16. Az ember tragédiája

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XVI.

Az ember tragédiája

2Móz 6,28-7,13

Lekció: Zsid 3,1-14

Fő cél

Célom meggyőzni az embereket – legyenek hívők vagy hitetlenek –, hogy az Istennek való engedetlenség bennük rejtőzik. Ennek meglátása bűnbánatra, és Istennek való engedelmességre késztet minket – azaz hűségesen képviselni Istent ezen a földön.

Tökéletes könyv csak egy van: a Szentírás. A Szentírás a tökéletes Isten ihletésének eredménye, aki semmi tökéletlent nem tud kiadni „a keze közül” – így a Szentírás isminden részében tökéletes. Nincsenek benne ellentmondó versek, csupán a mi értelmünk látja meg helyenként nehezen az összefüggéseket. Nincsenek benne unalmas részek, hanem a mi értelmünk nem méri fel egyes igeszakaszok mélységét. Nincsenek benne céltalan szakaszok, csupán mi nem látjuk át az adott könyv felépítését.

Mindezeket szükséges hangsúlyoznunk, amikor egy nehezen érthető vagy laposabbnak tűnő részhez érkezünk a Szentírásban. A felolvasott részben a 6,28-7,7-ig tartó szakasz lehet ilyen. Ez a rész kevés újat mond ahhoz képest, amit már eddig megtudtunk Mózes második könyvéből: Mózes ellenkezése, Isten válasza korábban már mind elhangzott részletekben. Akkor miért olvassuk itt ezt a szakaszt?

Először is ez a tíz vers összefoglaló-emlékeztető jellegű. A 3. fejezettől kezdődően Mózes elhívásáról és kezdeti nehézségeiről olvastunk (3,1-7,7). A 7,8 verssel pedig a Kivonulás könyvének egy új része kezdődik, a fáraóval való egyre erősödő konfrontáció, amely a csapásokban, és végül a nép kivonulásában fejeződik be. Mielőtt tehát ebbe az új részbe belekezdenénk, ez a szakasz emlékeztet minket a fő szereplőkre és a lényegi mondanivalóra. Ez különösen fontos volt az ókorban és középkorban, amikor az emberek nem tarthattak írott vagy nyomtatott Szentírást a kezükben, nem lapozhattak vissza egy-két oldalt, hogy felidézzék a történteket, mert a bibliai történeteket csak hallás útján tehették magukévá.

Másodszor azonban van egy közös gondolat, amely fonalként összeköti a két részt (3,1-7,7 ill. 7,8-11,10). A 6,28-7,7-ig tartó bekezdésben Mózes mondja azt Istennek, hogy „Nem akarok!”, a következő bekezdésben a fáraó utasítja el az Istennek való engedelmességet. Ilyen módon mindkét szakasz az Istennek való engedetlenségről szól – ez nem más, mint az ember tragédiája – legyen hívő vagy hitetlen.

A próféták prófétája

Mielőtt Áron nemzetségtáblázatáról olvastunk volna, Mózes sikertelenségét és kétségbeesését láttuk, amint hiába próbálta meggyőzni az izraelitákat, ők nem hittek neki. Mózes újra előveszi a régi kifogását: „Uram, én körülmetéletlen ajkú vagyok!” Újra próbálta meggyőzni Istent arról, hogy ő nem tehetséges szónok, nem ő a megfelelő személy a feladatra, ő nem fogja tudni a fáraót meggyőzni arról, hogy engedje el a népet. Mózes megterhelt, csalódott, borúlátó, és megpróbál kilépni a szolgálatból.

Nem szeretném, ha ez a megállapítás csupán valami elméleti, absztrakt síkon érintene minket, és nem látnánk a gyakorlati következményét az életünk számára. Mózes konkrét problémája talán egyedi volt: nem mindannyian küzdünk azzal, hogy képtelennek érezzük magunkat a beszédre, egy nép vezetésére, egy világi vezetővel való szembesülésre. Azonban mindannyian küzdünk néha Istennel, és megpróbálunk kifogásokat keresünk az Ő valamelyik parancsával szemben. Szeretném, ha Mózes példájában meglátnánk azt, ahogy engedetlenkedünk, nyavalygunk, mert egy-egy területen nehéznek találjuk azt, amit Isten kér tőlünk, és nem akarunk Neki engedelmeskedni. Ez Mózes tragédiája, ez a mi tragédiánk.

Menjünk még mélyebbre kicsit, még inkább a konkrét dolgok felé. Szeretném, ha keresnéd a választ a kérdésre: te melyik területen állsz hadba Istennel? A bibliaolvasás terén – annak ellenére, hogy tudod, Isten naponkénti közösségre hív el magával, te mégis megelégedsz egy gyenge-közepes csendességgel? Az imádkozás terén – bár tudod, hogy kötelességed imában hordozni a testvéreid terhét, te mégsem találsz időt rá a nap során? A szolgálat terén – sok elfoglaltságoddal vagy képességeid hiányával magyarázod, hogy miért nem szolgálsz Istennek? A családod terén – nemet mondasz Istentől kapott feladataidra, mint férj vagy feleség? A mértékletesség terén – legyen szó kiegyensúlyozott időbeosztásról, ételről vagy bármi másról, te újra és újra vétkezel, és azt mondod, hogy Neked nem megy? Ha visszatetsző számodra az, hogy Mózes újból és újból megkérdőjelezi elhívatását és alkalmasságát, akkor legyen visszatetsző a saját életed is, amelyben talán újra és újra Mózest imitálod.

Ha számodra visszatetsző Mózes viselkedése, akkor képzelheted, hogy Istennek mennyire az volt. Mégis Ő nem fojtja el Mózes kérdéseit azzal, hogy „Mózes, eredj a dolgodra!”, hanem türelmesen válaszol neki, és ezen keresztül is tanít az engedelmességre. Ez pedig a fókuszt Istenre irányítja. Sajnos a kivonulás történetének legtöbb interpretációjában, megfilmesítésében vagy rajzfilmesítésében a központi alaknak Mózest tekintik – hiszen ő az, aki buzdította a népet, aki szembenézett a fáraóval, aki végül kivezette a népet Egyiptomból, át a Vörös-tengeren. Istent pedig általában csak egyfajta „asszisztáló személynek” tekintik mindehhez: Ő biztosítja a felhő- és tűzoszlopot, a Vörös-tenger megnyitását, de valahogyan mégis háttérbe szorul Mózeshez képest. Ez a kép azonban helytelen. A kivonulás története Isten története. Mózes második könyvének hőse Isten, és nem Mózes. Ezt pedig újra és újra alátámasztja a Biblia szövege, amikor látjuk, hogy Mózes mennyire hibákkal és bűnökkel teli, és Isten az, aki a történet minden lényeges pontján – legyen szó a csipkebokorról, Mózes elcsüggedéséről, a csapásokról – előtérben van, és megmenti a helyzetet. Erre kell emlékeznünk minden alkalommal, amikor Mózes bűneivel szembesülünk: nem kell őt megvetnünk, hiszen egyikünk sem különb nála, hanem inkább Istenre emeljük fel a tekintetünket, aki még ilyen tökéletlen eszközökön keresztül is, mint a nyolcvan éves Mózes, képes az Ő tervét elvégezni.

Isten nem vetette el Mózest, hanem türelmesen újra tanítani kezdte. De mi hozott változást Mózes számára? Mi az, amit Mózes megértett a panaszkodása óta? Ezt vizsgáljuk meg a következőkben.

Isteni autoritás. Isten a Mózessel való foglalkozást azzal kezdte, hogy isteni autoritást adott Mózesnek. „Lásd, Istenévé teszlek téged a Fáraónak, Áron pedig, a te atyádfia, szószólód lesz.” (7,1) Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Mózes istenné vagy istenivé lett. Hanem Isten azzal bízta meg Mózest, hogy képviselje Őt: Mózes cselekedetein és szavain keresztül Isten jelent meg a Fáraó előtt. Áron pedig Mózes szócsöve lett – sőt a héber szöveg még határozottabban fogalmaz: „Áron pedig, a te testvéred, prófétád lesz.” Isten tehát beszélt Mózeshez, Mózes Áronhoz, Áron pedig a fáraóhoz. Ebben a láncolatban Mózes és Áron feladata tulajdonképpen egyetlen dolog volt: elmondani pontosan azt, amit Isten közölt nekik.

Mózes korábbi panaszkodásának a fényében, ez egy váratlanul csodálatos dolog. Annak ellenére, hogy Mózes fel akarta adni, lázadt és engedetlenkedett, Isten most mégis arra választja ki, hogy Őt képviselje a fáraó előtt. Azonban Isten ezt nem csak akkor egyszer cselekedte meg a világtörténelemben, hanem a mai napig is bűnös embereket választ ki erre a feladatra: a Vele kapcsolatban lévő embereknek, a keresztyéneknek a közösségét, az egyházat. Egy presbiteriánus lelkész a következőképpen fogalmazta ezt meg:

„A mi Urunknak nincsen szeme, nincs lába, nincs keze, hanem az Ő Egyházában, az Ő testében lévő népének tagjait használja. Minden tagnak feladata és kötelessége van. …Minden Krisztusban hívő [tag] tisztséget visel az egyházban, a Krisztusról való bizonyságtétel tisztségét, és ez a legmagasabb, legtiszteletteljesebb, leghasznosabb tisztség a világon, ’minden hívő tisztsége’.”

Istent képviselni nagyon súlyos felelősség, mégis Isten a keresztyéneket erre hívta el. Nekünk kell Krisztust elvinni a világba. Nekünk kell bemutatni az Ő jellemét a családunkban, a munkahelyünkön, a barátainknak. A hitetlenek általában csak annyit értenek a keresztyénségből, és annyi ismeretük van Istenről, amit tőlünk, a mi szavainkból és életünkből megtudnak. Mi magunk is Istent képviseljük ebben a világban – ahogyan Mózes és Áron Isten volt a Fáraónak.

Ebben a feladatban csupán egy dolog számít: a hűség. Istennek nem számított az, hogy Mózes nem kora legjobb szónoka volt, nem kérte, hogy vegyen retorikából leckéket. Isten egyetlen dolgot kért tőle és tőlünk: hűségesen adjuk át üzenetét a világnak. Ez egyrészt vonatkozik arra, hogy az evangéliumot a maga egészében hirdessük. Ne hagyjuk ki a bűnről szóló tanítást, ne kezdjük és végezzük Isten szeretetével az evangelizálást – mert Krisztus vagy az apostolok sem így hirdették azt. Másrészt azonban Istent kell hirdetnünk a világnak azáltal is, hogy életünk minden területén Isten törvényei szerint élünk, és bemutatjuk életünk által, mi Isten akarata a pénzkezelés, gyereknevelés, szerető férj és feleség kapcsolat, alázatos szülőkhöz való viszonyulás, anyagiakkal való megelégedettség (és még sorolhatnánk) terén. Mindebben a munkában nem számít, hogy nyelvünk olykor akadozik vagy dadog, hogy életünk nem a legsikeresebb – Isten hűséget vár el tőlünk: „Te mondj el mindent, amit néked parancsolok.” (7,2a) Ez a keresztyén életünk egyetlen mércéje, a sikerességünk egyedüli mérőköve: mennyire voltunk hűségesek Isten szavához.

Emlékeztetés a nehézségekre. A második dolog, amire Isten tanítja Mózest, hogy felfedi előtte a jövő problémáit.

„3Én pedig megkeményítem a Fáraó szívét és megsokasítom az én jeleimet és csudáimat Egyiptom földén. 4És a Fáraó nem hallgat reátok…” (7,3-4a)

Isten ezzel tulajdonképpen a fát vágta ki Mózes panasza alatt. Mózes pont azért ment Istenhez panaszkodva, mert nem hallgatott rá a fáraó. Isten pedig azt mondja neki, hogy „Bárhogyan beszélsz, bármennyi csodát is teszel, a fáraó nem fog hallgatni rád.” Mózes fejében (ahogy a miénkben is) egy dolognak le kellett rombolódnia: a keresztyén élet nem nehézségek nélküli vagy gyors problémamegoldással járó sétagalopp, nem is olyan élet, amely a világi mérce szerinti sikerekkel jár. Keresztyénként vannak és lesznek az életünkben problémának, megoldhatatlannak tűnő helyzetek, de ettől nem kell kétségbe esnünk. Mert a problémák, nehézségek és sikertelenségek ott vannak Isten tervében, Ő tud ezekről. Lesznek, akik megtérnek bizonyságtételünkre, lesznek, akik nem. Lesznek problémák, amelyekre Isten gyors és csodálatos megoldást ad, lesznek olyanok, amelyekre nem. De bárhogy legyen is, a nehézségektől nem kell megrettenünk, mert Isten maga mondja azt nekünk, hogy lesznek.

Emlékeztetés Isten hatalmára. A harmadik dolog, amire Mózesnek emlékeznie kellett az, hogy Isten még a nehézségek között is hatalmas:

„…akkor én kezemet Egyiptomra vetem és kihozom az én seregeimet, az én népemet, az Izráel fiait Egyiptom földéről nagy büntető ítéletek által. 5S megtudják az Egyiptombeliek, hogy én vagyok az Úr, a mikor kinyújtom kezemet Egyiptomra és kihozom az Izráel fiait közülük.” (7,4b-5)

Isten nemcsak a problémákról beszélt Mózesnek, hanem arról is, hogy Ő ezekre megoldást készít. Isten újra felfedi a célját Mózes előtt: a fáraó engedetlenkedni fog a hallott szónak, de mindez végső soron Isten hatalmát fogja megmutatni. Isten csupán azért tűri meg a vele való ellenkezést vagy a nehézségeket, mert ezek végső soron az Ő nevére hoznak majd dicsőséget. Mózes ennek tudatában bátrabban mehetett előre – most már a fáraó ellenkezésére nem mint Isten tervének meghiúsulására kellett tekintetnie, hanem épp ellenkezőleg, megértette, hogy ezek részét képezik Isten tervének. Sőt várhatta azt az időt, amikor Isten majd megelégeli a fáraó makacsságát, és büntető ítéletei által kihozza népét Egyiptom földjéről. Ilyen kell legyen a keresztyén ember viszonyulása is a problémákhoz: nem aggodalmaskodnunk kell egyből, nem is elpanaszkodni minden ismerősünknek a nehézségeinket, hanem megértenünk: Isten rostáján ezek a nehézségek átmentek, de csak azért mentek át, hogy Ő megdicsőítse magát, azaz ezekben a problémákban az Ő hatalma és szeretete még világosabb legyen.

Mint látjuk, Isten hűséget várt el Mózestől. Ettől a ponttól kezdve a korábbi kétkedő próféta hűséges marad Isten szavához, és nem kételkedik többet. Hanem teszi Isten parancsát, ahogy Ő azt nekik megüzente. Ezt látjuk a 8-9. versektől: Isten üzen valamit, Mózes és Áron pedig végrehajtja. Mózes újra és újra hangsúlyozza számunkra, hogy ezentúl mindent Isten utasítására, az Ő parancsa szerint tettek. Ha belegondolunk, ez egy csodálatos dolog. Azzal kezdtük, hogy Mózes ellenkezésében az ember tragédiáját láttuk. Mózes tragédiáját azonban Isten átváltoztatta egy győzelmes sikertörténetté – Mózes a történet további részében számunkra nem az engedetlen, hanem az engedelmes Mózes. Isten ezt a csodát mindenkivel kész újra megismételni, aki csak megalázkodik előtte és követi Őt.

A fáraó tragédiája

Az Istennek való engedelmesség újra a fáraó elé vitte Mózest és Áront. A 7,8 verstől kezdődően – mint láttuk – új rész kezdődik Mózes második könyvében: Istennek Egyiptom felett való teljes győzelme a tíz csapáson keresztül. Ennek bevezetőjét olvassuk a 7,8-13 versekben.

„8És szólt az Úr Mózesnek és Áronnak mondván: 9Ha szól hozzátok a Fáraó mondván: tegyetek csudát; akkor mondd Áronnak: Vedd a te vessződet és vesd a Fáraó elé; kígyóvá lesz. 10Beméne azért Mózes és Áron a Fáraóhoz, és úgy cselekedtek, a mint az Úr parancsolta volt; vetette Áron az ő vesszejét a Fáraó elé és az ő szolgái elé, és kígyóvá lett.” (7,8-10)

Isten azt parancsolta a két szolgájának, hogy azt a jelet, amelyet először Izráelnek mutattak be, és amelynek a zsidók hittek, most a fáraó előtt is mutassa be. Áronnak a földre kellett vetnie a botját (vélhetően Mózes botját, ami már korábban kígyóvá változott), és a fáraó szeme előtt a bot kígyóvá változott. Ez a csoda „nyílt hadüzenet” volt a fáraónak: Egyiptomban a csodákat, a mágiát, a természet felett való uralmat az istenek területének tartották – az istenek képviselője pedig a fáraó volt. Így Mózes és Áron tettét rivalizálásnak tekintették a fáraóval szemben. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a kígyó Egyiptomnak, és a fáraó hatalmának jelképe volt. A fáraó a trónralépésekor a kígyóra esküdött. Most pedig azt látja, hogy a rabszolganép két képviselője egy közönséges pásztorbotot változtat kígyóvá, a fáraó szent állatává!

Megérthetjük, hogy a fáraó ezt nem tudta ezt elviselni, hanem azonnal hívta udvari varázslóit.

„11És előhívta a Fáraó is a bölcseket és varázslókat, és azok is, Egyiptom írástudói, úgy cselekedtek az ő titkos mesterségükkel. 12Elvetette ugyanis mindegyik az ő vesszejét és kígyókká lettek…” (7,11-12a)

A fáraó varázslói Istent próbálták utánozni, és ez valamelyest sikerült is nekik. Felvetődik a kérdés, hogy hogyan? Vannak, akik természetes magyarázatokkal szolgálnak: az egyiptomi varázslók kígyóbűvölők voltak, vagy valamilyen szemfényvesztő trükkel mutattak be hasonlót Isten csodájához – ők azt mondják, hogy valódi csoda nem történt. Mások pedig a varázslók tettét a Sátán hatalmával magyarázzák: a Sátán erős, és hatalmat adhatott ezeknek a varázslóknak a bot kígyóvá változtatására. Bárhogy legyen is, a Biblia nem ad fedi fel ezt egyértelműen: nem szükséges, hogy a Sátánt lássuk az események mögött, de igaz, hogy a Sátánnak lehet hatalma ilyen csodákat végrehajtani. A lényeg azonban nem a varázslók titkos mesterségének mikéntjén van, hanem az utánzáson. Az Isten nélküli ember nem tudja elviselni Isten hatalmának megnyilvánulását. Nem tudja eltűrni, ha nyilvánvalóvá válik, hogy van Valaki, aki nagyobb és erősebb nála, és akinek engedelmeskednie kell. A fáraó így rögtön utánozni próbálta Isten csodáját. De ugyanez a menekülés, az Istennel szembesüléstől való félelem húzódik meg a modern embernek a természetfölöttit megmagyarázni akaró magatartásában. Miért törekszik a liberális teológia minden csodát eltüntetni a Bibliából, és természeti jelenségekkel vagy az írók képzelgésével megmagyarázni őket? Miért kell az ateistáknak minden, a természetben Isten jelenlétére utaló érvet valamivel megmagyarázniuk? Azért, hogy ne szembesüljenek az élő Istennel. Ha sikerül megmagyarázni vagy megismételni Isten csodáit, az emberek azt gondolják, hogy ezzel Istent „lehozták a földre”: Isten vagy nincs, vagy pedig nem hatalmasabb az embernél. Ekkor pedig visszabújhatnak bezárt világukba, és a fáraóhoz hasonlóan nem kell tudomást venniük arról, hogy itt van egy Isten, aki hatalmasabb náluk, akinek engedelmeskedniük kell(ene), és akinek majd el kell számolniuk.

De Isten nem csúfoltatik meg. Hamar kiderült, hogy a varázslók mágiája nem mérhető Istenhez: „…de az Áron vesszeje elnyelte azok vesszejét.” (7,12b). Az egyiptomiak varázslása gyenge utánzata volt Isten csodájának. Ehhez hasonlóan az Isten ellen hozott elméletek – legyenek a liberális teológia kreálmányai, vagy ateista nézőpontú természettudományos elméletek – is kudarcra vannak ítélve: általában sokkal több kérdést és problémát vetnek fel, mint amit megmagyaráznak.

Mindezek után józan ésszel azt gondolnánk, hogy a fáraó végre belátja a tévedését.

„És megkeményedett a Fáraó szíve és nem hallgatott rájuk, amint megmondta az Úr.” (7,13)

Nem így történt. A fáraó szíve megkeményedett, nem akart engedni Istennek. Ebben talán Isten tehetetlenségét látjuk – azt, hogy Isten hatalmas csodái ellenére sem tért meg a fáraó. De ez nem Isten tragédiája. Nem Isten tragédiája az, hogy a fáraó a nyilvánvaló igazságnak – ti. hogy az az Isten, akit Mózes és Áron képvisel, sokkal hatalmasabb az egyiptomi isteneknél – mégsem akar hinni, hanem hitegeti magát a varázslók utánzásával. Hasonlóan modern korunk híres ateistáinak egyre keményebb istenellenes könyvei és előadásai sem Isten tehetetlenségét mutatják. Hanem sokkal inkább az ember tragédiáját, aki a sok nyilvánvaló igazság ellenére is makacs, és lázad Isten ellen.

De Isten még ebben sem csúfoltatik meg. Ez a rész így fejeződik be: „amint megmondta az Úr.” Isten mindezeket előre látta, a fáraó szívének megkeményedése is benne volt az Ő tervében. Így válik nyilvánvalóvá Isten győzelme, és az ember tragédiája.

A Mózesről és a fáraóról szóló bekezdésekben találtunk egy közös üzenetet, amely csodálatosan egyesíti e két szakaszt: legyél hívő vagy hitetlen ott rejlik benned az Istennek való engedetlenség magva. Mózes, akárcsak a fáraó Isten nélkül tragédiára volt ítélve, akárcsak te is. Mégis döntő különbség van, hogy melyik utat választod. A hívő ember számára van megoldás: Mózes Isten türelmes szeretetét tapasztalta, és Isten ma is mindenkinek kínálja az Ő szeretetét. Jézus Krisztus miatt irgalmas Isten hozzánk, mert Krisztus emberré lett, hogy helyrehozza azt a tragédiát, amit emberekként a bűnnel okoztunk. Az Ő szenvedésével és halálával eleget tett a törvény szerinti büntetésnek, amelyet vétkeink miatt érdemeltünk, és az Ő jócselekedetekkel tökéletes életét nekünk tulajdonítja – mindezt ingyen, merő kegyelemből. Jézus Krisztus miatt volt Isten türelmes Mózessel, és nem vonta vissza az ő megbízatását Sőt azzal bízta meg, hogy Őt, az örök Istent képviselje ezen a földön. Ez a Krisztusban újjászületett ember Istene: ahol mi tragédiát okozunk, Ő felemel. A fáraó azonban nem volt hajlandó fejet hajtani Isten előtt, hanem megkeményítette szívét. Kívánom, hogy ne az ő kárhozat felé haladó példáját kövesd. Hanem térj még ma Istenhez bármilyen bűnödből, hogy ne a szíved megkeményedését, hanem az Ő bűnbocsátó szeretetét tapasztald meg.

„7Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, azt aratja is. 8Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.” (Gal 6,7-8)

Douglas K. Stuart: Exodus, 180. oldal, és különösen a 189. lábjegyzet.

Marcus A. Brownson: The Ideal for Our Church. Idézi: Philip G. Ryken: Exodus, 196-197. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 6