennek ellenére nem válaszért és segítségért mentek Istenhez, hanem lázadó szavakkal.

Mindezekből talán összeállíthatjuk a bukás „képletét”: tartós nehézség (ellentmond az elvárásoknak) + bizalmatlanság = bukás.

Persze talán azt kérdezed: de mi mást tehettek volna? Ehhez pedig nézzük meg Mózes példáját! Mózes elvárásairól nem tudunk semmit – lehet ugyan, hogy negyven éves tapasztalata alapján tisztában volt azzal, hogy ilyen nehézségek várhatók a pusztában –, de a vízhiány nehézségét valóságosan érezte. Ő volt Izráel vezetője, emberi szemmel nézve kétmillió ember élete függött tőle, vagyis a vízhiány az legalább annyira nehézség volt számára is, mint a többi zsidónak.

De Mózes nem vesztette el bizalmát Istenben! Ez a lényegi különbség. Mózes nem értelmezte a nehézséget úgy, mintha Isten elhagyta volna őket. Mózes minden bizonnyal előre nézett a felhőoszlopra, és rendíthetetlen volt abban, hogy Isten velük van, és célja van életükkel. Ez a lényegi különbség. Ha most a zsidók bukásának képlete után, Mózes győzelmének a képletét is fel akarnánk írni, az így nézne ki: tartós nehézség + bizalom = győzelem.

De talán azt kérdezed: miben jelenik meg Mózes hite, bizalma? Két dolgot látok.

„25Ez [Mózes] pedig az Úrhoz kiáltott és mutatott néki az Úr egy fát…”

Mózes először is kiáltott az Úrhoz, és az Úr válaszolt neki. A megoldás ma is ez: Istenhez kiáltani a nyomorúság idején, és várni az Ő válaszát. Talán most azt kérdezed: „Rendben, én ezt értem, de hogyan fordíthatjuk le mindezt a magunk helyzetére?” Hiszen a keresztyén ember általában szokott imádkozni, ha szükségbe jut – jaj annak, aki nem! –, mégis kevés eredménnyel: mintha pont a vers második fele hiányozna: nem kapunk választ az Úrtól. Miért? Azt gondolom azért, mert nem merítjük ki teljesen azt a szót, amelyet Mózesre használ az ige: kiáltott az Úrhoz. Mózes imája kiáltása volt – olyan, mint egy nagy tömegben szüleit vesztett gyermek hangos sírása. Vagy mint egy fuldokló ember segélykiáltása. Az, hogy Mózes kiáltott, több dolgot is feltételez. Egyrészt teljesen tisztában volt azzal, hogy maga nem tudja megoldani a problémát, ezért nem a megoldáson törte a fejét, hanem Istenhez fordult. Vagyis Mózes imádsága alázatos volt, tudatában volt esetlenségének, tehetetlenségének és Úrra való rászorultságának. Másodszor pedig teljesen tisztában volt azzal is, hogy Isten meg tudja adni kérését. Vagyis Mózes tiszta szívéből bízott Istenben. Nos, milyen a te imádságod a nehézséged idején? Alázatos, esdeklő, kérlelő? Isten szabadításában bizakodó?

„25… és bevetette azt a vízbe, és a víz megédesedett.”

Mózes azután hagyatkozott Isten vezetésére. Persze itt megint jöhet az ellenvetés: „Hát, ha Isten nekem is olyan közvetlenül üzenne, mint Mózesnek, akkor biztosan követném!” Pedig, testvérem, a helyzeted ugyanolyan egyszerű, mint Mózesé. Ha kiáltasz Isten szabadításáért, ő válaszolni fog. Isten ma sem hagyja útmutatás nélkül az Ő népét, ma is vezet minket az Ő szava által. Igaz ugyan, hogy nem közvetlen kijelentéssel, de annál sokkal teljesebb és világosabb módon. Ha próbáidra választ keresel, akkor kiáltásod mellé társítsd a Biblia kutatását, az Igén való elmélkedést, és érett keresztyén testvérek tanácsát, akik véleményüket az Igére alapozzák. Ezek az eszközök, amelyeket Isten számodra rendelsz. Ha élsz velük, sosem hagy vezetés nélkül. Mennyire használod ezeket az erőforrásokat?

Van itt még egy fontos pont. Lássátok meg, hogy Isten vezetését követni nem mindig egyszerű. Ebben az esetben Isten egy látszólag értelmetlen dolgot kért Mózestől – hasonlóan a varázslók előtt bemutatott három jelhez –: vessen egy fát a vízbe. Hogyan oldaná meg ez az ásványi oldatok miatt ihatatlan keserű víz problémáját? Mégis Mózes követte az Úr parancsát – anélkül, hogy mindenáron törekedett volna megérteni, hogy miért vagy hogyan fog az működni. Ez egy fontos alapelv: Isten mindenekelőtt engedelmességet vár, és nem kérdéseket. Nem mindig fedi fel a probléma megoldásának „hatásmechanizmusát”, amikor válaszokat ad. Talán nem érted, hogy miért mondd el újra és újra az evangéliumot családodnak vagy szkeptikus barátodnak, amikor eddig sem hallgatott rá – hogyan térne meg, ha az evangélium bolondság neki? Talán azt nem érted, hogy szavak nélkül hogyan tudod majd megnyerni hitetlen házastársadat – bár az Ige ezt parancsolja. Talán az nem tűnik logikusnak, hogy miért legyél újra és újra alázatos, szelíd és szerető az ellenségeskedő munkatársaiddal szemben, hiszen látszólag semmi hatása ennek. Látjátok, ezekben a helyzetekben mind ott van a „hogyan fog működni?” kérdés, de az igéből azt látjuk, hogy nem ez a lényeg, hanem a bizalom és engedelmesség.

És emlékezz arra, hogy az engedelmességnek áldásai vannak. Mózes belevetette a fát a vízbe, és az megédesedett. Ez egy hatalmas és gazdag áldás: kétmillió ember látta javát egy ember engedelmességének. Ugye, megéri engedelmesnek lenned, még ha csak te engedelmeskedsz egyedül?

Helyreállítás és ígéret

„25…Ott adott néki rendtartást és törvényt és ott megkísérté. 26És monda: Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekszed, a mi kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, a melyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.  27És jutának Élimbe, és ott tizenkét forrás volt és hetven pálmafa; és tábort ütöttek ott a vizek mellett.”

Azonban itt nem áll az igénk. Bár az is elég nagy csoda, hogy a hitetlen népének Isten édes vizet ad, ám az Úr ennél sokkal többel áldja meg Izráelt: saját szavával – rendtartást ad nekik, sőt ígérettel kötelezi el magát. Annak ellenére, hogy Izráel elbukott, Isten újabb ígéretet ad népének.

Először Isten elmondja a népével szembeni elvárását. Igen, Istennek vannak elvárásai népéhez. Emlékeztek? Azért hozta ki őket Egyiptomból, hogy „szolgáljanak neki” – és tulajdonképpen ezt fogalmazza meg. Két fő kötelességet vázol fel Isten a keresztyén ember számára.

Figyelj Istenre, és halld meg szavát! „Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz…” és „figyelmezel az ő parancsolataira”. Isten azt kívánja, hogy népe – mindenki, aki keresztyénnek mondja magát – figyeljen arra, mi Isten akarata. Ezt részben érintettük már az előbb Mózesnél, amikor láttuk, hogy figyelt Isten vezetésére.  Mindez számtalan kötelezettséget magában foglal: tanulmányozd naponta a Bibliádat a Szentlélek megvilágosításáért való imádsággal együtt; hallgasd az igehirdetéseket figyelmesen, és elmélkedj rajtuk; vedd a fáradtságot, és kutasd a mindennapi döntéseidben azt, hogy mi Isten akarata, ne legyél lusta. Talán mindezt úgy foglalhatjuk össze, hogy Isten azt várja el: értsük meg az Ő törvényét.

Tartsd meg azt, amit Ő mond! „…azt cselekszed, a mi kedves az ő szemei előtt” és „…megtartod minden rendelését”. Különösen az első parancs sokatmondó: „azt cselekszed, a mi kedves az ő szemei előtt” – vagyis Isten azt várja el, hogy minden előtt és fölött azt akarjuk, ami az ÚR szemében kedves, és nem azt, ami a miénkben az. Ez ismét sok kötelezettségünkről beszél: miután megértettük, mi Isten akarata, tudatosítanunk kell azt magunkban; ismét csak imádkoznunk kell a Szentlélek erejéért, hogy a jó véghezvitelét megtaláljuk; erős harcot kell vívnunk a vágyainkkal és érzelmeinkkel, hogy tudjuk az Úr akaratát a miénk elé rakni; közeli kapcsolatot kiépítése más keresztyénekkel, hogy ebben tudjanak minket támogatni (vagyis maradjunk ellenőrizhetőek). Mindez tehát arról szól, hogy miután megértettük az Úr törvényét, cselekedjük meg azt!

Vagyis, kedves budapesti gyülekezet, az Úr teljes lojalitást és engedelmességet vár el. Nem lehet kompromisszumokat kötni, ez a keresztyén élet útja, a keresztyénség költsége, amit fel kell mérni mindenkinek. Ha nem akarod megérteni és megcselekedni Isten akaratát, ez arra mutat, hogy keresztyénné kell lenned, azaz új szívre van szükséged az Úr Jézustól, amely Őt szereti.

Ám azt is látnunk kell, hogy az Úr az Ő tanítványainak, akik többre értékelik és előbbre helyezik Őt, mint magukat, csodálatos ígéretet ad.  „Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekszed, a mi kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.”

Ebben az ígéretben először is meglepő az, hogy Isten gyógyulást ígér. Azt gondolnánk, hogy nem a népnek, hanem a keserű víznek van szüksége gyógyításra, de valójában nem. A nép volt beteg, hitük erőtlen volt. A legnagyobb ígéret tehát, amit Isten adhatott a népnek, az nem az, hogy a vizet ihatóvá teszi, hanem, hogy Isten az ő lelküket is képes meggyógyítani.

Ezen a ponton pedig el kell oszlatnunk egy gyakori félreértést: a karizmatikus mozgalom előszeretettel használja ezt az igét a különböző gyógyítási alkalmak hirdetésére. Az ő értelmezésükben ez a vers 100%-os garancia arra nézve, hogy a hűséges hívők nem lehetnek betegek, vagy ha mégis, akkor ebben az életben biztos, hogy meggyógyulnak.

De nézzük meg, mit mond az ige! Nem azt, hogy Isten sosem engedi meg, hogy a benne hívők ne betegedjenek meg. Hanem, hogy nem kell aggódniuk amiatt, hogy Egyiptom betegségei bekövetkeznek rájuk – azaz azok a csapások, amelyeket ők hitetlenségükből kaptak. Isten tehát azt ígéri, hogy a bűn miatti nyomorúságot nem hozza ránk, ha hűségesek leszünk hozzá.

Ez a vers tehát nem garancia az azonnali gyógyulásra bármely betegségből. Viszont biztat minket, hogy Istenhez, a Gyógyítóhoz kell fordulni, ha a bűn következtében nyomorúságba, bajba esünk. Mindezt jól példázza egy későbbi pusztai eset: amikor Isten népe ismét fellázadt, és az Úr halálos kígyókat bocsátott rá, Isten megmutatta, hogy Ő a Gyógyító: aki csak feltekintett az érckígyóra, meggyógyult. Gyötrődésed van valamely bűnöd miatt? Kínozza, éget a szívedet? Az Úrnál találhatsz rá balzsamot és gyógyulást. A mostani igét veheted bátran ígéretnek, hogy ha kiálthatsz az Úrhoz, és kereshetsz nála gyógyulást. Ő odafordítja a fülét a nyomorúságban lévőkhöz.

Ám a legcsodálatosabb mégis az, ahogyan ez a gyógyulás jön. Hogyan kötözi be Isten a mi lelki sebeinket? Ézsaiás próféta a Messiásról azt jövendölte:

„És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg.” (Ézs 53,5)

„…az Ő sebei által gyógyultunk meg” – nem csodálatos? A mi fájdalmainkat és betegségünket Krisztus hordozta. „Ő megsebesített a mi bűneinkért…” – ó, mennyire látjuk ezt, amikor elfogták Jézust, ütötték-verték, leköpték, megkorbácsolták és keresztre feszítették! „Megrontatott a mi vétkeinkért…” – hát nem ez teljesedett be, amikor vért verejtékezett a Gecsemáné-kertben? Vagy amikor elkezdődött agóniája, az Atya ráterhelte népe bűneinek súlyát? Amikor nyögött, szenvedett, kiáltott a Fiú az Atya haragjának súlya alatt? És végül, amikor szíve szó szerint megszakadt a megváltás súlya alatt?

És Isten most azt mondja: „Én vagyok a te gyógyítód”. Ez a mondata tehát Istennek nagyon sokba került – mert „az Ő sebeivel gyógyultunk meg.” Mégis, Isten hajlandó volt megtenni ezt az ígéretet akkor ott a pusztában, előre látva Krisztus áldozatát. És hajlandó most is megtenni. Ez az ígéret visszavonhatatlan, változhatatlan. Mivel Krisztus meghalt, ha Krisztushoz jössz, gyógyulást nyersz a te lelkednek. Jössz-e hozzá barátom, ha még nincs új szíved? És jössz-e hozzá naponta, keresztyén testvérem? Keresed-e az Ő közelségét? És ha gyógyulást találtál, ugye figyelsz Rá és cselekszed az Ő akaratát? Az Úr segítsen ebben téged! Ámen.

L. NET Bible kapcsolódó jegyzete a 2Móz 15,24-hez.  HYPERLINK "http://net.bible.org/#!bible/Exodus+15" http://net.bible.org/#!bible/Exodus+15

És mennyivel inkább ez Krisztusra! Az Ő engedelmességének a megszámlálhatatlan mennyei sereg látta javát.

PAGE   \* MERGEFORMAT 4**