36. Keserű pirula

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXXV.

A keresztyén örömóda

**2Móz 15,1-21

Lekció: 2Móz 14,5-31

A nagy nyomorúság vége felé járunk. A Bárány már felszakította a hét pecsétet, a hét trombitaszó is elhangzott. A földön egymást érték a csapások, megégett a föld harmadrésze, a tenger harmada vérré vált, az édesvizek harmada is elszennyeződött. A fenevad és a hamis próféta is eljött már a földre, és próbálják a világot elhitetni csodáikkal. Kín és lelki nyomorúság van a földön, és Krisztus második visszajövetele közel van. Ebben a pillanatban János apostol belátást enged nekünk a mennybe, és a megdicsőültek seregébe. Isten választottai ott állnak az üvegtenger mellett, és kezükben Isten hárfái vannak. Megpendítik a hárfákat, és elkezdenek énekelni – tudjátok mit? Mózes énekét, amelyet a tenger kettéválasztása, és Izráel megszabadulása után írt.

Mindez a Jelenések könyvének 15. fejezetében van megírva: pont abban a részben, ahol Mózes második könyvében ez az ének megtalálható. Mózes öt könyvében több ének fel van jegyezve, de ezek közül a Tóra kézzel írott változatában (Sefer Torah – ebből csak különleges alkalmakkor olvasnak fel), mindössze kettőt szedtek máshogyan, ének formájában. Mózes két költeményét: ezt, és amit a halála előtt írt (5Móz 32). Ebben a Tórában Mózesnek ez az éneke úgy van elrendezve, mint falban a téglák (a szavak nem függőlegesen vannak egymás alatt, hanem rézsútosan eltolva), és ezáltal a szöveg úgy van elrendezve, hogy bemutassa a nagy csodát, amelyről ez az ének szól: két oldalt a két víztömeg, amely falként meredt fel az izraeliták előtt mindaddig, amíg át nem értek biztonságban a túlsó partra.

Akár ezt a különleges elrendezést nézzük a héber Tórában, akár az énekre utaló hivatkozást a Jelenések könyvének lapjaink, azt látjuk, hogy ez az ének különleges helyet foglalt el Isten népének az életében. A mai alkalommal azt fogjuk megvizsgálni, hogy miért.

Énekeljetek az Úrnak!

Mózes éneke győzelmi ének, egy ujjongó örömóda. A Biblia sok éneket tartalmaz, a Zsoltárok könyve önmagában Istenhez intézett énekek gyűjteménye. Azonban prózai szövegekben, történelmi könyvekben már kevesebb énekkel találkozunk: Debora és Bárák éneke a Bírák könyvében; Zakariás és az angyalok éneke az Újszövetség elején Keresztelő János és Krisztus születésekor vagy a megváltottak hálaéneke a mennyben. Ha ezeket megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy azok mindig Isten valamilyen nagy, szabadító cselekedeténél találhatók. Jób könyvében azt olvassuk, hogy a teremtéskor „együtt örvendeztek a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadoztak” (Jób 38,7). Amikor a meddő Anna az Úrhoz imádkozik, és Isten megadja kérését, és fiút szül, ujjongásban tör ki Isten kegyelmének megtapasztalásakor. Amikor Máriával, a fiatal szűzzel Gábriel angyal közli, hogy a Megváltó fog megfoganni méhében, Mária énekben tör ki Isten nagy csodái hallatán.

Mindebből azt látjuk, hogy az énekek válaszok, Istennek adott válaszok. Amikor Isten valami nagy dolgot tesz népe életében, méltó a válaszra és a dicséretre. Érdekes, hogy ez a nyilvánvaló igazság mennyire érthetetlen sokaknak. A liberális bibliakritikusok közül sokan támadják Mózes második könyvének történetiségét, és ezt többek között ezzel az énekkel is próbálják indokolni. Azt mondják, hogy ez az ének „kilóg” a környezetéből, nincs a helyén, csak megtöri az események történeti leírásának menetét. Ám sajnos pont az énekek szerepét nem látják ezzel. Ahogy az egyik igemagyarázó megfogalmazta: „A 2Móz 15-nek éneknek kell lennie.” Hiszen, ha a tenger valóban kettényílt a zsidók előtt, ők tényleg száraz lábbal mentek át a túlsó partra, Egyiptom legyőzhetetlen hadserege pedig elpusztult a visszatérő habok között, akkor a zsidók szája nem maradhatott néma. Ekkor meg kellett rendítse őket Isten irgalma, ahogyan lehajolt hozzájuk, és kimentette őket a fáraó karmai közül. Ekkor ajkuk dalra kellett fakadjon, hogy hálát adjanak Isten szabadításáért.

A leírt történetben pontosan ezt olvassuk.

„30És megszabadította az Úr azon a napon Izráelt az egyiptomiak kezéből; és látta Izráel a megholt egyiptomiakat a tenger partján. 31És látta Izráel azt a nagy dolgot, amelyet cselekedett az Úr Egyiptomban: félte azért a nép az Urat és hittek az Úrnak és Mózesnek, az ő szolgájának. 1Akkor énekelte Mózes és az Izráel fiai ezt az éneket az Úrnak, és szóltak mondván: Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett.” (2Móz 14,30-15,1)

Figyeljétek meg a sorrendet a fenti versekben. A nép először megtapasztalta Isten szabadítását, és az egyiptomiak felett aratott győzelmét. Azután erre hittel válaszoltak: megértettek valamit az Úr nagyságából, mert félelem szállta meg őket. De ez nem ijedtség vagy rettegés volt, hiszen a következő kifejezésben azt olvassuk, hogy hittek (héb. inkább bíztak) az Úrnak, bizalmukat Istenbe, mint Megváltójukba vetették. Végül pedig énekeltek Szabadítójuk dicsőségére.

Mindez tanít minket az énekről és éneklésről. Az ének „Isten ajándéka, amely lehetővé teszi, hogy szívünk legbensőbb részéről válaszoljunk Istennek és az Ő igazságára értelmes és emlékezetes módon”. Ekkor a szívünk és elménk összekapcsolódva válaszolja a megragadott igazságokra azt, hogy „Igen! Igen! Igen!” Az énekkel többet tudunk kifejezni, mint csupán szavainkkal: egész lényünket, szívünket bele tudjuk adni az éneklésbe, jobban megmozgat minket, mint a prózai beszéd. És egy csodálatos tulajdonsága az éneklésnek az, hogy lehet közösségben is végezni: Mózes éneke mindenkié volt: énekelt Mózes és énekelt a férfiak, de velük együtt énekeltek Mirjám és az asszonyok is (könnyen elképzelhető, hogy a férfiak és asszonyok kórusa válaszolt egymásnak). Ha egyszerre beszélünk, akkor abból általában érthetetlen moraj fog kisülni. Azonban az éneklésben egyszerre több százan vagy ezren is részt vehetünk úgy, hogy mindennek az eredménye nem kakofónia, hanem szép összhangzat lesz.

Hadd vonjunk le ebből pár alkalmazást. Először is az énekszó mutatja, hogy a keresztyénség az ember egész lényét megmozgató vallás. Néha szoktak különbséget tenni a fej és a szív között, és ezzel arra utalnak, hogy vannak igazságok, amelyeket értelmünkkel megértünk, de a szívünk mégis hideg marad. Ez a különbségtétel nem túl szerencsés, mert ha valamit igazán megértünk, akkor annak szívünkben is reakciókat kell elindítania. Mégis a fej-szív ellentéttel felhozott kritika jogos: a keresztyénség nem csupán ismeretgyűjtés. Nem elegendő igehelyeket, teológiai igazságokat megtanulni, dogmatika könyvet bújni. Ettől az ember még nem lesz keresztyén. Vagy egyáltalán nem biztos, hogy növekszik az a keresztyén, aki tökéletesre csiszolta teológiai látását a kálvinizmusban (ezzel természetesen nem a tanulás ellen szólok!). Isten az egész lényünk reakcióját várja: az éneklésben nemcsak hangszálainkat kell megdolgoztatnunk, hanem elménket és szívünket, ahogy az ének szövegére figyelünk; a prédikáció nem csupán ismeret átadása, hanem ezzel egyidejűleg Isten szívbeli reakciót vár tőlünk: „Mi az, amit megértettél üzenetemből? Hogyan fogsz ezután jobban szolgálni engem?”

Mindez átvezet minket egy másik gyakorlati dologhoz. Amikor vasárnaponként összegyűlünk, rendszeresen éneklünk – gondolkoztatok el már azon, hogy miért? Isten népének történelmében voltak „néma időszakok”. Az egyiptomi vagy babiloni elnyomatás alatt a zsidók nem énekeltek (vö. Zsolt 137,1-4) – mi azonban minden vasárnap éneklünk. Ez arra mutat, hogy valami nagy dolgot ünneplünk hétről-hétre. Ez a nagy dolog nem más, mint Jézus Krisztus nagy szabadítása: amikor Ő emberré lett és megszabadította népét a bűn átkától, és örök életet szerzett nekik. Ez Isten legnagyobb szabadítása, olyan nagy, hogy csak egy örökkévalóság lesz elegendő ahhoz, hogy ezért Istent megfelelő módon dicsőíteni tudjuk. Nos, hadd kérdezzelek meg: hogyan énekelsz? Félre ne érts, nem az énekhangodra, a szívedre vagyok kíváncsi. Hanem arra, hogy amikor énekelsz, megmozgatja-e lényedet, van-e benned valami hasonló abból, ami Mózest és a zsidókat jellemezte a Veres-tenger túlsó partján? Kedves budapesti gyülekezet, minden bizonnyal látjátok, hogy ebből a részből a gyülekezeti éneklésünkre nézve is tanulhatunk. Az éneklésünknek nem szabad monotonnak és gondolkodás nélkülinek lennie, hanem ahogy Pál írta: „éneklek a lélekkel, de éneklek az értelemmel is” (1Kor 14,15). Figyelj a szövegre, amit énekelsz, és énekelj háláddal, imádatoddal az Úrnak, legyen az éneklésed/ünk olyan személyes, mint Mózesé, amikor így kiáltott fel: „Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lett nekem!” (2. v.) És emlékezz arra is, hogy az éneklés közösségi dolog: összekapcsolja Isten népét, éppen ezért midannyiunknak énekelnünk kell! Miközben vasárnaponként éneklünk nem csupán egyénenként tesszük, hanem Isten népeként: ahogy az egyházban mindannyian láthattuk Isten szabadítását a kereszten, hittünk benne, úgy mindannyian csatlakoznunk kell az rendszeres hálaadó és Istent dicsőítő énekléshez.

… mert csodatévő

Ha Mózes énekét részletesen vizsgálni akarjuk, a leghasznosabb talán az, ha 5 részre osztjuk fel. (1) A kezdő rész (1-3. v.) Isten dicséretére való felszólítás; (2) a második (4-10. v.) az Úr győzelmét írja le Egyiptom felett; (3) a harmadik (11-13. v.) ismét visszatér az Úr magasztalásához, de már Isten népe iránti szeretetéről is beszámol; (4) a negyedik (14-16a. v.) az Úr ellenségeit elfogó félelemről ír, (5) az utolsó rész (16b-18. v.) pedig Isten királyságát és népével való tökéletes tervét írja le.

A fenti ötös felosztás hasznos az elmélkedésre, de mi most nem eszerint fogunk haladni, hanem egy átfogó képet próbálunk adni arról a két dologról, amit az ének hangsúlyoz: Isten tetteiről és tulajdonságáról.

Az ének először is számot ad nekünk Isten nagy tetteiről, amit a zsidók életében cselekedett. Négy munkáját emelhetjük ki ez alapján Istennek.

Szabadítás és megváltás. A legnyilvánvalóbb Isten munkái közül a szabadítás. „2Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lett nekem.” Mindaz, amit Isten a Veres-tengernél cselekedett, népe szabadságát szolgálta. Isten számára nem volt lehetetlen sem az üldöző egyiptomiaktól, sem pedig az előttük elterülő tengertől megszabadítani népét. „8Orrod leheletétől feltorlódtak a vizek. És a futó habok fal módjára megálltak; a mélységes vizek megmerevültek a tenger szívében.” Ugye milyen egyszerűen átugorhatók a legnehezebb akadályok is Isten számára? Ő csak lehelt egyet, és a tenger kettényílt, mint két óriási kőfal állt meg kétfelől, hogy népének utat nyisson a szabadulásra.

De Istennek ez a tette már Izráel életében is többet jelentett a fizikai oltalomnál, a nyomorult helyzetből való szabadulásnál. A 13. versben Mózes így kiált fel: „Kegyelmeddel vezérled népedet, akit te megváltottál*.”* Az egyiptomiaktól való szabadulásnál többről volt itt szó: a Veres-tengeri szabadítás mutatta, hogy az Istenben való bizalom a lelket is megmenti a kárhozattól.

Győzelem az ellenség felett. A második hangsúlyos téma Isten győzelme az egyiptomiak felett. „9Az ellenség monda: Űzöm, utolérem őket, zsákmányt osztok, bosszúm töltöm rajtok. Kardomat kirántom, s kiirtja őket karom. 10Leheltél leheleteddel s tenger borította be őket: elmerültek, mint az ólom a nagy vizekben.” Ez a vers jól bemutatja a fáraó jellemét: biztos a győzelemben, és teljesen saját erejében bízik, egy versben hatszor hivatkozik magára! Ám Isten könnyen megalázta őt, diadalmaskodott felette, és egész serege ólomként merült el.

Örökséghez vezeti népét. Mózes éneke nem csupán a múltról szól, hanem a jövőről is. „13Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre. … 17Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyül magadnak készítettél, szentségedbe Uram, melyet kezed épített.” A héber szövegben a legérdekesebb az, hogy ezek a sorok múlt időben vannak! A nyelvészek ezt prófétai múltnak hívják, mert nagyon gyakran a jövőre vonatkozó próféciák múlt időben vannak megfogalmazva. Mindez arra mutat, hogy Isten ígéretei biztosak. Mózes már beteljesült eseményként hivatkozik arra, ami még előttük állt: a kánaáni honfoglalásra.

Uralkodás minden nép felett. Végül pedig az egész ének Isten uralkodására való emlékeztetéssel zárul: „18Az Úr uralkodik mind örökkön örökké.” Mózes jól tudta, hogy Isten nem csupán a Veres-tenger kettéválasztásánál mutatta meg hatalmát, hanem Ő az a mennyei Király, aki fenntartja, uralja és irányítja ezt az egész földet, és annak minden népét.

Mindez Isten munkája volt: Ő az, aki megszabadította és megváltotta népét, aki összezúzta az egyiptomi hadsereget, aki elvezette népét a megígért hazába, és mindezek közepette uralkodik a világ felett. Mózes mindezekért a tettekért dicsérte Istent, ahhoz hasonlóan, ahogy mi is teszünk. Zsoltárainkban és dicséreteinkben megemlékezünk Isten munkáiról: Krisztus testté lett, meghalt és feltámadott, uralkodik és elvezet minket a mennybe, a megígért örökségünkbe. Figyeljünk énekeink szövegében Isten munkájára, és teljes szívünkkel adjunk hálát annak az Istennek, aki mindezeket miértünk, az Ő népéért megteszi.

… mert kicsoda olyan, mint Ő?

De az Isten munkájára való hivatkozás mellett, Mózes éneke át és át van szőve Isten tulajdonságairól szóló beszámolókkal.

Mózes dicséri Istent az Ő örökkévalóságáért. Az ének így kezdődik: „Éneklek az ÚRnak” – az Úr szó helyén a héber JHVH szerepel, és nemcsak itt, hanem az egész énekben. Tudjuk, hogy ez Istennek a „Vagyok, aki Vagyok” neve, az Ő örökkévalóságát és változhatatlanságát mutatja. Ezzel kezdődik az ének, és ezzel fejeződik is be: „Az Úr uralkodik mind örökkön örökké.” Isten az önmagától létező, nem változó, örökkévaló Úr, ugyanaz, aki a világot teremtette, vagy aki Krisztust a földre küldte.

Azután Mózes magasztalja Istent az erejéért. Mózes azt mondja, hogy „Erősségem az Úr” – azaz Mózes bizalmát teljesen Isten hatalmába veti. Teszi ezt azért, mert tudja, Isten ura az elemeknek. A 8. vers azt mondja: „Orrod leheletétől feltorlódtak a vizek. És a futó habok fal módjára megálltak; a mélységes vizek megmerevültek a tenger szívében.”; a 12. pedig: „Kinyújtottad jobb kezedet, és elnyelte őket a föld.” Isten uralma alatt van a levegő, a víz és a föld is – Ő valóban mindenható, ahogy ezt a Veres-tengernél is bizonyította.

Mózes istenképe még ennél is továbbterjed, úgy ábrázolja Istent, mint győztes harcost. Isten nem csupán mindenható, hanem emellett Ő a mennyei harcos, aki kész harcba bocsátkozni, és mindig megnyeri a csatát. Lehet, ez a gondolat pacifista világszemléletünknek furcsa lehet, de a Biblia szinte minden lapján arról tudósít, hogy a világban egy mennyei csata zajlik a világosság és a sötétség seregei között. Amikor Izráel Isten népe lett, vagy amikor egy keresztyén megtér, rengeteg ellenséggel találja szemben magát. Ebben a helyzetben az egyedüli remény Isten, a mennyei, mindig-győztes harcos lehet csak. Neki ellenállni nem lehet, éppen ezért a legfontosabb dolog az életben az, hogy az Ő oldalán találjuk magunkat, ne pedig az ellenségei között. Ha viszont Isten oldalán vagyunk, semmilyen csatánkért nem kell aggódnunk, mert – ahogy Wendell Philips megfogalmazta – „Egyedül Isten oldalán már többséget jelent.”

Lehet Istent dicsérni azért is, mert haragszik: „7Fenséged nagyságával zúzod össze támadóid, kibocsátod haragod s megemészti az őket mint tarlót.” Ez megint furcsa lehet a fülünknek: hát mi a szép Isten haragjában? Azt kell megértenünk, hogy Isten haragja nem indulatos, ész nélküli, sértődött, önkényes harag, hanem egy szent harag, a bűnre és bűnösre való haragvás, ami az Ő igazságszeretetéből fakad. Ahogyan joggal haragszunk arra, amikor egy idős, kiszolgáltatott embert rabolnak ki és vágnak át, mert tudatában vagyunk, hogy ez a tett gonoszság, úgy Isten mindig joggal haragszik. Ő a világegyetem Bírája, aki haragszik a gonoszságra, és aki megítél minden gonoszt cselekedetőt: sokat már ez életben, de az utolsó ítéletkor végképp mindenkit elér Isten igazságos ítélete.

Mózes továbbá magasztalta Istent azért is, mert Ő páratlan: „11Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram? Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csudatévő?” Erre a két kérdésre a válasz természetesen egyértelmű: senki! Isten erejéhez semmilyen földi vagy lelki hatalom nem mérhető, az Ő bölcsessége mellet eltörpül emberi tudományunk és technológiánk, és semmilyen világi gyönyör nem tudja úgy betölteni az embert, mint az Istennel való közösség. Mózes Isten három tulajdonságára hívja fel a figyelmet, amelyek még jobban kihangsúlyozzák Isten páratlanságát. Isten egyedül igazán szent – azaz tökéletes, minden mástól elkülönítet és tiszta. Isten egyedül igazán dicsőséges – az Ő pompáját bűnös ember nem szemlélheti úgy, hogy életben maradjon. Isten egyedül csodatévő – azaz van hatalma a természet fölött, hogy akár olyan csodákat is véghezvigyen, mint a tenger kettéválasztása vagy az elsőszülöttek halála.

Végül Mózes még egy tulajdonságáért magasztalja Istent, és ez nem más, mint az Ő kegyelmes szeretete: „13Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre.” A kegyelemnél ismét egy nagyon különleges héber szó van használva, a hesed. Ennek a szónak a pontos jelentését nagyon nehéz egy szóval visszaadni a magyarban. Keveredik benne a szeretet, hűség, kegyelem és odaadás. Talán arra gondolnánk, hogy ez a szó leginkább Isten népének Isten iránt kifejezett ragaszkodását írja le, azonban döntő többségben ez Istennek a népe iránti hűséges szeretetére utal, amely az Ő szövetségén alapul. Ha belegondolunk, ez valami egészen döbbenetes. Itt van ez az Isten megannyi csodálatos tulajdonsággal és cselekedettel, és az Ige még ekkor sem a mi szeretetünkről beszél, amit Isten felé kell mutatnunk, hanem az Ő irántunk való szerelméről. Ez a szeretet hűséges szeretet, soha nem szűnik meg. Ez a szeretet buzgó, sosem hidegül meg. Ez a szeretet kegyelmes, sosem érdemeljük meg. Ez a szeretet arra szólít fel mindenkit, hogy térjen meg, és szolgálja Istenét teljes szívből.

Mindeddig azt láttuk tehát, hogy Isten a szabadító, a fenséges és győzhetetlen harcos, aki haragszik a bűnre, mégis emésztő szeretet van Benne a népe iránt. De a legjobb talán most a végén jön. Láttuk, hogy az ének bemutatja Isten nagy tetteit és csodálatos jellemét. De ezen kívül még miről beszél ez az ének? A megdöbbentő az, hogy semmi másról. Az egész énekben nincs szó Isten népének ragaszkodásáról vagy kötelességéről. Nincs szó Izráel hűségéről, szeretetéről vagy engedelmességéről Isten iránt. Ez az egész ének Isten-központú. Nos, nem azért hagyja ki Mózes az emberi oldalt, mert arról ne tanítana minket Isten (igenis kötelességeink vannak Isten felé), hanem azért, hogy világossá tegye: a szabadítás, megváltás, üdvözítés kezdettől a végig Isten munkája. Egyszerűen semmink nincs, amivel dicsekedhetnénk Isten előtt, amit felajánlhatnánk Neki, amit nélkülözne. Isten nem azért adott Neked új szívet, mert rendes ember lennél – nem, romlott vagy teljesen. Isten nem azért ad szabadulást a hétköznapi problémáidból, mert méltóbb lennél rá, mint a szomszédod. Isten nem azért ad örömet vagy növekedést a szívedbe, mert te olyan igazán szereted Őt. Nem, mindez kegyelem. Kedves budapesti gyülekezet, ahogy ezt az éneket tanulmányozzuk, és ahogy majd elmélkedtek róla magányotokban, a két fő gondolat, ami vezet titeket az alázat és a hála legyen. Alázat, ahogy egyre inkább rádöbbentek a mindennapjaitokban, hogy mindent csak úgy kaptok, és hogy gonosz, és haszontalan szolgák vagytok. És a hála, hogy Isten mégis mennyei Atyátok a Krisztusban, és megszámlálhatatlanul eláraszt titeket ajándékaival. Nem érdemlünk semmit, Ő mégis bőségesen ad.

Van-e éneked?

Egy dolog maradt már csak hátra. Lehet, hogy Isten tulajdonságai távolinak, elvontnak tűnnek, de szeretném, ha meglátnád Mózes énekének egy utolsó jellemvonását: ez a zsoltár személyes. Mózes nemcsak Istenről ír, hanem Istennek is ír. Mózes éneke személyes felkiáltással kezdődik: „2Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lett nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom.” Ez ugyanaz a hangnem, amelyet Dávid is megütött a 18. zsoltárban: „2Szeretlek, Uram, én erősségem!” Mózes számára Isten tulajdonságai nem elvont dolgok voltak, hanem szívének dala, lelkének kottája és szövege. Mózes személyes, napi, intim kapcsolatban állt azzal az Istennel, akinek énekelt. Mindennek kapcsán meg kell kérdeznem tőled, barátom: Isten a te személyes Istened is? Csupán azért tudsz dolgokat Istenről, mert tanították neked, és megmaradt a fejedben, vagy pedig Isten tulajdonságait a te személyes életedben is tapasztalod? Másképpen kérdezve: találtál-e már üdvösséget személyesen Istennél, Isten a te szabadítóddá lett? Mindez egyedül Jézus Krisztuson keresztül lehetséges. Jézus azért jött a földre, azért élt és halt, hogy halála áldozat legyen, váltság, amely kiengeszteli az Atyát, és így újra összeköthet téged, bűnös embert személyesen is Istennel. Kérted-e már ezt a személyes kapcsolatot és összeköttetést Jézustól? Még most is megteheted.

Kedves budapesti gyülekezet, mindaz, amit Mózes énekében láttunk a teológia, a keresztyén életünk és gyülekezeti életünk fő célja. Életünknek arról kell szólnia, hogy imádjuk Istent. Az imádás nem csupán arról szól, hogy elismerjük Istent annak, aki, hanem az imádás akkor valósul meg igazán, amikor szívünk teljességével, egész lényünkkel tudjuk magasztalni Istent énekszóval, imádsággal vagy engedelmes élettel. Könyörögjünk, hogy Isten tegyen egyre jobban képesekké minket erre. Ámen.

Pl. 1Móz 4,23-24; 9,25-27; 49,1-27.

HYPERLINK "http://en.wikipedia.org/wiki/Sefer\_Torah" http://en.wikipedia.org/wiki/Sefer\_Torah

HYPERLINK "http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/2/2c/Song\_of\_the\_sea.jpg/220px-Song\_of\_the\_sea.jpg" http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/2/2c/Song\_of\_the\_sea.jpg/220px-Song\_of\_the\_sea.jpg

Philip G. Ryken: Exodus, 403. old.

James M. Boice prédikációja a Jel 4,9-11-ről. A részlet megtalálható:  HYPERLINK "http://www.tenth.org/music/Hymns\_for\_a\_Modern\_Reformation/foreword.html"http://www.tenth.org/music/Hymns\_for\_a\_Modern\_Reformation/foreword.html

A héber szó a 15,21-ben sok esetben „válaszolni” értelemben fordul elő az Ószövetségben, éppen ezért némely írásmagyarázók úgy gondolják, hogy Mirjám és a nők énekkel válaszoltak a férfiak énekére.

A héber homah szó (2Móz 14,22) 133-szor fordul elő az ÓSZ-ben, és mindig masszív, legalább 6 méter magas falat jelöl.

A Károli-fordítás melléknévi igenévvel adja vissza (megváltott néped), de héberben aktív ige (akit megváltottál) szerepel.

L. a Reformation Study Bible jegyzetét a 2Móz 15,13-hoz.

PAGE   \* MERGEFORMAT 2**