23. Az Istent magasztaló jégeső

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXIII.

Az Istent magasztaló jégeső

2Móz 9,13-35

Lekció: Róm9,1-26

A hetedik csapással megkezdődik Isten utolsó figyelmeztetés-sorozata a fáraó felé. Mózes ismerős szavai – „Ezt mondja az ÚR, a héberek Istene: bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nekem.” – bevezetik az utolsó négy csapást: a hetedik, nyolcadik, kilencedik ítéletből álló utolsó hármas csapás-ciklust és a csapásokat betetőző tízediket.  A hetedik csapás bevezetésénél Isten szavai intenzívebbek és komorabbak, mint korábban.

„14Mert ezúttal minden csapásomat reá bocsátom a te szívedre…”

Az itt elmondott figyelmeztetések valóban az utolsók Istentől. A fáraó eddig már rengetegszer próbára tette Isten türelmét, és az most a végéhez közeledik.

Látnunk kell, hogy a hetedik csapásban leírtakat két szemszögből lehet vizsgálni: Isten és ember nézőpontjából. Hogyan mondja el nekünk Isten üzenetét és az ember válaszát. Hogyan tanít minket Isten hatalmáról és az ember felelősségéről.

Ezúttal…

A mostani csapást különlegessé teszik azok a szavak, amelyeket Isten hozzáfűz a felszólításához.

„14Mert ezúttal minden csapásomat reá bocsátom a te szívedre, a te szolgáidra és a te népedre azért, hogy megtudd, hogy nincs én hozzám hasonló az egész földön. 15Mert ha most kinyújtanám kezemet és megvernélek téged és a te népedet döghalállal, akkor kivágattatnál a földről. 16Ámde azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön.”

Mindezek a mondatok egy olyan téma körül forognak, amely ugyan szó szerint egyszer sincs említve, de mégis minden kifejezés mögött megbújik: dicsőség. Vajon miért annyira hajthatatlan Isten a kérését illetően, miért nem hagyja a fáraó makacsságát szó nélkül? Azért, mert az Ő dicsőségét érinti az, hogy a fáraó engedelmeskedik vagy ellenáll neki. Isten dicsőségét érinti az, hogy a fáraó elismeri-e, hogy Istenhez nincs hasonló, az Ő dicsőségével kapcsolatos, hogy a csodákban meglátják-e az Ő hatalmát, és hogy hirdetik-e úgy az Ő nevét, mint az egyedül igaz Istenét ezen a földön. Isten „féltékeny Isten” (2Móz 20,5; 34,14; Ez 23,25) – aki féltőn óvja az Ő dicsőségét. Isten nem tűri el, hogy az Ő parancsát semmibe vegyék, másokat elé helyezzenek vagy nagyobbra tartsanak, mint Ő. Ez elsőre furcsának tűnhet, azonban gondoljunk bele: ha Isten Isten, azaz a világmindenség legnagyobb Ura, legtiszteletreméltóbb személye, legelőkelőbb lénye, legtökéletesebb jelleme, akkor inkább az lenne furcsa, ha nem törődne azzal, hogy Neki a tiszteletet megadják. Ézsiás könyvében Isten világosan fogalmaz: „Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom.” (Ézs 42,8) Ez a tanítás végigvonul a Biblián:

Elhangzik Mózes szájából a kivonulás előtt, hogy „azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön.”

Jó ötszáz évvel később a zsoltáros szájából is jön a kiáltás: „Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget, a te kegyelmedért és hűségedért!” (Zsolt 115,1)

Egy-két évszázad múlva Ézsaiásnál újra ez a téma: „Önmagamért, önmagamért cselekszem; mert hogyan szentségteleníttetnék meg nevem?! És dicsőségemet másnak nem adom.” (Ézs 48,11)

Megint eltelik pár évszázad, és Malakiáson keresztül Isten újra csak megerősíti: „Hiszen napkelettől fogva napnyugatig nagy az én nevem a pogányok között, és minden helyen tömjénnel áldoznak az én nevemnek és tiszta ételáldozattal! Bizony nagy az én nevem a pogányok között! azt mondja a Seregeknek Ura.” (Mal 1,11)

Négyszáz év múlva, Krisztus születésekor az angyalok ugyanott folytatják, ahol Malakiás abbahagyta: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lk 2,14)

Természetesen az Újszövetség többi része is csak megerősíti ezt az igazságot. Pál apostol a következőket írja: „Mert Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.” (Róm 11,36)

Látjuk tehát? Isten dicsőséges, ezt a dicsőségét megmutatja újra és újra, és nem enged abból, hogy ezt bárki is elvegye tőle. Ez a tanítás a Biblia egyik központi üzenete, és most a fáraónak ezt kellett megértenie. Isten először is eloszlat két félreértést:

„15Mert ha most kinyújtanám kezemet és megvernélek téged és a te népedet döghalállal, akkor kivágattatnál a földről.” Bár a fáraó sorozatos engedetlenségei dacára még mindig él, Isten azonban világossá teszi, hogy ez nem az Ő korlátainak tudható be. Isten az első engedetlenségre is elpusztíthatta volna a fáraót – az, hogy nem tette, arra mutat, hogy valami célja volt vele.

„16Ámde azért tartottalak fenn tégedet…” Isten ezekkel a szavakkal világossá teszi, hogy a fáraó élete is teljesen Istentől függ, az Ő szolgálatában áll. Nem arról van szó, hogy a fáraó mindeddig meghiúsította Isten tervét az ellenkezésével. Épp ellenkezőleg: a fáraó élete mindez idáig és ezután is Isten kezében van. Ő teljes uralom alatt tartja nemcsak a teremtett világot, hanem az „isteni” fáraót is.

Majd Isten világossá teszi, hogy mi a célja a csapásokkal.

„14Mert ezúttal minden csapásomat reá bocsátom a te szívedre, a te szolgáidra és a te népedre azért, hogy megtudd, hogy nincs én hozzám hasonló az egész földön.” Isten ezáltal világossá teszi, hogy a csapások egyik célja az Ő hatalmának megmutatása a fáraó megalázása által. Az egyiptomiak úgy hitték, hogy a fáraó szíve a társadalom alapja, és a haladás forrása - éppen ezért istenként, az istenek képviselőjeként tekintettek rá. Azonban a csapást Isten a fáraó szívének célozza. A fáraónak meg kell tudnia, hogy nincs az Úrhoz hasonló. A fáraó istenei hamis istenek, tehetetlen bálványok, akik nem érhetnek fel egyáltalán az Úrhoz. És így a fáraó hiába viselkedik úgy, mint egy világbirodalom mindenható ura, az istenek földi képviselője – ő sem érhet fel Istennel, mert Isten páratlan.

„16… és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön.” Másodszor Isten akarata volt az is, hogy a csapások által Őt hirdessék. Ne felejtsük el, az Egyiptomban lezajló esemény hatalmas bizonyságtétel volt Istenről – nemcsak a zsidók számára, nem is csak az egyiptomiak számára, hanem az Egyiptomban élő más népek számára. Ők mintegy szemlélői voltak Isten és Egyiptom istenei csatájának, és látták a bálványok teljes vereségét.  A csodák hangosan hirdették Istenről, hogy Ő az, akinek egyedül hatalma van a világmindenség fölött. És e népek közül sokan megértették ezt az üzenetet, és a zsidókkal együtt kivonultak Egyiptomból, és Isten népéhez tartoztak. Sőt, ez a hír olyan „hangos” volt, hogy még negyven évvel később is, a Kánaánba való bevonuláskor a gibeoniták a következővel magyarázták, hogy miért keresik a békét Izráellel. „Igen messze földről jöttek a te szolgáid, az Úrnak, a te Istenednek nevéért, mert hallottuk az ő hírét és mindazt, a mit Egyiptomban cselekedett” (Józs 9,9)

Mindezek a kijelentések nagyon merészen tárták a fáraó elé az igazságot: az élete Istent szolgálja – akkor is, ha éppen teljes erejével ellenkezni próbál Istennel. Pál apostol ezt a szakaszt a következőképpen magyarázza a római levélben:

„21Avagy nincsen-e a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyet pedig becstelenségre csináljon? 22Ha pedig az Isten az ő haragját megmutatni és hatalmát megismertetni kívánván, nagy békességes tűréssel elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek, 23És hogy megismertesse az ő dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve elkészített a dicsőségre, mit szólhatsz ellene?” (Róm 9,21-23)

Ez a tanítás sok nehéz kérdést is felvet. Isten e szakaszban kegyetlennek tűnik: embereket csak azért teremt, hogy őket rosszra használja. Sőt, ha mindehhez hozzáadjuk a pokol valóságát – ti. hogy az Isten nélküli ember egy örökkévalóságon fog elképzelhetetlen módon szenvedni bűnei miatt–, akkor ez a tanítás Istent már-már gonosznak mutatja be. Hogyan lehet ebből az ördögi körből kitörni? Emlékeznünk kell arra, hogy ki ez az Isten, aki mindezeket mondja? Isten, aki a hatalmát ilyen módon akarja megmutatni a fáraó életén keresztül, ezerötszáz évvel később saját Fiát küldte erre a földre, hogy a fáraóhoz hasonló gonoszokért meghaljon. Isten odaadta a legdrágábbat értünk, akkor biztos, hogy nem a gonoszság mozgatja. Gondoljunk csak bele: ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor tisztán látjuk, hogy ott a gonoszság bennünk: szeretetünk nem teljes, türelmünk véges, együttérzésünk korlátozott. Mégis valahogy féltjük Istent, aki a szeretet (1Jn 4,8), a teljes együttérzés (Zsid 4,15), a kitartó hosszútűrés (2Móz 34,6), hogy Ő majd mégsem fog szerető, együttérző, bölcs módon viselkedni? Nem abszurd ez? Ha hisszük, hogy Isten Isten, azaz a legteljesebb tökéletes lény, akkor nem abszurd azt gondolni, hogy mi jobban tudjuk, hogyan kellene Istennek szeretnie vagy cselekednie?

Hadd mondjak még egy dolgot, amiért fontos ez a tanítás. Isten mindenki felett való hatalma olyan dolog, ami mindenkinek útjába kerül. Olyan hegy, amit nem lehet átugorni vagy megkerülni, hanem amit meg kell mászni. Mégis fontos ezt megtennünk. Mert ez a tanítás mélyít el minket még jobban a kegyelemben. Ha Istennek teljes hatalma van a teremtett világ, így a mi életünk fölött, akkor Ő azt csinál azzal, amit akar. Ekkor Istent nem lehet számon kérni, hogy kinek és miért kegyelmez. Ez kiveszi „az irányítást” a mi kezünkből. Nem mi voltunk azok, akik kerestük volna Istent, hanem Ő talált meg minket. Ekkor pedig fel kell merülnie a kérdésnek bennünk, hogy akkor mi miért? Miért mi halljuk most az evangéliumot hirdetni, miért nekünk ajánlja fel Isten az Ő Krisztusban való kegyelmét? Miért adott nekünk még egy újabb napot, amikor megtérhetünk? Vagy miért minket választott a tisztesség edényeinek? Isten megtehette volna jogosan és igazságosan, hogy nem így dönt – és akkor se vonhatnánk felelősségre Őt. Miért mi? – értitek ennek a kérdésnek a súlyát, budapesti gyülekezet? Ó, ugye felmelegíti a szíveteket az a kiváltságát, hogy most itt ülhetünk, és hallhatjuk az evangéliumot! Ó, ugye hálával és melegséggel tölti ez el a te szíveteket! Ó, ugye jobban meg fogjátok becsülni azt, hogy keresztyének lehettek, és komolyabban veszitek a bűn elleni harcot!

De van itt még egy másik dolog is. Ha Isten teljes hatalommal bír e teremtett világ fölött, és némelyeket az Ő döntése szerint tisztességre, másokat gyalázatra választott ki, ez lenullázza az emberi cselekedeteket. Ahogyan a fazekas ugyanabból az anyagból csinál egyszer szépen díszített edényt, máskor pedig teljesen közönségest, úgy Isten ugyanúgy a sár-embert használja egyszer dicsőséges módon, máskor gyalázatos módon. A különbséget – melyikből lesz díszcserép vagy melyikből éjjeli ágytál – nem az anyag, hanem a fazekas keze jelenti. Ugyanezt a különbséget látjuk sok más helyen is a természetben. Egy jól ismert példa a grafit és a gyémánt szerkezete. Mind a két anyagot ugyanúgy kizárólag szénatomok alkotják. Azonban a grafit fekete, a gyémánt színtelen; a grafit átlátszatlan, a gyémánt átlátszó; a grafit körömmel is könnyen karcolható, míg a gyémánt 800-szor keményebb a grafitnál, és saját porán kívül semmivel sem csiszolható. A grafit közönséges, mindannyiunk ceruzájában megtalálható, míg a gyémánt ritka, és legfeljebb egy-egy értékes gyűrűben van belőle. A grafitot szépnek senki sem mondaná, míg a gyémánt látványa elbűvöli az embert. A felhasznált anyag ugyanaz, azonban a végeredményben nem is lehetne nagyobb különbség.

Miért mondom ezeket? Azért, hogy jobban megértsük: Isten kegyelmét nem lehet kiérdemelni. Nem azért üdvözülünk, mert Isten felfigyelt volna egy-egy jó cselekedetünkre: Keresztyén életünk sem kiharcolt érdemek szerint működik. Hanem kegyelemből tartattunk meg, és kegyelemből élünk.

De azért tovább se menjünk annál, mint kellene. Ne legyünk hiper-kálvinisták. Igen, nem a mi kezünkben van az üdvösségünk, de felelősségünk van! És mindenki, aki e prédikációt hallja, nem mentegetheti magát, mert Isten most felkínálja a megtérést és az üdvösséget neki. Lássuk meg, Isten is felelősnek tartja a fáraót. Nem azt mondja neki, hogy „mivel én arra támasztottalak, hogy hatalmamat megmutassam benned, ezért hát semmit sem tehettél”, hanem újra és újra számon kéri őt a kemény szívéért. Mert a fáraó felelős, akárcsak mindannyian.

A jégeső

„17Ha tovább is feltartóztatod az én népemet és nem bocsátod el őket: 18Ímé holnap ilyenkor igen nagy jégesőt bocsátok, a melyhez hasonló nem volt Egyiptomban az napságtól fogva hogy fundáltatott, mind ez ideig. 19Most azért küldj el, hajtasd be barmaidat és mindenedet, valamid a mezőn van; minden ember és barom, a mely a mezőn találtatik és házba nem hajtatik, - jégeső szakad arra, és meghal.”

Isten csapása ezúttal egy nagy jégeső formájában jön. Olyan halálos jégesőről van szó, amelyhez hasonló nem volt még Egyiptom alapítása óta eltelt ezerötszáz évben. Gyerekfej nagyságú jegek potyoghattak az égből szélvihar, szakadó eső és heves villámcsapás kíséretében. Ez egy természetfeletti vihar volt, amelyben Isten megítélte Egyiptomot a bűnei miatt.

Ebben a helyzetben a fáraónak és szolgáinak két választása volt: vagy az Úr szavának hisznek, vagy pedig az isteneikben reménykednek. Az időjárással kapcsolatban is megvolt az egyiptomi istenek „tárháza”, akik – hitük szerint – erről a területről gondot viseltek. Bízhattak Shuban, az ég istenében, aki fenntartotta az eget. Imádkozhattak Nuthoz, a levegő istennőjéhez. Imádhatták Tefnutot a nedvesség istennőjét, vagy áldozhattak Sethnek, aki a szelet és a viharokat tartotta hatása alatt. Azonban úgy tűnik, hogy az eddigi csapások már aláásták a fáraó némely szolgájának hitét az istenek megtartó erejében. A csapás után pedig még kevesebben folyamodtak hozzájuk. Ugyanis Isten egy újabb területet zárt ki az egyiptomi istenek hatásköréből. Az egyiptomiak most már azt is láthatták, hogy a természet és a viharok sincsenek isteneik befolyása alatt.

Mégis, kedves budapesti gyülekezet, ne feledjétek el az üzenetben megbúvó kegyelmet. Lássátok meg, hogy ez a fejezet, amely annyira nyilvánvalóvá teszi Isten hatalmát, mennyire át van itatva a kegyelem üzenetével. Isten nemcsak ráküldi a hetedik csapást Egyiptomra, hanem figyelmezteti a fáraót, sőt, serkenti arra, hogy szolgáit és marháit még időben fedezékbe hajtsa.

Kicsoda ez, hogy még a vihar is enged neki?

Mindeddig láttuk Isten dicsőségét a csapásokban, a kiválasztásban, a fáraó és az emberi szívek feletti uralmában. Azonban szeretném Isten dicsőségét a történet még egy pontjából kiemelni. Ezúttal már a csapás végénél vagyunk, Mózes épp elhagyja a fáraó udvarát.

„33És kiment Mózes a Fáraótól a városból és felemelte kezeit az Úrhoz, és megszűntek a mennydörgések s a jégeső és eső sem ömlött a földre.”

A jégeső még zajlik. Aki a vihar kezdetekor a mezőn volt, már vagy meghalt, vagy biztonságos menedékbe húzódott. De a jegek még záporoznak, a vihar még félelmetes erejű, a villámok még csapdosnak. A házak, városok zsúfolásig megteltek, a mezők, utak, és minden terület a szabad ég alatt viszont teljesen elnéptelenedett. Mi mégis mit olvasunk? Hogy Mózes megy. Elmegy a fáraótól, és kimegy a városból. Kimegy a védtelen területre, a szabad ég alá, és ott emeli fel kezét az Úrhoz, ott imádkozik a csapás megszűnéséért. Ha a Kivonulás könyvéből Hollywood filmet csinálna, ezt a jelenetet biztosan látványos módon meg lehetne rendezni. Mózes halad céltudatosan, körülötte a földnek csapódnak a jegek, földbe csapnak a villámok, azonban őt semmi sem bántja. Egy jég sem okoz kárt benne, egy villám sem sújt le túl közel hozzá. Mózes – többek között – így bizonyítja Istennek a természet fölött való hatalmát. Majd megáll a szabadban, karját az égnek emeli botjával együtt, és kiált az Úrhoz –a mennydörgés hirtelen megszűnik, az eső ömlése véget ér, a jégfelhők eloszlanak, a villámcsapások elmaradnak.

Erről az esetről egy másik történet jut eszembe. Ezerötszáz évvel később egy nagy viharba került kis bárkában a hajósok mindent megpróbálnak megtenni, hogy a felcsapó hullámok ne töltsék meg a hajót vízzel. Azonban a küzdelem reménytelennek látszik, a szél túl erős, a hullámok túl nagyok, a bárka túl törékeny. A férfiak – bár tapasztalt hajósok – megrettennek: lehet, hogy most akkor eljött a vég? Legnagyobb megdöbbenésükre azonban nem mindannyian éreznek így – egyik társuk mindezek közepette békésen alszik a hajó hátsó részében: mintha csak direkt csúfot akarna űzni az ő félelmükből. Odarohannak hozzá, felkeltik, és azt mondják: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Jézus – hiszen Róla van szó – felkel, a hajó pereméhez lép, és elkezd beszélni a tengerhez. Megfeddi a hullámokat, a szelet, és csendességre inti a tengert. És azok elcsendesednek. Hirtelen csend lesz. Félelmetes volt a nagy vihar a tanítványok számára, de ez a mostani hirtelen nagy csend még félelmetesebb. Szívük e nagy szorongattatásában azt kérdik: „Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?”

Szeretném ezzel a képpel zárni. A jégeső csapása csakúgy, mint annak elcsendesítése Mózes imája által Isten hatalmát mutatja. Az Újszövetség ugyanezt az erőt – a természet feletti korlátlan uralmat – Jézus Krisztusnak tulajdonítja. Lehet, hogy Isten mindenek fölött való hatalma, az Ő dicsőségének keresése kellemetlen kérdéseket ébresztett benned. De a belül benned lévő vihart – csakúgy mint a galileai tenger habjait – egyedül Jézus Krisztus tudja lecsendesíteni. Az Ő személyében válik nyilvánvalóvá Isten kegyelme. Jézus Krisztus azért jött, hogy a bűnösöket megmentse. Azért halt halált, hogy ők (mi) éljenek. A kérdésre – vajon üdvösségem van-e – Nála keresheted a választ. Ha hozzárohansz, megbánod bűneidet, és Őt követed, biztos lehetsz abban, hogy Ő megbocsát, és örök élettel ajándékoz meg. Bár életünket mindannyian selejtanyagokként kezdtük, de Jézus Krisztus az út, aki a selejt-anyagból is dicsőséges edényeket formálhat – igen, a te életedből is. Ámen.

Philip G. Ryken: Exodus, 280. old.

A gondolatért l. Ligon Duncan előadását a szövetségteológiáról, 52. old. (Nancy-vel való történet)

PAGE   \* MERGEFORMAT 1