27. Az utolsó üzenet

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXVII.

Az utolsó üzenet

2Móz 11,1-10

Lekció: 2Kor 5,1-21

Ha a Kivonulás könyve 10. fejezetének végén maradt bennetek némi hiányérzet, nem csodálkozom. A fáraó válasza ugyan végleges, kimondta az utolsó nemet – de a kihallgatás ezzel még nem fejeződött be. Mózes még ott áll a fáraó előtt, és nem világos, hogy mi lesz a vége. Hangokkal elmesélve olyan ez, mintha a 10. fejezet végén nem jutottunk volna el egy nyugodt lezárásra, hanem egy baljós akkord még ki lenne tartva, amely ott cseng a fülünkben, és lezárásra vár. A történetet többnyire ismeritek, de szeretném, ha nem ennek ismeretében tekintenétek a mostani jelenetre, hanem belegondolnátok Mózes helyébe, és a fejében lévő kérdésekre: mi lesz most? Hát képes a fáraó még kilenc csapás után is ellenállni? Tényleg nem akar elengedni minket?

Ezekre a kérdésekre fogunk választ kapni a mostani, tizenegyedik fejezetben. Ez az utolsó üzenet, amelyet a fáraó Mózes szájából hallott. Ez a rész nem csupán a tízedik fejezetet zárja le, hanem a csapások eddig tartó sorozatát is. Beszéltük, hogy az első kilenc csapás három hármas csoportba rendezhető. Mindegyik hármas csoport elején Mózes találkozik a fáraóval, és felszólítja az engedelmességre, míg a végén nincs ilyen felszólítás, hanem a csapás bejelentés nélkül érkezik. A kilencedik csapással végére értünk ennek a három hármas sorozatnak, a mostani rész tehát mintegy lezárja az eddig történteket – nekünk pedig alkalmat ad arra, hogy összefoglaljuk azt, amit tanultunk az eddigi fejezetekből.

Azonban a 11. rész ennél többet is tesz: azon túl, hogy lezárja a kilenc csapást, előkészíti a terepet a „nagy” csapás, a tízedik számára és a páska bemutatására. Hiszen azt is láttuk, hogy a kilenc csapás háromszor hármas elrendezése nem véletlen, hanem arra szolgál, hogy még jobban felhívja a figyelmet a halálos tízedikre, az elsőszülöttek halálára. Ilyen módon a 11. fejezet egy rövid szünet (hatásszünet) – mintha egy zenemű két tétele közti szünet lenne –, amely „csendjével” még inkább kiemeli a tízedik csapás végső ítéletét.

Győzelem

„28És monda néki a Fáraó: Menj el előlem; vigyázz magadra, hogy többé az én orcámat ne lásd; mert a mely napon az én orcámat látod, meghalsz. 29Mózes pedig monda: Helyesen szóltál. Nem látom többé a te orcádat.

1Az Úr pedig monda Mózesnek: Még egy csapást hozok a fáraóra és Egyiptomra; azután elbocsát titeket innen; amikor mindenestől elbocsát, űzve hajt el titeket innen. 2Szólj azért a népnek füle hallatára, hogy kérjenek a férfi az ő férfitársától, az asszony pedig az ő asszonytársától ezüst edényeket és arany edényeket. 3Az Úr pedig kedvessé tette a népet az egyiptomiak előtt. A férfiú Mózes is igen nagy volt Egyiptom földén a fáraó szolgái előtt és a nép előtt.”

Egy dolog világos: mostani igerészünk középpontjában a győzelem áll, Isten diadalma Egyiptom felett. Azonban a miért kérdésre – miért vannak e sorok itt? – már nehezebb felelni. Miért kell a fáraó elutasító válasza után a győzelemről és az egyiptomiak kifosztásáról beszélni?

A válasz tulajdonképpen nem bonyolult, és minden más bibliai kérdésre is igaz: azért, mert Mózesnek és a zsidóknak erre volt szükségük. Ne feledjük el, a zsidók még mindig egy ellenséges világban éltek. Egyiptom nem változott meg, még mindig az a rezsim uralkodott, amely szétszakította a családokat, kegyetlen kényszermunkára kényszerítette a felnőtteket, és megölte gyermekeiket. A csapások hozhattak kis nyugalmat a zsidóknak, de radikális változás még nem mutatkozott. Sőt, a zsidók azt látták, hogy a fáraó a csapások ellenére is töretlenül gonosz marad, és a végső elutasítást is kimondja. Mindezek miatt a zsidók szívét nyomaszthatta a kérdés: lehet, hogy ez az ember még ezután is dacolni fog Istennel, és nem enged el minket?

A kitartó harc, a véget nem érni akaró háború meg szokta terhelni az emberi szívet. Ebben a helyzetben a zsidók szívében is ott lehetett a csüggedés és a jövőtől való félelem. Nemrég olvastam el Franz Werfel örmény népirtásról szóló híres regényét, a Musza Dag negyven napját. A regény az első világháborúban játszódik, amikor a Törökországban hatalomra került nacionalista vezetés régi vágyának eleget téve elkezdte a keresztény örménység deportálását és módszeres kiirtását. A regény hét falu örménységéről szól, akik a deportálás helyett inkább a harcot választják, és felvonulnak a közeli Musza Dag-ra (Mózes hegye), és a végsőkig ellenállnak az ellenük küldött török katonaságnak. A harcok során sok embert elvesztenek, eleve is szegényes élelmiszerkészletük elfogy, a végén már csak kevés húst kapnak, mindenféle köret vagy kenyér nélkül. A török katonaság pedig egyre nagyobb létszámmal ostromolja a hegyet, és a 39. napon mindkét fél elkészült az utolsó, örmények biztos vereségét hozó csatára. Remény és menekülési lehetőség nincs, aminek következtében az örmények sorában megjelenik egy fanatikus tanító, aki egy öngyilkos szektát szervez a nép soraiból: mivel remény a túlélésre nincs, jobb, ha önkezükkel vetnek véget az életüknek – hirdeti. A 39. nap éjszakáján többen kiállnak az egyik tenger felé meredő szirtre, és innen vetik alá magukat a halálba. A közelgő pusztulás, és a teljes reménytelenség közepette ez akár még racionális lépésnek is tűnhet. Tettük szomorú csattanója, hogy a negyvenedik nap hajnala meghozza a várva várt szabadulást, egy arra járőröző francia hadihajó védelmet ad a megmaradt örményeknek, akik így végül megmenekülnek.

Miért vetették el életüket ezek az örmények? Azért, mert teljes reménytelenségben éltek, és ez átrágta lelküket, elcsüggesztette, és a végső elkeseredésbe kergette őket. Igaz ez a mai világ kilátástalanságban élő embereire, de sajnos szintén igaz megannyi keresztyénre is. Mi is egy harcos világban élünk, nehézségek vesznek körül, bukások és csalódások. Keresztyénként talán belefáradtál abba, hogy újra megreformáld az imaéleted vagy bibliaolvasásod, hiszen már öt éve próbálkozol, de nem sikerült. Férjként talán feladtad, hogy lelki vezetője légy családodnak, mert újra és újra csődöt mondasz kulcsterületeken. Elcsüggedtél a bizonyságtevésbe, eleged van a munkahelyi cikizésből, a családi konfliktusokból, és azt kérdezed: hol van Isten? Vagy miért érdemes tovább harcolni? Lehet, hogy öngyilkosok nem leszünk, de megkeseredhetünk, és hitünket részben vagy akár teljesen feladhatjuk. Ha valaha is környékeztek meg ilyen kérdések, akkor figyelj, mert az üzenet neked szól.

Ebben a helyzetben Isten felszólítja Mózest, hogy adja meg a zsidóknak a végső győzelem reménységét. Mózes az első két versben a győzelmet hirdeti, Isten teljes és dicsőséges győzelmét.

Az első dolog, amit látunk, hogy ez a győzelem Istené, Ő harcolja ki. „Még egy csapást hozok a fáraóra és Egyiptomra; azután elbocsát titeket innen.” (1. v.) Félreérthetetlen, hogy ezt a győzelmet Isten hozzá, és nem más. A zsidók semmivel sem lettek erősebbek a csapások elkezdése után, ugyanaz a megvetett rabszolganép, viszont Isten harcol értük.

Ez máris emlékeztet minket Isten egyik tulajdonságára, amit a csapásokból megtanulunk: Isten mindenható. Ő a győzelmes Isten, aki számára nincs és nem volt akadály.

Másodszor, az Isten által hozott győzelem teljes és végleges. „… azután elbocsát titeket innen; amikor mindenestől elbocsát, űzve hajt el titeket innen.” (1. v.) Ezután nem lesz szükség több kihallgatásra és közbenjárásra, mert maga a fáraó fog kiűzni titeket. A megmenekülés, az elnyomás alóli szabadulás, amelyről oly régóta álmodnak a zsidók, a küszöbön áll.

Harmadszor, az isteni győzelem dicsőséges. „Szólj azért a népnek füle hallatára, hogy kérjenek a férfi az ő férfitársától, az asszony pedig az ő asszonytársától ezüst edényeket és arany edényeket.” (2. v.) A zsidók nem földönfutó rabszolgákként fognak elballagni Egyiptomból. Nem mennek üres kézzel, hanem arany és ezüst ékszerekkel, dicsőségesen.

Tudom, ez a rész felvet jó pár kérdést bennünk. Tényleg minden rendben van ezzel a kéregetéssel? Helyes ilyen módon kérni, „koldulni” az egyiptomiaktól? Röviden csak hadd adjak pár támpontot segítségül.

Mindenekelőtt lássuk meg, hogy ez a rendelkezés az Úr határozott parancsa. Mivel Isten nem parancsolhat rosszat, az ékszerek kérése sem lehet rossz.

A kifosztás a teljes győzelemre utal, amikor a győztes csapat a csata után szabadon elvehette a legyőzöttek ékszereit és tulajdonát. Isten ezen keresztül felhívja a zsidók figyelmét a győzelem bizonyosságára: a harcot Isten, és Vele a zsidók nyerik meg.

Az ékszerek kérését tekinthetjük úgy is, mint igazságszolgáltatást Isten részéről. Az egyiptomiak négy évszázada jogtalanul tartották rabszolgasorban a zsidókat, és nemcsak munkára kötelezték őket, hanem a jogos fizetségüket is elvették tőlük. A kért ékszereket tekinthetjük az igazságos Istentől jövő kárpótlásnak.

Végül pedig látnunk kell, hogy ez a cselekedet egyáltalán nem erőszakos. A zsidók kérnek, de az egyiptomiak önként adják oda a zsidóknak az ékszereiket. Nincs itt egyáltalán szó tényleges fosztogatásról.

Ha figyeltetek, a fentiekből két jellemvonását is megláthattuk Istennek. Isten igazságos – ha valamilyen okból meg is tűri a jogtalanságot, csak egy ideig, és majd teljes igazságot fog szolgáltatni. Továbbá Isten kegyelmes, ráadásul az Ő kegyelme bővölködő kegyelem– nem csupán megszabadítja népét Egyiptomból, hanem földi javakkal is ellátja őket. Isten mindig sokkal többet ad, mint amit érdemelnénk.

A fáraó ellenállását Isten a győzelem reményéről szóló üzenettel ellensúlyozza. Ez nem új dolog, a remény hirdetése mindig is ott volt az evangélium középpontjában. Isten jól ismeri lelkünket, tudja, hogy csüggedésre, félelemre, feladásra vagyunk hajlamosak, éppen ezért nemcsak a zsidóknak, hanem nekünk is újra és újra a reményt hirdeti. Jézus ezt mondta a tanítványainak: „E világon nyomorúságtok lesz; de bízzatok: és meggyőztem a világot.” (Jn 16,33) – Jézus szerint a nyomorúságokban az a remény fog segíteni, hogy Ő győzött a bűn és halál felett, és eljön majd mindent helyreállítani. Vagy a Kolossé levélben Pál apostol öröméről olvasunk: „Mivelhogy hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban, és a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok.” (Kol 1,4) De miben gyökerezik a Kolosséban élő keresztének hite és szeretete? Az 5. vers így adja meg a választ: „A mennyben néktek eltett reménység miatt.” Az ottani keresztyének gyümölcstermő élete a mennyei reménységből táplálkozott.

Kedves budapesti gyülekezet, nekünk is ugyanazt kell meglátnunk, mint a zsidóknak vagy a kolosséi keresztyéneknek. Ha keresztyén vagy, akkor azzal a Jézus Krisztussal vagy szoros kapcsolatban, aki legyőzte a legnagyobb ellenségeket: a bűnt, a halált és a sátánt. Azzal, akié minden hatalom, és aki egy pillanatra sem hagyja el az Ő népét. Azzal, aki vissza fog jönni, hogy helyreállítsa ezt a világot. Azzal, aki minket, keresztyéneket az ítélőszékbe fog rakni, hogy angyalokat ítéljünk (1Kor 6,2-3). Azzal, aki elhozza a teljes győzelmet, és minket egy aranytól fénylő városba fog állítani, tökéletes testtel és lélekkel. Nos, keresztyén testvérem, ez az evangélium, a remény üzenete, amelybe kapaszkodnod kell, hogy el ne sodródj Krisztus mellől. Uralkodó bűnök vannak az életedben, amelyekre már csak legyintesz, mert nem bírsz velük? Leküzdenek a körülmények, problémák, ellenségek? Isten szava az hozzád, hogy ne félj, ne csüggedj, ne lankadj! Hanem állj fel, és harcolj, mert Isten győzelemre hívott el téged. Nézz az eljövendő győzelemre, a háború végére, amit Krisztus már megnyert – és mint hű szolgája állj fel, hogy saját kis területen is harcolj és győzz Krisztus ereje által!

Mostani szakaszunk még egy bátorító üzenetet tartalmaz. Isten Mózest és a zsidókat is kedvessé tette Egyiptomban. Ezen csodálkozhatunk, mert nem volt mindig így. A zsoltáros azt mondja: „25 Elváltoztatta azoknak szívét, hogy gyűlöljék az ő népét, és álnokul cselekedjenek az ő szolgáival.” (Zsolt 105,25) Az egyiptomiak gyűlölték a zsidókat, ám a csapások végén kedvessé váltak számukra. Tudjátok, mire mutat ez? Arra, hogy Istennek hatalma van az emberi szívek felett. Istennek hatalma van a te környezetedben is, rosszakaróid szívét is képes megváltoztatni. Ez ad okot neked a türelemre, béketűrésre, kitartásra, imádkozásra – Isten még a nehézségekben is ott van, tud róluk, és képes változtatni azokon. Bár nem lágyítja meg az ellenségeink szívét mindig, de tudd, hogy hatalma van, és ha meg is hagy egy nehéz helyzetben, jó okkal és a te formálásodért teszi.

Ítélet

Azonban az éremnek van egy másik oldala is. Olyan ez, mint ahogy a hűtő működik. Hűtésnél a hűtőszekrény belseje hideg, de a háta, ahová a belső hőjét vezeti, meleg. Hasonlóan Isten győzelem örömhír az Ő népének, de jajszó Isten ellenségeinek. Ezt látjuk abból, hogy a győzelmi kijelentést követően Mózes újabb üzenetet kap Istentől, amit elmond a fáraónak – ez az üzenet pedig a végső ítélet jelenti ki a fáraó és Egyiptom felett.

„4És mondta Mózes: Ezt mondja az Úr: Éjfél körül kimegyek Egyiptomba. 5És meghal Egyiptom földén minden elsőszülött, a fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak elsőszülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. 6És nagy jajgatás lesz egész Egyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. 7De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Egyiptom között és Izráel között. 8És mindezek a te szolgáid lejönnek hozzám és leborulnak előttem, mondván: Eredj ki te és mind a nép, amely téged követ, és csak azután megyek el. És nagy haraggal ment ki a fáraó elől.”

Az ítélet válasz a fáraó korábbi fenyegetésére: „És mondta neki a fáraó: Menj el előlem, vigyázz magadra, hogy többé az én arcomat ne lásd, mert amely napon az én arcomat látod, meghalsz.” (10,28) Isten most részletesen válaszol a fáraónak, bejelenti elsőszülött fiának, a következő istennek halálát. A fáraónak ebből meg kellett érteni, hogy következmények nélkül nem lehet Istennek ellenszegülni. A csapások során ezt már tapasztalta, de nem ismerte el, így a tízedik csapás fogja ezt megértetni vele. Ez ismét Isten egy tulajdonságára utal: Ő féltékeny Isten, aki nem tűri, hogy helyette mást tiszteljenek, vagy Neki engedetlenkedjenek.

Továbbá az Úr ítélő Isten, aki egy univerzális, egész Egyiptomra kiterjedő csapást hoz. A fáraótól kezdve az utolsó rabszolgát is el fogja érni. A következő csapás szívszorító lesz – „nagy jajgatás lesz egész Egyiptom földjén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé” –, a szívek legbelsejéig fog hatolni, és megérteti az egyiptomiakkal, hogy mit jelent az élő Isten ellen lázadni.

Lehet, hogy az ítélet megint kérdéseket vet fel benned. (1) Miért az elsőszülötteket sújtotta Isten, és nem a felnőtteket? (2) Ha a korábbi csapásokban olvassuk, hogy a fáraó szolgái nem értettek egyet a fáraó keménységével és makacsságával, akkor miért az egész egyiptomi népre terjed ki a csapás, és miért nem csak a fáraóra? Ismét nem részletes kifejtést, csak rövid támpontokat adunk.

Az tény, hogy a fáraó volt a legmakacsabb a zsidók elnyomásában, de nemcsak ő volt vétkes e bűnben, hanem az egész nép is (Zsolt 105,25). Továbbá a zsidók bántalmazásától függetlenül az egész nép vétkez volt az Isten elleni lázadásban: bálványokat imádtak, és ezt még akkor sem hagyták abba, amikor a csapások elkezdődtek, és Isten mindenhatósága világossá vált.

Miért az elsőszülötteket sújtotta Isten, és nem a felnőtteket? Elismerjük, hogy egyenlőtlenül szenvednek (mint ahogy a mai természeti katasztrófák is egyenlőtlenül érintenek embereket – a kérdés ott van mindig: miért mi? vagy miért ők? vö. Lk 13,1-5), de mégsem igazságtalanul. A gyermek elvesztése a legérzékenyebb pontján érintette az egyiptomiakat – és ebből meg kellett látniuk, hogy mennyire súlyos a bűn. Először is meg kell értenünk, hogy milyen nagy Isten bűn miatti haragja, hogy ezt a csapást a helyén tudjuk értékelni. A bűn ragálya kiterjed mindenre, Isten mindent jogosan elvehet az ember lázadása miatt, és nem lehet apelláta, hogy miért ezt tette vagy azt miért nem tette. A helyes kérdés nem az, hogy miért szenvedtek az elsőszülöttek, hanem az: miért nem szenvedett mindenki? Isten még a tízedik csapásban sem sújtotta úgy Egyiptomot, ahogy megérdemelte volna.

Végül az is világos, hogy a csapásban Isten megint különbséget tesz. Az egyiptomiakat mind eléri az ítélet, legérzékenyebb pontjukon támadja őket Isten, az örököst, az elsőszülött gyermeket vesztik el. Isten népe ellenben semmilyen kárt nem fog szenvedni, még olyan kis inzultust sem, hogy egy kutya kinyújtaná rájuk a nyelvét.

Mindez pedig Isten szuverenitását mutatja be nekünk. Isten az, aki az ítéletben szuverén módon különbséget tesz. Népén könyörül – nem azért, mert bűntelenek! –, az egyiptomiakkal pedig jog szerint bánik.

Mindezekből látjuk a tízedik csapás igazi súlyosságát, Egyiptom népe teljes megaláztatását. Ám legjobban mégis a fáraó hullik a porba: nemcsak fiának halálát kell megérnie, hanem azt is, hogy szolgái majd Mózes elé mennek, előtte borulnak le, és kérik, hogy távozzon el Egyiptomból. Ezzel teljes lesz a makacsul ellenálló fáraó büntetése.

Látnunk kell azt, hogy mindez megint nem csupán Egyiptomról szól. Isten a reménnyel és a világ helyreállításával egyidejűleg bejelentette az utolsó ítéletet is. Az utolsó ítélet is azért fog eljönni az emberre, amiért az egyiptomiakra a tízedik csapás: mert nem Istent imádták, és Neki engedetlenek voltak. Az utolsó ítéletben mindenki számára világos lesz, hogy nem lehet következmények nélkül vétkezni. Ott Isten mindenkit meg fog ítélni – és azoknak ítélete, akik nincsenek Krisztussal üdvözítő kapcsolatban, sokkal szomorúbb lesz az egyiptomi jajgatásnál: a külső sötétség, sírás és fogcsikorgatás még szörnyűbb lesz annál, mint a kivonulás éjszakáján a gyermeküket sirató egyiptomiak hangja.

De azt is látnod kell, kedves barátom, hogy az utolsó ítéletben is lesz különbségtétel. Nem mindenki megy a pokolra – mindazok, akik reménységüket Jézus Krisztusba vetették, akik bűneikre nála kerestek bűnbocsánatot, akik Tőle új szívet kaptak, azok meg fognak menekülni. Ebből pedig azt kell látnod, hogy reményed csak Jézusban lehet. Ha nem vele vagy, minden, amiben esetleg bizakodsz most, hiábavaló lesz. De benne reményt találhatsz – nemcsak a mostani problémáidra megoldást, hanem Isten eljövendő ítélete alól való menekülést.

A lélekmentők támasza

A győzelem és ítélet üzenete, amely Mózes szájából elhangzott, világos volt. Ezen a ponton a világtörténelem egyik leghosszabb, leglátványosabb prédikációja véget ért. Mózes beszélt Isten hatalmáról, a Neki való engedelmességről, a fáraó azonban elutasította. De miért, miért nem hitt a fáraó? És ha a fáraó nem hitt Mózesnek és a csapásoknak, akkor mi reményünk van nekünk, keresztyéneknek arra, hogy a mi erőtlen szavainknak bárki is higgyen?

Ezekre a kérdésekre ad nekünk választ Isten Igéje a fejezet végén. Ez megint az összefoglalás helye. A tíz csapásból nem csupán Istenről és emberről tanultunk sokat, hanem az evangelizálásról is.

Először is az evangelizálás = engedelmesség. Mózes és Áron szájából végig csak ezt halljuk: „Ezt mondja az Úr…” Ahogy Mózeséknek újra és újra a fáraó elé kellett menniük, úgy nekünk is beszélnünk kell Krisztusról az embereknek, mert az evangelizálást Isten parancsolja. Ugyanakkor az evangelizálásban nem kell többet tennünk, mint Mózesnek vagy Áronnak: egyszerűen elmondani az embereknek, amit Isten üzen nekik. Nem meggyőzni kell az embereket, hanem az üzenetet kell átadni. Az emberek megkeményedhetnek, nekünk mégis a nyilvánvaló igazsággal kell kelletnünk magunkat minden ember előtt (2Kor 4,2). Az evangelizálás elsősorban az engedelmességről szól: Isten parancsához és a kapott üzenethez kell hűnek lennünk.

Az evangelizálás Isten kezében van. Mózes és Áron engedelmessége ellenére a fáraó kemény maradt. Ám Istent ez nem lepi meg, mert Ő maga mondja Mózesnek: „Azért nem hallgat rátok a fáraó, hogy az én csodáim sokasodjanak meg Egyiptom földjén.” (9. v.) Mózesnek és Áronnak újra és újra meg kellett tanulnia, hogy ne az evangelizálásuk eredményére nézzenek, hanem azt bízzák Istenre. Istennek mindennel megvan a célja: a megkeményedésekkel ugyanúgy, mint a meglágyulásokkal.

Az evangelizáláshoz hozzátartozik egy nyílt, érthető, határozott figyelmeztetés az ítéletről. Mózes példáján is ezt látjuk: a fáraó nem azért nem engedelmeskedett, mert nem volt világos, mit kell tennie – hanem, mert nem akart. Ez a mi feladatunk is, kedves budapesti gyülekezet. Ne vedd annak terhét magadra, ha valaki az evangélium miatt keményedik meg. De kívánom: egy lélekért se érjen majd Isten vádja minket, hogy nem világosan mondtuk el mindenkinek, mit kell tennie, hogy az örök életet elnyerje. Célozzuk meg ezt az egyszerűséget és érthetőséget a bizonyságtételünkben! Ne az bántson, ha valaki felháborodik az evangéliumon, hanem az bántson, ha mi nem voltunk érthetők.

Isten képviselete kitartó tevékenység. Ha valami világos a kivonulás történetéből, akkor az, hogy kitartóan, újra és újra közölni kell Isten üzenetét az emberekkel. A kitartásunkkal nemcsak az emberek iránti szeretetünket mutatjuk ki, hanem Isten irgalmát és hosszútűrését is képviseljük. Amilyen hosszútűrőnek látjuk Isten a tíz csapás során, legalább olyan türelmesek legyünk mi is másokkal.

Végül – bár ebben a szakaszban nem, csak a korábbiakban jelenik meg – az evangelizálást mindig kísérnie kell az imádságnak. A csapások során azt láttuk, hogy Mózes az imádság embere is volt. Miért imádkozott Mózes? Legtöbbször azért, hogy a csapások múljanak el, és ez győzze meg a fáraót Isten hatalmáról. Ez kell a mi célunk is legyen az imádságban: hogy ami történik, az Isten hatalmát mutassa, és az Ő dicsőségére legyen.

L. Kálvin magyarázatát a 2Móz 11,3-hoz.

A bibliai időkben a kutyát tekintették a legalávalóbb állatnak – koszos, dögevő állatnak tartották –, mai mércével mérve a patkányokhoz hasonlíthatott. De még egy „alávaló” kutya sem bántalmazta semmilyen módon Izráel fiait. Részletesebben l. Douglas K. Stuart: Exodus, 267. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 3