34 Az ÚR harcol értetek

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXXIII.

A kerülőút

**2Móz 13, 17-14,4

Lekció: 1Móz 49,29-50,26

A kivonulással egy teljesen új szakasz kezdődött a zsidók életében. A változás sokszor nem könnyű, ezt mindannyian tudjuk, akik átéltünk már néhány költözést vagy munkahelyváltást, de a zsidók esetében még ennél is többről volt szó. A kivonulás a zsidók számára Egyiptom otthagyását jelentette. Egyiptom a mi fejünkben már összekötődik a zsarnokság, elnyomatás és kínzás színterével, de ne felejtsük el, ez mégis a zsidók otthona volt. Erre a helyre érkezett Jákób hetvenedmagával, itt következett be a csodálatos szaporodás, melynek során kétmillióan lettek. Bármilyen nyomorúságokat hordozott is Egyiptom, mégis ez volt az otthonuk, ennek tájait, növényeit és állatait ismerték. Egyiptom volt az a hely, ahová népként 450 éve kötődtek, és ahol mindannyian meglátták a napvilágot.

Azután a kivonulás a Kánaánba való bevonulást jelentette – egy olyan helyre való költözést, ahol közülük még senki sem volt soha! Különösen külföldi munkahelyeknél szokás az, hogy a legígéretesebb jelentkezőt még a munka megkezdése előtt „kirepítik” a leendő munkahelyére, hogy legalább egy pár napos látogatást tegyen – így próbálják meg csökkenteni az idegen országba költözéssel kapcsolatos félelmeket és nehézségeket. De a zsidók közül nem volt ilyen „ismerkedési utazás” – se Mózes, se Áron, se senki más közülük nem járt még Kánaán földjén.

Továbbá a kivonulás egyet jelentett a zsidók számára a nemzetté válással. Egyiptomban senki sem tekintette őket nemzetnek, csupán etnikai csoportosulásnak. Státuszukat nézve rabszolgák voltak. Most azonban ennek a hatalmas embertömegnek meg kellett szerveződnie, hogy Kánaánba erős honfoglaló nemzetként érkezzenek meg.

Végül pedig a zsidóknak a kivonulás után meg kellett tanulniuk a szabadsággal élni – emlékezzünk, mind ez idáig ők rabszolgák voltak: diktatúrában születtek és diktatúrában éltek. Az volt a természetes nekik, hogy uralkodnak felettük, rabszolgahajcsárok hajtják őket, és a szabadságot nem ismerték. Tudjuk azt, hogy a szabadságot megszokni és azzal jól élni nem könnyű dolog. Gondolhatunk Irakra: a Husszein-diktatúra alól való felszabadulás után eltelt hét év robbantásai, belpolitikai nyugtalansága, politikai harcai világosan mutatták, hogy egy dolog hozzájutni a politikai szabadsághoz, és egy teljesen másik dolog tudni élni vele békés és helyes módon. A zsidóknak a kivonulás ebben is újat hozott.

Vagyis a zsidóknak sokat kellett tanulniuk – a Sínai-hegyhez vezető út pedig pontosan ezt a célt szolgálta. De a tanulás mellett ez az út számos nehézséget jelentett az izraeliták számára: először az őket üldöző fáraó hatalmas seregével kellett szembenézniük, majd a víz hiánya okozott problémát. Nem sokkal később az első csatájukat is meg kellett harcolni az amálekiták ellen. Mindezek mellett pedig ott voltak a mindennapi harcok: a panaszkodások, elégedetlenségek, és a manna, mint egyedüli élelmük változatlansága – reggel, délben, este mannát minden egyes nap. Mi, akik előre látjuk a kivonulás után pusztai történéseket, joggal kérdezzük: mi szükség volt minderre? Hiszen Isten olyan nyilvánvalóan megmutatta hatalmát a tíz csapásban, most hogy van az, hogy a népének nélkülözéssel, veszélyekkel, nehézségekkel kell megküzdenie?

E kérdés mögött egy gyakori feltételezés húzódik meg: ha Isten jó és hatalmas, akkor nem engedi, hogy az Ő népe nélkülözéseket, fájdalmakon és próbákon menjen keresztül, hanem minden igényünkről és vágyunkról gondoskodik. Ám Isten pont ezen a területen akarta a zsidókat nevelni. A pusztai vándorlás megannyi nehézségén keresztül nemcsak szabad nemzetté formálta népét, hanem elsősorban Önmagáról tanította őket. Isten célja a nehézségekkel, próbákkal, ellenségekkel, vízhiánnyal az volt, hogy a népe tanulja meg: minden helyzetben, minden körülmény között Őrá kell támaszkodniuk, Benne kell bízniuk – nemcsak a megváltás terén, hanem az ellenségek feletti győzelem vagy a napi víz és élelem kapcsán is. A vándorlás során a zsidók többet és többet akartak tudni: mikor lesz elegendő víz? mikor és hogyan fogunk húshoz jutni? hogyan kerülhetünk végre kényelmes körülmények közé? stb. Isten azonban állandóan egy dolgot hangsúlyozott nekik: mindazt már tudják, amire szükségük van – ismerik Istent, és tudják róla hogy jó, szerető és hűséges. Hittek Benne, így az Ő népéhez tartoznak. Éppen ezért aggodalmaskodásra nincs okuk, Isten gondoskodni fog róluk.

És még egy gondolat a fentiekhez: ez a tanulás egyre több aktivitást és erőfeszítést igényelt a zsidók részéről. Egyiptomban, a tíz csapás alatt a zsidók passzívak voltak: csupán fogadták Isten Mózes által küldött ígéreteit. A csapások Gósen földjét nem érintették, az izraeliták passzív szemlélői voltak az eseményeknek. A pusztai vándorlás azonban már aktivitást követelt meg tőlük: fel kellett kelniük minden nap, és menetelni a következő táborhelyig. Korán reggel nekik kellett a mannát a földről begyűjteni. Isten az amálekitákat nem zúzta szét villámokkal és jégesővel, hanem a férfiaknak kellett kardot rántani ellenük.  Bár mindezekben a történésekben Isten ott volt és gondoskodott róluk – Ő rendelte ki a mannát vagy a fürjeket, az Ő ereje győzte le az amálekitákat –, mégis a zsidók hitüket egyre inkább aktív módon, cselekedeteiken keresztül kellett megmutatniuk.

A zsidók dilemmája, és állandó többet tudás utáni vágya nem ismeretlen számunkra sem. Mint a zsidókat, minket is sokszor a részletek érdekelnek: lesz-e más munkám?; megoldódnak-e a problémáim?; ki lesz majd a jövőbeli férjem vagy feleségem? Ám Isten nekünk is, mint ahogy nekik is, azt akarja tanítani, hogy Őt kell jobban megismernünk, és Benne bíznunk minden helyzetben – Ő pedig gondoskodni fog minden szükségünkről. A Sínai-hegyhez vezető út éppen ezért nagyon aktuális tanításokat ad majd nekünk Istenről és a nehézségek szerepéről a mi életünkben, és mindezek közepette egyre többet fogunk megtudni annak az Istennek a jelleméről, aki hitre és a szövetségéhez való ragaszkodásra szólít fel minket. Ezzel párhuzamosan, ahogy előre haladunk a keresztyén életben, Isten egyre aktívabban akar használni minket. Elvégre a tanulási folyamat ilyen: ha Isten tanít valamit, akkor utána ad helyzeteket, hogy alkalmazni tudjuk a tanultakat. Emlékeztessen ez minket arra, hogy a keresztyén életünkben Isten egyre több aktivitást vár el tőlünk, hogy a mi hitünk valódisága a próbák és nehézségek között nyilvánvalóvá legyen.

A gyengéd Isten

„17És történt, amikor elbocsátotta a Fáraó a népet, nem vivé őket Isten a Filiszteusok földje felé, noha közel volt az; mert monda az Isten: Netalán mást gondol a nép, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba. 18Kerülő úton vezette azért Isten a népet, a veres tenger pusztájának útján; és fölfegyverkezve jöttek ki Izráel fiai Egyiptom földéről.”

A Kánaánba vezető legrövidebb út „tenger útja” (via maris) volt, amely a Földközi-tenger partján, a Sínai-félsziget északi részén vezetett. Ezen az úton az izraeliták két hét alatt Kánaánba érhettek volna. Azonban mégsem ez volt a legjobb út, mert nem ez volt Isten útja. A „tenger útja” katonai övezeten vezetett keresztül: ezen a területen Egyiptom erős katonai helyőrségeket állomásoztatott, erődökkel és védő-csatornákkal gátolta az Egyiptomba való és az Egyiptomból való távozást. És még ha ezen a részen a zsidók keresztül is verekedték volna magukat, ezután a filiszteusok földje következett. A későbbi bibliai beszámolókból tudjuk, hogy a filiszteusok erős katona-nép volt, a zsidók is csak négyszázötven évvel később, Dávid uralkodása alatt tudták őket behódoltatni. Az ókori feljegyzések szerint a filiszteusok időnként még Egyiptomot is megtámadták, így Izráel katonailag képzetlen népére nagy veszélyt jelenthettek volna.

Persze kérdezhetjük: Isten nem tudta volna legyőzni a filiszteusokat? Természetesen le tudta volna, hiszen Egyiptom hatalmasabb seregét is legyőzte. De a filiszteusok nem estek ugyanabba a kategóriába, mint Egyiptom vagy Kánaán népei. Egyiptom négyszáz éven keresztül nyomorgatta a zsidókat, a kánaáni népek bűnlajstrom is nagyon hosszú volt – ezért Isten ítélete eljött rájuk. A filiszteusok felett Isten eddig még nem mondott ítéletet. A második dolog pedig, hogy látnunk kell: Isten legtöbbször nem csodák, hanem másodlagos eszközök által munkálkodik. Nyilvánvalóan lett volna hatalma újabb tíz csapás által elpusztítani a kánaáni népeket vagy a filiszteusokat, de Isten mégis megszokott eszközöket használt ezekben a csatákban: Józsué és Dávid hősiességét, és a kétkezi küzdelmet. Bár ezek a győzelmek nem tűnnek olyan csodálatosnak, mintha egy nagy jégeső döntötte volna el a csata kimenetelét, de ugyanúgy Isten kegyelmét és gondviselését mutatják, mint a megszokottabb eszközök. Mindezt azért jó megjegyeznünk, mert Isten gondviselése legtöbbször ilyen megszokott (ún. másodlagos) eszközökön keresztül nyilvánul meg.

No de mit tanulhatunk a fentiekből? Leginkább azt, hogy egy gyengéd Istenünk van. Isten ismerte jól a népe állapotát, tisztában volt felkészületlenségükkel és félénkségükkel, és nem próbálta őket erejükön felül. A 103. zsoltár így fogalmazza meg Isten gyöngédségét:

„14Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk.”

Istennek ez a gyöngéd jellemvonása annyira eltér más vallások istenképétől, vagy a sikeres üzletemberek és vezetők jellemétől, akik szemei előtt csupán az elérendő cél szerepel, és alkalmazottaik terhe, feszültsége, nehézségei nem érdeklik őket. Isten azonban tudja a szívünkön lévő terheket, és nemcsak tudja, hanem meg is emlékezik arról, és nem terhel erőnkön felül minket.

Ám Istennek a gondoskodása még egy csodálatosabb módon is megnyilvánul. Az, ami az ószövetségben látszott Isten gyöngédségéből, az újszövetségben még élesebben ragyog Jézus Krisztus személyében. A Zsidó levél a következőképpen beszél Krisztusról:

„17Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. 18Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, a kik megkísértetnek.” (Zsid 2,17-18)

Jézus Krisztus személyében Isten emberré lett, és ilyen módon teljes valóságban megtapasztalta az emberi lét gyengeségeit. Krisztus személyében ezért egy gyöngéd, hű főpapunk van, aki meg tud indulni a mi gyarlóságainkon (Zsid 4,15), együtt tud érezni és szenvedni nehézségeinkben, éppen ezért nem kér tőlünk dolgokat, amely túl sok lenne, nem visz minket olyan helyzetekbe, amely meghaladná a nekünk adott kegyelmet. Kedves budapesti gyülekezet, csodálatos dolog egy ilyen gyöngéd Isten szolgálatában állni!

A hűséges Isten

Egy második Istenről szóló igazságot a 19. versben találunk.

„19És Mózes elvivé magával a József tetemeit is, mert megesketvén megeskette Izráel fiait, mondván: Meglátogatván meglátogat titeket az Isten, akkor az én tetemeimet felvigyétek innen magatokkal.”

Különös, hogy ez a rövid megemlékezés hirtelen be van szúrva a kivonulás eseményei közé. Az talán még különösebb, hogy az izraeliták, akik csupán a legszükségesebb dolgaikat vihették magukkal Egyiptomból, mégis magukkal cipeltek egy bebalzsamozott holttestet. Ez a vers mégis azért fontos, mert Istenről tanít minket. Mózes szavai visszautalnak József életének végére:

„24És monda József az ő testvéreinek: Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. 25És megesketé József Izráel fiait, mondván: Mikor az Isten titeket bizonnyal meglátogat, vigyétek fel innen az én tetemeimet magatokkal.” (1Móz 50,24-25)

József tudott valamit Istenről: azt, hogy Ő megígérte az ő őseinek – Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak –, hogy nekik adja Kánaán földjét. Ezen kívül József még egy dolgot tudott Istenről: Ő hűséges, és mindig megtartja ígéreteit.

A szavatartó hűséggel olyan ritkán találkozunk manapság. Jogrendszerünk még a legapróbb elintézendő ügyeket is sokszor elbonyolítja, és ilyen módon próbálja bebiztosítani azt, hogy egyetlen kiskapu se legyen nyitva a visszaélésre. Miért? Mert olyan kevés a szavatartó ember manapság. Ám Isten nem ilyen: amit ígért Ábrahámnak vagy Józsefnek, vagy ígér neked ma is a Biblia lapjain – legyen szó üdvösségről, bűnbocsánatról vagy a napi élelmed kirendeléséről –, azt Ő mindig megtartja. De hadd próbáljam meg a hitedet: hiszed-e, hogy Isten megtartja a szavát? Hiszel-e a Jézus Krisztusban való bűnbocsánatban? Keresztyénként hiszed-e, hogy Jézus Krisztus veled van „minden nap a világ végezetéig”, és nem hagy el még akkor sem, amikor nehézségek és csapások érik az életedet? Nézz József csontjaira és a négyszáz évvel később bekövetkezett kivonulásra: azt beszélik Neked, hogy bátran bízhatsz Istenben.

A vezető Isten

A harmadik fontos jellemvonást Istenről a 20-22. versek tartalmazzák.

„20És elindultak Szukhótból és táborba szálltak Ethámban, a puszta szélén. 21Az Úr pedig ment előttük nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. 22Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.”

Isten olyan Úr, aki állandóan jelen van, hogy vezesse népét. Isten nem csupán bölcs és gyöngéd, hogy a legjobb úton vezessen minket, és ne terheljen túl minket, hanem Ő maga mindig népével van, hogy mutassa az utat, amelyen járniuk kell. Negyven éven keresztül, éjjel és nappal Isten ott volt népe előtt, és vezette őket – még akkor is, amikor az útvonal a világ számára esztelennek tűnt. De félreértés ne essék: Isten sosem tévesztette el az utat, Ő mindig a népe számára legjobb úton vitte őket.

Isten az oszlop formáját választotta jelenléte bemutatásául, ezt a teológusok teofániának, azaz Isten megjelenésének hívják. Ami lényeges ebből az, hogy Isten nem csupán egy felhőoszlopot küldött a népéhez vezetőként, hanem Ő maga volt jelen a felhőoszlopban. A felhő és tűzoszlop elárul nekünk más dolgokat is Istenről. Először is mutatta Isten dicsőségét: képzelhetjük, hogy milyen magasztos lehetett egy hatalmas tűzoszlop a vándorló izraeliták menetének az elején! Ehhez hasonlóan a köd is Isten dicsőségét mutatta: később, a sátor vagy a templom felszentelésekor köd töltötte be a szent helyet, és ez jelezte az Úr fenséges voltát. Továbbá a köd Isten megnyugtató jelenlétét is jelképezte: nappal, a pusztai forróságban a felhőoszlop jelenléte megnyugtató volt, és felüdülést jelentette a szemnek, és hasonlóan a hideg pusztai éjszakákban a tűzoszlop világosságot, és némi meleget is jelenthetett. Mindezen tulajdonságain keresztül az előttük járó felhő és tűzoszlop lehetővé tette az izraeliták számára, hogy Istenre nézhessenek, és követhessék Őt.

Sokszor biztosan mi is felsóhajtunk, hogy „Mennyire jó lenne, ha mi is tapasztalhatnánk így Isten vezetését!” Tudjátok, hogy gyülekezetünk az elmúlt hónapokban elég intenzíven nézett újabb gyülekezeti otthon után. Tény, hogy jóval egyszerűbb – de az ingatlanközvetítők számára biztos félelmetesebb – lett volna, ha a leendő gyülekezeti lakásunkhoz egy felhőoszlop kísér! Nos, az igazság az, hogy Isten igenis biztosít számunkra vezetést, ráadásul sokkal jobb módon. Ő nekünk adta Szentlelkét, aki megtérésünkkor lakozást vett bennünk (nemcsak közöttünk!), és a Lélek gerjeszti a szívünkben a Krisztus iránti buzgóság tüzét. Vagyis olyan, mintha az Istent mutató felhő- és tűzoszlop nem előttünk járna, hanem bennünk lenne, és így vezérel el minket minden igazságra! Természetesen a Szentlélek most nem jelek, álmok, megérzések vagy belső békesség által vezérel minket, hanem az Ő szava, a Biblia által – de Ő az, aki a Biblia fekete-fehér lapjait élővé teszi számunkra, aki segít megértetni velünk, hogy a többezer évvel ezelőtti történések hogyan igazítanak útba minket az egyéni kis problémáinkban most, a 21. században. Mindennek tudatában hadd kérdezzem: kedves budapesti gyülekezet, imádkoztok-e Isten vezetéséért és a Szentlélek támogatásáért? És az imádsággal egyidejűleg kutatjátok-e a Bibliát a válaszok után?

De van egy másik csodálatos módja Isten vezetésének, és ez újból Krisztus személyéhez visz el bennünket. Hiszen Krisztusban látjuk a teofánia legmagasabb formáját. Jézus személyében Isten testté lett – elsősorban azért, hogy bűneink fogságából megváltson minket, és meghaljon értünk a kereszten. De ezen túl Krisztus élete példa is számunkra: példa, hogy hogyan kell tökéletes életet élni a bűnös világban. A tökéletességet ezen a földön soha nem fogjuk elérni, ám Krisztus élete és tanításai mégis a sötétben világító fáklya számunkra: mert tettein keresztül láthatjuk, mit jelent egyszerre szeretően, együttérzően, de Isten törvénye és szentsége iránti buzgósággal élni a bűnösök között. Testvérem, hadd kérdezzem: tanulsz-e ilyen módon Krisztus életéből? Próbálod-e alkalmazni, hogy tanításait, cselekedeteit milyen módon alkalmazhatod magadra?

A dicsőséget nyerő Isten

A legutolsó versek újra Istenre emelik a tekintetünket:

„1És szólt az Úr Mózesnek, mondván: 2Szólj az Izráel fiainak, hogy forduljanak vissza és üssenek tábort Pi-Hahiróth előtt, Migdol között és a tenger között, Baál-Czefón előtt; ezzel átellenben üssetek tábort a tenger mellett. 3Majd azt gondolja a Fáraó az Izráel fiai felől: Eltévelyedtek ezek e földön; körülfogta őket a puszta. 4Én pedig megkeményítem a Fáraó szívét, és űzőbe veszi őket, hogy megdicsőíttessem a Fáraó által és minden ő serege által és megtudják az Egyiptombeliek, hogy én vagyok az Úr. És úgy cselekedtek.”

Isten nemcsak gyöngéd, hűséges és vezető, hanem Ő mindent az Ő dicsőségéért mozgat meg. Isten azért teremtette a világot, azért választotta ki Ábrahámot, azért váltotta meg és hozta ki a zsidókat Egyiptom földjéről, hogy Övé legyen minden dicséret.

Ez volt Isten terve az Egyiptomból való kanyargós kivonulással is. Az egyiptomiak a zsidók vándorlásából annyit láttak, hogy elindultak a határ felé, a szabadsághoz vezető úton, majd visszafordultak, és letáboroztak a tenger és a puszta között. Mintha megijedtek volna a pusztai vándorlástól. Mintha elvesztették volna bátorságukat, és teljesen tanácstalanul kóborolnának Egyiptom földjén. Mindez felbujtotta a büszkeségében megalázott fáraót, hogy végső bosszút álljon az izraelitákon. Isten pontosan ezt a helyzetet akarta kihasználni, hogy az egyiptomiakat végleg megalázza. A tíz csapásban megalázta a fáraót, isteneiket, földjüket, Nílusukat és gazdaságukat. Most pedig megalázza a hadseregüket – és ezáltal világossá válik, hogy Ő az Úr, minden dicsőség és győzelem egyedül az Övé.

Isten nem csak itt használta ezt a taktikát. Ezerötszáz évvel később, amikor a Fiát a keresztre küldte – a helyzet látszólag ugyanúgy nézett ki, mint amikor a Fáraó kárörömmel nézte a zsidók téblábolását. Az isteni Fiú a halálos ítéletét szenvedte: elfogták, megalázták, leköpdösték, ököllel arcát verték, megkorbácsolták, és végül keresztre feszítették. A sátán és démonai számára mindez kivételes örömünnepnek tűnt, mert látszólag a Fiút, az örököst győzték le. De hamar világossá vált, hogy ez ostoba tévedés volt: a kereszt nem a vereség volt Jézus számára, hanem a győzelem. Győzelem a bűn, halál és a Sátán felett. Győzelem az övéi számára, akit saját életével és vérével váltott meg, és a kereszt által az üdvösséget adta nekik. Három nappal a halál után Jézus végső győzelme beigazolódott: feltámadt a halálból. Negyven nappal később felment a mennybe, hogy elfoglalja méltó helyét az Atya jobbján. És most, kétezer év múltán is ott van – Övé minden hatalom. Ő az uraknak Ura és királyoknak Királya, aki előtt minden térd meghajol, és aki vasvesszővel legelteti a világ népeit.

Isten mindig mindent a saját dicsőségére tesz. Lehet, hogy ez nem mindig világos. Lehet, hogy életed nehézségei közepette nem tudod elképzelni, hogyan mutathatja meg ezekben Isten az Ő dicsőségét. Mégis, tudnod kell: Isten soha nem tűri el, hogy Őt megalázzák – minden, ami történik, végső soron az Ő dicsőségét munkálja. Éppen ezért, ha szereted Istent, és kívánod azt, hogy Ő megdicsőüljön az életedben, akkor tudd eltűrni így a nehézségeket – miközben azért imádkozol, hogy mutassa meg törékeny életeden keresztül is az Ő hatalmát.

Sokat hallottál Istenről a mai alkalommal. Hallottad, hogy Ő gyöngéd, hűséges és mindig veled van, hogy vezessen előre. Mindezek nagyon nagy erejű dolgok, de ahhoz hogy a mindennapi életedben hasznodra váljanak, hitre van szükséged. Először is üdvözítő, bűneid súlya miatt Jézus keresztjébe kapaszkodó hitre, hogy felismerd, egyedüli mentséged Jézus Krisztus. De ha már keresztyén vagy, a hitet akkor sem teheted félre. Láthattad József hitét a mostani szakaszban, ahogyan a halála közeledtekor belekapaszkodott Isten ígéretébe, és megeskette Izráel fiait, hogy ne hagyják holttestét Egyiptomba. József életéről elég sokat tudunk, sok helyzetben megmutatta az Istenben bízó hitét, mégis, amikor a Zsidó levél a hithősök között róla beszél, akkor életének ezt az egy epizódját említi meg: „Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak kimeneteléről, és az ő tetemeiről rendelkezett.” (Zsid 11,22)

Úgy gondolom, az igénk azért említi meg József reménységét és esküjét, mert világossá akarja tenni számunkra, hogy a mindennapi életünkben hozzá hasonlóan hitre van szükségünk. Az csupán, hogy tudod, Isten gyöngéd, hűséges vagy veled van, nem segít sokat az aggodalmaskodások vagy a rád törő szorongások közepette. A hit több mint a tudás. A hit szívbeli bizalom, hogy magadévá teszed mindezeket az igazságokat, és hiszed, hogy Isten gyöngéden, vezetően, hűségesen viszonyul hozzád, még akkor is, ha kilátásaid mást mondanak. Ez a hit természetesen kegyelemből van, kierőszakolni magunkból nem tudjuk. Éppen ezért kell naponta a Szentlélek támogatásáért folyamodnod, imaharcot vívnod, hogy nap, mint nap megélhesd a hitedet, és ennek megfelelően cselekedj.

Még egy dolog a végére. Úgy gondolom, a legnehezebb tanítás a mai alkalomból az, hogy Isten mindent a maga dicsőségére munkál. Ez azt jelenti, hogy lehet, nem a te jólléted vagy egészséged lesz az első Isten céljai között az életeddel. Ez azt jelenti, hogy nem neked kell megkapnod az elismerést és a köszönetet jócselekedeteidért, hanem Isten. Ez azt jelenti, hogy naponta meg kell halni a mi ambícióinknak, és alá kell vetnünk magunkat Istennek, hogy az Ő neve emelkedjen fel az életünkben. Lehet, hogy életed eseményei éppen ezért kacskaringósak, tele vagy nyomorúsággal és nehézséggel. De a kérdés: hiszed-e, hogy mindezekben Isten vezet? És hiszed-e, hogy a legfontosabb az, hogy az Ő nevére – akár a te nyomorúságaidon keresztül is – dicsőség szálljon? Ha ezt hiszed, akkor nem hiszel hiába. Akkor életed nehézségei az utolsó ítéletkor teljesen más értelmet fognak nyerni: ékkövek lesznek azok, amelyek majd visszaverik Isten dicsőségét. És ebben lesz a te értéked is: hogy minél több ilyen ékkővel boríthatod fényárba a te Alkotódat és Megváltódat, a te szeretett Jézusodat. Ámen.

J. B. Pritchard (szerk.): Ancient Near Eastern Texts, 262. Idézi Douglas K. Stuart: Exodus, 322. old. (l. 3-as lábjegyzet).

PAGE   \* MERGEFORMAT 3**