28. Az utolsó vacsora Egyiptomban

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXVIII.

Az utolsó vacsora Egyiptomban

2Móz 12,1-13

Lekció:

A tizenkettedik fejezet megszakítja a Kivonulás könyvének eddig megszokott menetét: ahelyett, hogy a csapás leírása következne, egy hosszas rendelkezést találunk a páska és kovásztalan kenyerek ünnepéről. Mindez nem véletlen. A páska nem mellékes esemény, hanem az Ószövetség második sákramentuma, ugyanolyan fontossággal bír, mint az ábrahámi körülmetélkedés. Ez a vacsora különböztette meg (a körülmetélkedéssel együtt) világosan a zsidókat a körülöttük élő népektől: a páska emlékeztette Izráelt Isten szabadítására, a Benne való hit fontosságára – vagyis Isten velük kötött ígéreteire. A páska így az egyik legfontosabb szemléltető eszköz volt az Ószövetségben, e vacsorán keresztül valósággal érezhették és tapasztalhatták az evangélium üzenetét.

A bűnnek következménye van

Fordítsuk először figyelmünket a 12. versre. Ez a vers egy „mert” kötőszóval kezdődik, vagyis elénk tárja azt, hogy miért is volt szükség a páskaünnepre.

„12Mert általmégyek Egyiptom földjén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr. 13És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét.”

Ez a vers az ítéletről szól. Az utolsó csapással az Úr kimondja a végső ítéletet Egyiptom istenei felett, és világossá teszi, hatalmát az úgynevezett istenekkel szemben. Jó újra megemlékezni arról, hogy az egyiptomi hitvilág panteista és politeista jellemvonásokkal is bírt. Panteista volt, azaz az egyiptomiak a természetben az istenek megnyilvánulását látták: az égitestekben, állatokban vagy a fáraóban istenek megnyilvánulását vélték felismerni, és ennek megfelelően istenként imádták őket. Másrészt pedig politeisták, többistenhívők voltak – vallásukban a világ egyes területeit különböző istenségek között osztották fel: Hórusz az ég felett bírt befolyással, Ozírisz az alvilág felett, Hapi a Nílus áradását kontrollálta és így tovább. Ennek megfelelően az egyiptomiaknak sok, a természettel összefonódó istenük volt. De miért volt szükség ennyi istenre? – kérdezhetnénk. Az egyiptomiak – más népekhez hasonlóan – elsősorban életet és védelmet reméltek az istenektől. Felismerték, hogy fennmaradásuk a Nílus rendszeres áradásától függ éppen ezért járultak Hapihoz, hogy tartsa fent azt. A gyermekszülés sem volt veszélytelen számukra, így a békafejű Heqethez imádkoztak, hogy segítse meg asszonyaikat a szülés során. A sok isten buzgó imádata az életet reményét jelentette az egyiptomiak számára.

Azonban ez nem más, mint bálványimádás. És Isten a csapások sorozatával ezt a hamis hitvilágot zúzta szét. A tíz csapás tulajdonképpen egy elnyújtott evangelizációs sorozat volt az egyiptomi nép számára, hogy végre felismerjék: az életet és védelmet rossz helyen keresik. Éppen ezért az Úr a csapásokban a halált hozta az egyiptomi istenek számára: a tíz csapás zöme állatok vagy emberek halálához kapcsolódott: elpusztultak a halak, a békák, a tehenek, a mezőről időben be nem érkező emberek. A csapások sorozata így az egyiptomiak teljes hitvilágát megrendíthette: ha Isten csupán a Nílust sújtotta volna, akkor az egyiptomiak hite megrendült volna Hapiban, és Jahveht talán kikiáltották volna az új Nílus-istennek. De a tíz csapás után erre nem volt lehetőség: minden egyiptomi számára világossá vált, hogy Isten nemcsak a Nílus ura, hanem a föld, az ég, a világosság és a sötétség istene is – egyszóval Ő az egyedüli Úr. Ez azt jelentette, hogy mindazok a nevek, amelyekben az egyiptomiak bizakodtak, üres felhők, valóság nélküli betűk csupán. Egyiptom istenei – bármennyire is imádták őket az egyiptomiak, bármilyen hatalmas templomokat emeltek a tiszteletükre, bármennyire nagyra becsülték is papjaikat – nem léteztek, nem éltek, semmik voltak. Ekkor pedig az egyiptomiak bűnösek a bálványimádásban, mert idejüket, vagyonukat hamis istenek tisztelésére fordították, ahelyett, hogy a teremtő és világot fenntartó Úrban bíztak volna. Ez a bűn pedig Isten ítéletét vonta maga után: az elsőszülötteiknek meg kell halnia.

Mindezekben nincs sok újdonság: az eddigi csapások során újra és újra láttuk az egyiptomiak istentelenségét, a fáraó keménységét és az ítélet jogos voltát. Azonban van itt egy új, elsőre meglepő gondolat: az izraeliták is a halálos ítélet terhe alatt voltak! Figyeljünk csak: „13És a vér jelül lesz nektek a házakon… és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre.” A zsidókat a feláldozott bárány, és annak az ajtófélfára felfestett vére mentette meg a pusztulástól. A menekülés nem járt nekik „alanyi jogon”, csupán azért, mert zsidónak születtek! Isten ugyan adott lehetőséget nekik a szabadulásra, de ha egy zsidó nem követte Isten előírását, ugyanaz az ítélet érte el: eljött a „pusztító”, és megölte gyermekét.

Ilyet a zsidók mindeddig nem tapasztaltak. A kilenc csapás során biztonságból, és meglehetős kényelemből nézhették az Egyiptomra zúduló nyomorúságot – ők Gósen földjén érintetlenek voltak. Azonban eljön a tízedik csapás, amely világossá teszi, hogy ők semmivel sem igazabbak, mint az egyiptomiak, bűnösek, emiatt ugyanúgy halálra ítéltek, és megváltásra szorulnak, mint az egyiptomiak. De miben voltak bűnösek a zsidók? – kérdezhetjük. Először is nem hittek Isten beszédének. Visszaemlékezhetünk a 6. fejezetre, amikor Isten szólt Mózesen keresztül népéhez, miután a fáraó még jobban elkezdte nyomorgatni őket. „Ekképpen szólt Mózes az Izráel fiaihoz; de nem hallgattak Mózesre, a kislelkűség és a kemény szolgálat miatt.” (2Móz 6,9) Nemcsak a fáraó és az egyiptomiak voltak süketek Isten szavára – a zsidó nép ugyanúgy bedugta fülét, és ellenállt neki. Másodszor a zsidó nép vétkes volt az egyiptomiakkal együtt a bálványimádásban is. Ez nem derül ki a Kivonulás könyvének leírásából, de Józsué emlékezetében még a kivonulás után hetven évvel is elevenen élt: „Azért hát féljétek az Urat, és szolgáljatok néki tökéletességgel és hűséggel; és hányjátok el az isteneket, akiknek szolgáltak a ti atyáitok túl a folyóvizen és Égyiptomban*, szolgáljatok az Úrnak.”* (Józs 24,14) Az egyiptomi tartózkodás évszázadai alatt sajnos a zsidók is részt vettek az egyiptomi istenek imádásában. Harmadszor pedig a zsidók bűnösek voltak születésük folytán. A zsidók is, akárcsak az egyiptomiak Ádám leszármazottai, és így hordozzák Ádám bűnének terhét. Ádám ugyanis az Édenkertben annak tudtával vétkezett, hogy tettével a halált hozza mind maga, mind leszármazottai számára („Amely napon eszel a fáról, bizony meghalsz.”).

Mindebből azt kell látnunk, hogy a halál alól nincs kivétel. A zsidókhoz hasonlóan mindannyian vétkeztünk. Mindannyian Ádám leszármazottai vagyunk, bűnös voltunk így fogantatásunkkal megkezdődik. Bűnös voltunkból fakadóan pedig újra és újra vétkezünk: sokszor nem hiszünk Isten beszédének, és ellenállunk annak, amit Ő kér tőlünk – vajon hányan mondanánk azt, hogy tökéletesen megtartottuk a Tízparancsolatot? Ráadásul bálványokat állítunk a szívünkben: ha azok nem is olyan nyilvánvalóak, mint az egyiptomiak hatalmas szobrai, mégis a pénz, siker, család vagy saját kényelmünk az Isten által megérdemelt első helyet foglalja el szívünkben.

Mindannyian bűnösök vagyunk, ezért mindannyian halált érdemlünk. Ezzel a gondolattal mindenkinek szembe kell néznie. Tudom, ez sokszor nehéz. Alapvetően jobbnak és többnek képzeljük magunkat az „átlagnál”. Egyik ismerősöm mondta, hogy neki ezzel a tanítással rengeteget kellett küzdenie. Ha szó volt arról, hogy mindenki bűnös, persze ő sem ellenkezet. De szíve leghevesebben tiltakozott az ellen, hogy ugyanolyan bűnösnek mondják, mint az utcán részegen fekvő hajléktalant. Pedig az igazság sajnos ilyen egyszerű. Zsidók és egyiptomiak, finom modorúak csakúgy, mint gonosztevők bűnösök Isten előtt, és a halált érdemlik.

De Isten gondoskodott egy Szabadítóról

Tudjuk, hogy a tízedik csapás és a kivonulás volt az Ószövetség nagy csodája. Ez volt a második sákramentum, amelyre a zsidók újra és újra visszanéztek hálával és reménnyel. Mert a páskában Isten, az Ő nagy irgalmasságából gondoskodott egy kiútról. A népe bűnös volt, akár Egyiptom lakói – mégis Isten nem kívánta az Ő népe halálát, hanem meg akarta menteni őket. A páska elnevezés is ezzel kapcsolatos, azt jelenti, hogy a kihagyás, kivétel tevés, átugrás. A hívő zsidók házait nem érte el az elsőszülöttek halála, hanem „átugrotta” azokat. Mindebből azt látjuk, hogy a tízedik csapás csodája nem az, hogy Egyiptom lakóira eljött az ítélet, hanem az, hogy az izraelitákra nem! Isten megkímélte az Ő népét, megváltotta őket. Ez a váltság a páskabárány volt – a bűnért megölt bárány a tízedik csapás estéjén.

„3Szóljatok Izráel egész gyülekezetének, mondván: E hónak tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint, házanként egy bárányt. 4Hogyha a háznép kevés a bárányhoz, akkor a házához közel való szomszédjával együtt vegyen a lelkek száma szerint; kit-kit ételéhez képest számítsatok a bárányhoz. 5A bárány ép, hím, egy esztendős legyen; a juhok közül vagy a kecskék közül vegyétek. 6És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezete este. 7És vegyenek a vérből, és azokban a házakban, a hol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára. 8A húst pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt. 9Ne egyetek abból nyersen, vagy vízben főtten, hanem tűzön sütve, a fejét, lábszáraival és belsejével együtt. 10És ne hagyjatok belőle reggelre, vagy a mi megmarad belőle reggelre, tűzzel égessétek meg. 11És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az.”

Isten egy bárányt rendelt – egyéves, felnőtt, hibátlan hím állatot. Nem lehetett se beteg, se kicsit sérült vagy kinézetre visszatetsző. Mindezek nem okoznának nagy problémát, ha a bárányt csupán evés céljából vágták volna le, de itt nem ez volt a helyzet. Az állat bűnért való áldozat volt, éppen ezért nem lehetett rajta semmi fogyatkozás. Mindezzel Isten azt tanította, hogy Ő szent és tökéletes, éppen ezért csupán a tökéletes áldozat elfogadható számára.

Házanként kellett egy-egy állatról gondoskodni – ha pedig a család kicsi volt, akkor a szomszédokkal közösen kellett összeülni. Mindebben nem téveszthetjük szem elől Isten célját: az egész népnek részesülnie kellett az áldozati állatból – ha valaki „lemaradt” erről a vacsoráról, nem vett részt a bárány megölésében és elfogyasztásában, kimaradt mindabból az áldásból, amit az jelentett, és bekövetkezett rá a pusztító angyal által hozott ítélet. És bár nem egy bárányt öltek le azon az éjszakán, hanem sok ezret, mégis az, hogy minden háztartásban ugyanazt és ugyanúgy végeztek el azon az éjszakán, azt mutatta, hogy Izráel minden fiának egy reménye volt: a bárány halála elveszi az ő bűnük következményét.

Mindezekből egy központi gondolatnak kellett megragadnia a zsidók fejében: ez az állat értük halt meg! Ahogy az este közeledtével a családfő fogta a napok óta őrzött állatot, fejét hátrahúzta, és késével elvágta a nyakát, mindenki közelről látta az állat szenvedését és haláltusáját. Vér ömlött az előre elkészített edénybe, de a vér lefolyt a földre, sőt összemocskolta az állat fehér gyapját is. Az állat remegett, majd végképp kimúlt. De miért kellett meghalnia? – kérdezte talán a mindezt döbbenten néző kisfiú. „Helyetted, fiam. Azért, mert különben a bűn a te halálodat követelte volna.” Valahol a keserű füvek evése is ezt hangsúlyozta ki: bár Isten gondoskodott a bűnből való kiútról, azonban az sosem megy könnyen, hanem valakinek keserű halállal kell szenvednie a bűnbocsánatáért.

Ez a gondolat végigvonul az Ószövetségen. Ádám bukása után újra és újra szembetaláljuk magunkat a bűn jelenlétével és Isten ítéletével. Az özönvízben mindenki elpusztul – egy családot kivéve. De miért menekült meg az az egy család? Mert Isten gondoskodott számukra áldozatról: amint Noé kijött a bárkából, első dolga az volt, hogy vegyen az állatok közül, és áldozatként mutassa be az Úrnak bűneiért. Vagy ott van Ábrahám esete: Isten parancsára fel kell áldoznia fiát, Izsákot. A parancs komoly, nem tréfa – és Ábrahám szolgáival együtt megy Mórija hegye felé. Majd fenn a hegyen veszi fiát, felköti az oltárra, az előkészített késért nyúl, hogy lesújtson egyetlenegyére, és Isten angyala szól hozzá: „Ábrahám, ne nyújtsd ki a te kezedet!” De miért nem kell Izsáknak meghalni – talán Isten meggondolta volna magát? Ó, nem! Hanem Isten gondoskodott egy helyettes áldozatról: Ábrahám fogta a szarvánál fennakadt kost, és azt áldozta fel fia helyett az oltáron.

De miért van szükség erre az egész áldozati dologra? Mit segít a bűnön egy bárány, hát nem olvassuk a Zsidó levélben, hogy „lehetetlen, hogy a bakok és bikák vére eltörölje a bűnöket” (Zsid 10,4)? Így van, a bűneinken nem segít ezer állat feláldozása se, mint ahogy nem segít a templomba járás, az adakozás, a bibliaolvasás, elrontott dolgaink helyretevése vagy a bocsánatkérés sem, mert „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat.” (Zsid 9,22) Ám a feláldozott áldozati bárányok felkészítették a népet az igazi áldozati bárány, Jézus Krisztus eljövetelére. Pál apostol azt mondja: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk.” (1Kor 5,7) Mindezek az ószövetségi rendelkezések arra szolgáltak, hogy felkészítsék szívünket és értelmünket az Ő halálára. Jézus Krisztus a páskabárányhoz hasonlóan ereje teljében lévő, hibátlan áldozat volt. De az Ő hibátlansága nem külső volt, hanem teljesen belső lelki. Jézus szűztől született, így Ádám átka nem volt rajta. Nem is követett el soha bűnt, mint ahogy a zsidók: sosem állt ellen Isten szavának, hanem teljesen betöltötte Isten rendelkezését az utolsó pontig is. Soha nem voltak bálványai, szívében mindig az élő Isten állt az első helyen.

Jézus Krisztus az igazi páskabárány, aki képes megmenteni a halálból minket. Mintegy ezerötszáz évvel az első páska után, az első hónap tízedik napján, amikor az egyéves, ép páskabárányokat hajtották Jeruzsálem felé az ünnepre, Jézus Krisztus győzelmesen, halleluját kiáltozó néptől kísérve vonult be Jeruzsálembe. Négy nappal később, a páskavacsora estéjén Jézus megülte tanítványaival a páskát, és emlékeztette őket az újszövetségre, amelyért az Ő teste megtöretik és vére kiontatik. A következő napon Jézust megfeszítették. Délután volt, sötét volt, közelgett az alkony ideje, vére már vörösre festette a keresztet. Ekkor elhangzott az utolsó szó Jézus szájából: „Elvégeztetett!” Jézus Krisztus, az igazi páskabárány, akit az Atya engesztelő áldozatként adott a mi bűneinkért, meghalt helyettünk, és elvette a világ bűneit.

Mit kellett az izraelitáknak tenni, hogy megmeneküljenek? Figyelni Isten szavára, elhinni, hogy Ő valóban képes megszabadítani őket a jogos haláltól, ha követik pontosan azt, amit nekik mondott. De mi mentette meg őket, a bárány vére? Nem a bárány vére önmagában, hanem az Istenben bízó hit. Az izraeliták hittek Isten szavának, és ez azt jelentette, hogy pontosan azt tették, amit Mózes mondott nekik. Kiválasztottak egy bárányt, megölték, és vérét felfestették az ajtófélfára. Ez a hitük nyilvános megvallása volt – bárki, aki akkor elment Gósen földjén a zsidók háza előtt, láthatta hitük tanúságát, a vérrel festett gerendákat. Izráel fiai kegyelemből menekültek meg – hiszen kegyelem volt az, hogy Isten bárányt rendelt, akinek helyettük kellett meghalnia. De Izráel fiai ugyanakkor hit által menekültek meg – hiszen hittek Isten szavában és a húsvéti bárányban. És mi hogyan menekülhetünk meg a haláltól? Lényegében ugyanúgy, mint az izraeliták. Ha megértjük azt, hogy üdvösségünk kegyelemből van, mert Isten irgalmából elküldte Fiát erre a földre. Ha hit által bízunk Jézus Krisztusban, mint Isten által elrendelt áldozatban, aki megtisztít minket minden hamisságtól.

Alkalmazás

A páska rendelése nagyon fontos gyakorlati következményekkel bír az életünkre, most ebből fogunk megvizsgálni párat.

A páska története arról szól, hogy születése óta minden ember Isten ítélete van – legyen hitetlen vagy vallásos. Sőt, még Isten népét is csak egy vékony vércsík különbözteti meg a kívülállóktól. Akárcsak a zsidók az egyiptomiakhoz képest, úgy a keresztyének sem jobbak a világhoz képest. Tudjátok, mire tanít ez minket? Legelőször is alázatra. Nincs szomorúbb annál, mint amikor keresztyének ezt elfelejtik, és jobbnak, többnek, ügyesebbnek érzik magukat a hitetleneknél vagy akár már keresztyéneknél csupán azért, mert ők hisznek, Bibliát olvasnak, nem paráználkodnak vagy a teológia egyes pontjain nagyobb ismerettel rendelkeznek. Elvégre miért is lennél különb te másoknál? Mert vastagabb a pénztárcád, magasabb az IQ-d, jobb a memóriád, presbiteriánus az egyházszervezeted? Mindezek semmit sem érnek majd az utolsó ítéletkor, mert mindezektől nyugodtan elkárhozhatsz. Az egyetlen dolog, ami különbbé tehet, az Jézus vére – azért pedig semmit sem tettél. Éppen ezért, keresztyén testvérem, öldököld meg büszkeségedet és önigazultságodat, és járj alázatosan a te Istened előtt!

A páska történetéből a legfontosabb tanítás az, hogy miként üdvözülhetünk. Kedves barátom, hadd kérdezzem meg, ha háromezer-ötszáz évvel ezelőtt ott lettél volna Egyiptomban, követted volna-e Isten parancsát, és festettél volna-e vérrel az ajtófélfára? Biztos azt mondod, hogy igen! De akkor követed-e most Isten parancsát? Imádban megszólítod-e Jézus Krisztust, és kéred a bűneid bocsánatát az Ő kereszten kifolyt véréért? Ha hitedet beléveted, biztosan megmenekülsz.

Számodra, keresztyén testvérem, remélem, nem kell elmondanom, hogy milyen kimondhatatlan öröm az, hogy Isten népéhez tartozhatsz. Nem vagy jobb, mint a kárhozat felé haladó barátaid – Isten mégis készített neked szabadulást. Istent nem kerested, bűneidért fizetni nem tudsz – Isten mégis kirendelt helyetted egy Bárányt, aki elvette bűneidet. Ha többet nem érek el ezzel a prédikációval, csupán annyit, hogy meglásd, milyen hálával tartozol Isten szabadításáért, hogy mennyire szeretned kell azt az Urat, aki kihozott Téged a szolgaság házából, akkor már nem prédikáltam hiába. Kívánom, hogy szíved teljen el mély hálával, és repessen Isten felé a szabadításodért. És tanácsolom, hogy szánjatok időt még ma az elvonultabb elmélkedésre: gondoljátok át keresztyén életeteket, céljaitokat, azt, hogy milyen hálával tartoztok annak az Istennek, aki titeket megkímélt, és hálából szánjátok oda magatokat neki. „Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámasztatott.” (2Kor 5,15)

Emlékezzetek arra, hogy a fejezet azzal kezdődik (2. vers), hogy Isten a páskához igazítja a zsidó naptárat, a páska hónapja lett az első a hónapok között. Ez a beosztás megkülönböztette a zsidókat az többi körülöttük élő néptől. Ez felhív minket arra, hogy ha Isten népe vagyunk, akit Ő a halálból váltott meg, akkor már nem magunké vagyunk, hanem Istené. Időnk az Úré, Ő rendelkezik vele, az Ő célja érdekében kell azzal gazdálkodnunk. Mennyire áll a te időd az Úr szolgálatában? Ha valaki az időbeosztásodat látná, mondaná-e, hogy te más vagy, Istenhez tartozol? Min kell változtatnod, hogy ez végre így legyen?

A páska történetéből azt is látjuk, hogy a hitnek látszania kell. Az izraeliták hite véresre festette az ajtófélfát. Ha keresztyén vagy, nem maradhatsz észrevétlenül. Hogyan mutatkozik meg a te hited a szomszédjaid között, testvérem? Megmutatkozik meg beszédeden: tudod-e indulataidat kezelni, tudsz-e szelíden hallgatni, tudsz-e bizonyságot tenni? Hogyan mutatkozik meg életeden: látják-e kedvességedet, jóságodat, készségességedet? Isten azért helyezett a világba, hogy világosság legyél, és jócselekedeteidet látva dicsőítsék a te mennyei Atyádat (Mt 5,16).

Illetve bárány helyett kecske is lehetett az áldozati állat.

PAGE   \* MERGEFORMAT 3