09. De, de, de…

Mózes második könyve IX.

De, de, de…

2Móz 4,1-17

„Felele Mózes és monda: De ők nem hisznek nékem s nem hallgatnak szavamra, sőt azt mondják: nem jelent meg néked az Úr. Az Úr pedig monda néki: Mi az a kezedben?  S ő monda: Vessző. Vesd azt - úgymond - a földre. És veté azt a földre és lőn kígyóvá; és Mózes elfutamodék előle. Monda pedig az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet és fogd meg a farkát!  És kinyújtá kezét és megragadá azt, és vesszővé lőn az ő kezében. Hogy elhigyjék, hogy megjelent néked az Úr, az ő atyáik Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. És ismét monda néki az Úr: Nosza dugd kebeledbe a kezed; és kebelébe dugá kezét és kihúzá: ímé az ő keze poklos vala, olyan mint a hó. És monda: Dugd vissza kebeledbe a kezed: és visszadugá kezét kebelébe és kivevé azt kebeléből és ímé ismét olyanná lőn mint teste. És ha úgy lenne, hogy nem hisznek néked és nem hallgatnak az első jel szavára, majd hisznek a második jel szavának. És ha úgy lenne, hogy ennek a két jelnek sem hisznek és nem hallgatnak szavadra: akkor meríts vizet a folyóvízből és öntsd a szárazra, és a víz, a mit a folyóvízből merítettél, vérré lesz a szárazon.

És monda Mózes az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesenszóló sem tegnaptól, sem tegnap előttől fogva, sem azóta, hogy szólottál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok. Az Úr pedig monda néki: Ki adott szájat az embernek?  Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká?  Nemde én, az Úr?  Most hát eredj és én lészek a te száddal, és megtanítlak téged arra, a mit beszélned kell. Ő pedig monda: Kérlek, Uram, csak küldd, a kit küldeni akarsz. És felgerjede az Úr haragja Mózes ellen és monda: Nemde atyádfia néked a Lévi nemzetségből való Áron?  Tudom, hogy ő ékesenszóló és ímé ő ki is jő elődbe s mihelyt meglát, örvendezni fog az ő szívében. Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én lészek a te száddal és az ő szájával és megtanítalak titeket arra, a mit cselekedjetek. És ő beszél majd helyetted a néphez és ő lesz néked száj gyanánt, te pedig leszesz néki Isten gyanánt. Ezt a vesszőt pedig vedd kezedbe, hogy véghez vidd vele ama jeleket.” (2Móz 4,1-17)

Lekció: Zsolt 40,1-18

Ez a negyedik alkalom, hogy Istennek és Mózesnek az égő csipkebokornál történt beszédét tanulmányozzuk. A mai alkalommal pontot teszünk az i-re, és befejezzük ennek a történetnek a tárgyalását. Ám mielőtt még elmerülnénk a mostani szakaszunkban, tekintsük át az eddig történteket!

Negyven évnyi pusztai élet után a Sínai-hegynél Isten megjelent Mózesnek. Isten nem hagyott fel a korábbi egyiptomi herceggel, hanem feladattal bízta meg: közölje népével és az egyiptomi fáraóval, hogy az ÚR tudja, látja és hallja népe szenvedését, és kihozza a zsidókat Egyiptomból, és beviszi őket Kánaánba, az Ígéret földjére (2Móz 3,1-10). Innentől fogva a beszélgetést Mózes ellenkezései uralják. Összesen öt kérdést tesz fel Istennek, amellyekkel mind valamilyen kibúvót próbál keresni a feladat alól.

„Kicsoda vagyok én, hogy mindezt megtegyem? ” – szól az első kérdés (11. vers). Isten bátorításul ígéretet tesz és jelet ad Mózesnek, hogy Vele lesz. „Ki vagy Te? ” – szól a következő (13. vers). Válaszul Isten megismerteti Mózessel az Ő különleges nevét: VAGYOK AKI VAGYOK - azaz Ő a mindenek felett álló és a világot kormányzó, népét megszabadító, változhatatlan Isten. De az ÚR nem áll meg itt, hanem biztosítja Mózest arról, hogy a zsidók hallgatni fognak a szavára, de a fáraó nem. Viszont Isten azt is elmondja Mózessel, hogy a fáraó ellenkezése nem kell megrettentse őt, Isten az Ő hatalmas kezével és csodáival megszabadítja népét, és győzelmet arat Egyiptom felett.

Talán azt gondolnánk, hogy ez a válasz már elég kellett legyen Mózesnek. Azonban ő még mindig nem állt meg az ellenkezésben. Mai szakaszunkban három további kérdést találunk, amit Mózes feltett Istennek. Kicsit leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy Mózes megszólalása a következő három szóban foglalható össze: De, de, de. Ahogy a beszélgetés előrehalad, úgy lesz egyre világosabbá, hogy a kérdések és de-k mögött igazából az áll: „Nem AKAROK menni! ”

1  Mi van ha ők nem hallgatnak rám?

Szakaszunk első de-je – amely összesen eddig a harmadik – így hangzik: „De ők nem hisznek nekem, s nem hallgatnak szavamra, sőt azt mondják: nem jelent meg néked az Úr.” E kijelentésben egy rejtett kérdés húzódik meg: „Uram, miért hinnék el nekem az izraeliták, hogy Te megjelentél nekem egy égő csipkebokorban, amikor 40 évvel ezelőtt elutasították az én irányításomat?  Miért lenne több hitelem és nagyobb esélyem most, öreg fejjel? ” Mózes lelkében minden bizonnyal ott van a fogadtatástól való félelem, és ez nem hagyja nyugodni őt.

Mózes kérdése látszólag teljesen jogosnak tűnik, csupán egy baj van vele: ellentétben áll Isten korábbi kijelentésével. Az Úr a 3,18-ban nyíltan kijelenti, hogy Izráel vénei hallgatni fognak Mózes szavára. Sőt, ugyanebben a versben azt is olvassuk, hogy a héber küldöttség magáévá teszi Mózes elbeszélését, mert azt mondja a fáraónak: „Az Úr, a héberek Istene megjelent nékünk*…”* Isten biztosítja Mózest arról, hogy nem fogják elutasítani őt, hanem a zsidók felsorakoznak mögötte, mint Isten küldötte mögött. Ezzel az ellenvetésével tehát Mózes nyíltan megkérdőjelezte Isten korábbi ígéretét.

Ez az incidens minket is tanít. Mózes kérdését ugyanis Isten nem utasítja el, sőt, nem is csak megismétli a korábban tett ígéretet. Hanem az ÚR három jelet ad Mózesnek, amelyek láttán majd az izráeliták hallgatni fognak rá. Hitetlensége ellenére Isten megerősíti Mózest. Ebben magunkat is láthatjuk. Mózeshez hasonlóak vagyunk mi, emberek a teljes romlottság állapotában. Bármi legyen is Isten kérése, mi képesek vagyunk Nyugtalankodni, aggódni a körülményeink és az emberek reakciói miatt, és sokszor olyan keveset jelent számunkra Isten egy-egy ígérete, felszólítása vagy bátorítása. Ennyire gyengék és romlottak vagyunk. Ám Isten még ebben az állapotban is olyan csodálatos velünk. Nem a bűneink szerint bán velünk, hanem felismeri a szívünkben rejtőző kérdést, hitetlenségünk forrását, és választ ad rá. Isten tud mit kezdeni szívünk problémáival. Meg tud erősíteni, és még a ki nem mondott kérdéseinre is tud választ adni. Mire tanít ez?  Arra, hogy nehézségeinkkel, nyugtalanságainkkal keressük Istent. Keressük Isten akaratát és az Ő tanácsát. Keressük az Ő Igéjében, ahonnan szól hozzánk. Kérjük az imáinkban, mert kéréseinkre Ő csodálatos módon tud válaszolni. És keressük Isten válaszát keresztyén testvéreink tanácsában is. Ne féljünk felvállalni szívünk nyugtalanságát, kérdéseinket vagy aggodalmainkat Isten és testvéreink előtt, hanem ha már vannak a szívünkben ilyenek, keressünk válaszokat rá!

Pásztorbotból kígyó. Isten erősítése három jel formájában érkezett Mózeshez. Az első jel Mózes pásztorbotját változtatta át kígyóvá. A hatás annyira valóságos volt, hogy a sokat próbált pásztor a kígyó láttán azonnal elfutott. A kígyó bottá való visszaváltoztatása pedig egy kisebb lecke volt az Isten ígéreteiben hitetlenkedő Mózesnek: emberi ésszel mérve a kígyó farkának megfogása veszélyes, hiszen a kígyó könnyen megmarhatta volna a túl közel merészkedőt. Mózes azonban most hitt Istennek, és újra visszakapta megszokott botját. Ez a csoda legalább három módon volt bizonyító erejű az izráeliták számára.

1. Először is Isten e csoda által egy élettelen tárgyat élőlénnyé változtat, majd az élőt visszaalakítja élettelenné. Ez bemutatja Isten teljes hatalmát az élet fölött. Eszünkbe juthatnak Mózes későbbi szavai, amikor így beszél Istenről:

„Most lássátok meg, hogy én vagyok, és nincs Isten kivülem!  Én ölök és elevenítek, én sebesítek és én gyógyítok, és nincs, a ki kezemből megszabadítson.” (5Móz 32,39)

Isten az, aki életben tart és képes megeleveníteni bármit, még az élettelen pásztorbotot is. De Isten ugyancsak az, akinek hatalma van elvenni az életet. Ő mindennek ura.

2. A csoda bemutatja nekünk, hogy Isten milyen csodálatos módon tud használni akár egy közönséges tárgyat is. Mózes botja egy közönséges pásztorbot volt, sem anyagában, sem kinézetében nem volt különleges. Mégis Isten kezében ez az egyszerű bot csodákra képes. Ez egy nem túl burkolt üzenet volt Mózes számára is. Isten e csoda által mintha ezt mondta volna: „Nézd, Mózes!  Talán magadra nézel, és kételkedsz abban, hogy hogyan fognak majd hinni Neked az izráeliták. Talán kételkedsz magadban. De nézd csak ezt a botot!  Közönséges, ugye?  Mégis, egy félelmetes kígyóvá tudom változtatni!  Mózes, én bármit és bárkit fel tudok használni arra, hogy a tervem végbevigyem! ” Ezt a leckét mindannyiunknak meg kellene jegyeznünk, akiknek fejében akár egyszer is megfordult az a gondolat, hogy nem vagyunk alkalmasak az Isten által rendelt feladatra.

3. A harmadik dolog pedig, amit e csoda hirdetett, az Istennek Egyiptom felett való hatalma. A kígyó Alsó-Egyiptom nemzeti istenét jelképezte, és a fáraó különleges szimbolúma volt. Ezért jelenik meg Egyiptom uralkodói süvegjén, és a fáraót ábrázoló képeken vagy szobrokon. A fáraó jogara sokszor kígyó formájú volt. Az, hogy Isten egy botot kígyóvá, és a kígyót bottá tudta akarata szerint változtatni, azt jelezte, hogy Istennek hatalma és szabad akarata van a fáraó és Egyiptom felett. Ehhez hasonlóan Istennek nemcsak az ókori Egyiptom felett, hanem a mai világ felett is teljes befolyással bír, sőt még az ősi kígyó, a Sátán is az Ő akaratának engedelmeskedik

A leprás kéz. A következő csoda nem kevésbé különleges. Isten akaratára Mózes keze leprával fertőzötté változott, majd amilyen hirtelen előjött rajta a betegség, olyan hirtelen el is tűnt. A lepra rettegett betegség volt az ókorban, gyógyíthatatlannak tekintették, éppen ezért nagyon komoly előírások voltak érvényben, hogy a leprásokkal még csak ne is érintkezzen senki. A leprás betegeket így kirekesztették, és gyógyulást, pláne gyors gyógyulást senki sem várt. Mózes kezén keresztül azonban Isten bemutatja, hogy neki e rettegett betegség fölött is hatalma volt, sőt azonnali gyógyulást vagy azonnali megbetegedést tudott okozni. Erre Egyiptom egyetlen istene sem volt képes.

Vérré vált folyóvíz. A harmadik jel pedig az előző kettőn is túlmutatott.

„És ha úgy lenne, hogy ennek a két jelnek sem hisznek és nem hallgatnak szavadra: akkor meríts vizet a folyóvízből és öntsd a szárazra, és a víz, amit a folyóvízből merítettél, vérré lesz a szárazon.” (9. vers)

Isten azt parancsolja Mózesnek itt, hogy vegyen vizet a folyóvízből, azaz a Nílusból, és azt Isten a zsidók előtt vérré fogja változtatni. Mi olyan különleges ebben?  Ez a csoda előremutatott az első egyiptomi csapásra, és Isten hatalmát és ítéletét mutatta be a Nílus felett. Ez döbbenetes jelentőségű volt, hiszen Egyiptomban a Nílus volt az élet forrása. A Nílustól eltekintve – és talán egy-két oázist leszámítva – Egyiptomban nincs édesvíz. Az ókorban, akárcsak a jelenkorban Egyiptom népességének elsöprő hányada a Nílus pár kilométeres körzetében sűrűsödött. Az egyiptomiak a Nílustól függtek – mind ivóvíz, mind a növények, az állatok és gabonához szükséges víz tekintetében. Az egyik egyiptomi vallásos szöveg (Aton himnusza) a Nílust Egyiptom esőjének nevezte – utalva ezzel arra, hogy a száraz klímájú Egyiptomban a Nílus jelentette az életet. Mindezért az egyiptomiak a Nílust istenként tisztelték. E Nílus feletti uralmát jelenti ki Isten a harmadik jel által. A vérré változtatott folyóvíz az egyiptomiak számára egyet jelentett a halálla. Ezáltal Isten azt üzeni a zsidóknak, hogy hatalma alatt tartja Egyiptomot, csak bízzanak benne, és kövessék Mózest, az Ő küldöttét.

Mit kellett Mózesnek mindebből megtanulnia?  Azt, hogy ha Isten áll mögötte, és ha Isten küldi őt, akkor Isten hatalma képes meggyőzni mindegyik zsidót az ő szavainak igaz volta felől. Mózes bizodalma nem a saját személyében kellett legyen, nem azt kellett kutassa, hogy hogyan válik elfogadhatóvá az izráeliták előtt, hanem Isten üzenetére kellett koncentrálnia és a támogatásul adott jeleket kellett véghez vinnie.

Ezen a ponton talán felmerül bennünk, hogy mi is vágynánk ilyen jelekre. Sokszor talán mi is látjuk, hogy milyen képtelennek tűnik az evangélium üzenete a világ szemében, és vágyunk pár megerősítő jelre, amellyel szavaink bizonyosságát alátámaszthatjuk. Pedig mögöttünk is állnak biztosítékok. Tartsuk észben azt, hogy Mózes korában a Biblia még egyáltalán nem volt leírva. Ezen a ponton pedig Mózes egy új kijelentést közölt Isten népével, ezért volt szükség arra, hogy jelek és csodák biztosítsák az ő tisztét és autoritását. A mi korunk azonban nem egy átmeneti kor, mostanra már a teljes Írás lezárult. A mi hitelességünket az Ige adja, amely ugyanannak az Istennek a szava, aki a botot kígyóvá, az egészséges kezet leprássá, vagy a vizet vérré változtatta. Mindaddig, amíg az Ige talaján állunk, azaz a Szentírást tudhatjuk a „hátunk mögött” bátrak lehetünk, akárcsak Mózes: Isten választott népe hinni fog nekünk, és nem kell aggódnunk a mi alkalmatlanságunk miatt.

De itt van még egy mélyebb dolog is. Ugyanis számtalan olyan emberrel találkozhatunk, akik jelet kívánnak. „Ha Isten most nekem megjelenne, vagy ezt vagy azt csinálna, akkor én biztos hinnék benne.” – hangzik a gyakori felvetés. Ezeknek az embereknek pedig jelet kell adjunk. Az igazság ugyanis az, testvérem és barátom, hogy Isten biztosított egy jelet számunkra. Egy csodálatos jelet, egy páratlan jelet.

„Ekkor feleltek néki [Jézusnak] némelyek az írástudók és farizeusok közül, mondván: Mester, jelt akarnánk látni Tőled. Ő pedig felelvén, mondta nekik: E gonosz és parázna nemzetség jelt kiván; és nem adatik jel néki, hanemha Jónás prófétának jele. Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” (Mt 12,38-40)

Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt élt ezen a földön. Kivételes jellemét és tanításait még a világ is elismeri. Jézus azonban többet is mondott magáról, azt mondta, hogy Ő Isten, az Atyával egyenlő. Jézus aztán egy keresztfán halt meg, Jeruzsálemen kívül. Testét egy kősírba temették. Ha Jézus teste ottmaradt volna a sírban, akkor Ő semmivel sem lenne különlegesebb a többi embernél. Azonban Jézus teste már a keresztrefeszítés utáni harmadik napon sem volt a sírban. Jézus feltámadt, kijött a sírból, és megjelent százaknak a halála után. A jeruzsálemi üres sír a jel, amit Isten ad ma mindenki számára. Az üres sír azt bizonyítja, hogy minden, amit Jézus mondott, igaz. Ő valóban Isten volt és ember volt. Ő azért jött el, hogy halálával kifizesse a bűnök miatti büntetést, és tökéletes életével megszerezze az üdvösséget és örök életet az emberek számára. Így nem kell Istentől elválasztva élned, hanem közösséged lehet Istennel már itt a földön és fenn a mennyben mindörökre. Jelt keresel?  Nézz az üres sírra!  Jézus feltámadt, higgy Benne, és örök életed lesz!

2  De én alkalmatlan vagyok!

Mózes következő de-je nem a zsidók reakciójára irányul, hanem önmagára összpontosít:

„Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesenszóló sem tegnaptól, sem tegnap előttől fogva, sem azóta, hogy szólottál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok.” (10. vers)

Mózes itt azt kiáltja: „Nézd, Uram, az én beszédem silány, alkalmatlan vagyok! ”. A Bibliában általánosan megfigyelhetjük ezt a fajta alázatos elutasítást. Amikor Isten valakit egy nagy, nehéz feladattal bíz meg, akkor gyakran jön a saját alkalmatlanságára való utalás:

Salamon azt mondta: „És most, óh én Uram Istenem, te tetted a te szolgádat királylyá, Dávid, az én atyám helyett. Én pedig kicsiny gyermek vagyok, nem tudok kimenni és bejönni.” (1Kir 3,7)

Jeremiás a következőket válaszolta: „Ah, ah Uram Istenem!  Ímé, én nem tudok beszélni; hiszen ifjú vagyok én! ” (Jer 1,6)

Ezeknek az elutasításoknak a fényében egy dolgot itt világosan kell látnunk. Úgy gondolom, hogy nem arról van szó, hogy Mózesnek valami olyan beszédhibája lett volna, ami miatt ne tudott volna beszélni. Ha végigolvassuk a 2Móz-5Móz könyveket, akkor láthatjuk, hogy rengeteg olyan szakasz van, ahol Mózes hosszasan beszél akár a néphez, akár vénekhez, akár egyénekhez, és az Írás sehol sem hivatkozik semmilyen beszédhibára. Ehelyett inkább azt gondolom, hogy – Jeremiáshoz vagy Salamonhoz hasonlóan – Mózes látja a rá váró feladat súlyát, és a feladat nagyságának fényében látja a saját alkalmatlanságát, és ezt hozza fel Istennek. Nem kellett feltétlen beszédhibában szenvednie Mózesnek ahhoz, hogy úgy gondolja, nem fog tudni majd meggyőzően beszélni a fáraó és a nép előtt. Mózes egyszerűen szembesül az erőtlenségével, és menekülni akar a feladat elől.

Isten válasza nagyon sokatmondó:

„Ki adott szájat az embernek?  Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká?  Nemde én, az Úr? ” (11. vers)

Isten emlékezteti Mózest az Ő jellemére. Mózes hibája ennél az ellenkezésnél az volt, hogy megfeledkezett arról, hogy Isten, aki elküldte Őt, teljesen tisztában van Mózes adottságaival, és nem véletlenül és átgondolatlanul bízta meg Mózest ezzel a feladattal. Sok vígjáték arra a szituációs komédiára épül, hogy két szereplőt összetévesztenek. Talán az ártatlan utazót a titkos ügynökkel, és ennek következtében a szereplők fura és vicces helyzetekbe kerülnek a félreértés következtében. Lehet, hogy Mózes is így érezte, mindenesetre Istennél nem volt félreértés. Ő nem cserélte össze Mózest valaki mással. Ő sosem téved.

Másképpen megfogalmazva Mózes tévedése abban fogható meg, hogy az eszközökre koncentrál, és nem az Alkotóra. Istenünk, ahogy mi emberek is, eszközöket használ az Ő munkájában. A fazekashoz hasonlóan, aki agyagot használ az edényei elkészítéséhez, Isten is (tökéletlen) alapanyagot használ, hogy (tökéletes) tervét véghezvigye. Mózes pedig itt összetéveszti a dolgokat. Csupán az alapanyagokat nézi. A fazekas példánál maradva mintegy azt mondja Istennek: „Uram, átgondoltad ezt?  Hát nem látod, hogy egy marék sár vagyok?  És te azt akarod, hogy szép cserépedény legyek?  Hát, Uram, az nem tudok lenni!  Lehetetlent kívánsz, inkább valaki mást, valami nemesebb alapanyagot válassz! ”

Látjuk, hogy Mózes problémája ott van, hogy figyelmen kívül hagyja a nagy Fazekast, akinek kezei között a sár szép edénnyé formálódik, kemencéjében a lágy agyag szép cserépedénnyé sül, és rákerülnek a szép festett motívumok. Csupán az alapanyagot elnézve valóban lehetetlennek tűnik az Istentől kapott feladat, de Mózesnek nem magára, hanem Alkotójára és Istenére kell figyelnie.

Tudjátok, kedves budapesti gyülekezet, ebben is annyira Mózeshez hasonlók vagyunk. Annyit tudunk elégedetlenkedni az ajándékkal vagy helyzetünkkel. Annyiszor meg tudjuk kérdőjelezni Isten parancsát a bizonyságtétel, adakozás, türelem, keresztyén kötelességeink vagy bárim egyéb terén. Annyiszor nézünk magunkra, és azt mondjuk, hogy mi gyengék vagyunk, nekünk ez nem megy, mi nem tudunk ékesen szólni, szolgálni, engedelmeskedni!  De amit meg kell látnunk az, hogy az ajándékainkkal, helyzetünkkel való elégedetlenkedés, Istennek való nemet mondás BŰN. Bűn, amiben bűnbánatot kell tartani és amiből meg kell térni.

És igen, a fentieket mondom annak fényében is, hogy tudom, sokszor jól látjuk a hiányosságainkat. De mégse erre kell figyelnünk. Kedves gyülekezet, itt van egy nagyon fontos következtetés a bizonyságtételünkre és szolgálatunkra nézve. Igen, sokszor jól látjuk, hogy nem tudunk tökéletesen bizonyságot tenni, sokkal többet kellene tudni, és jobban elmondani az evangéliumot. Igazatok van, sokszor gyengén megy a bizonyságtétel. És igazatok van abban is, hogy sokszor gyengén megy a szolgálat, nem mi vagyunk a tökéletes emberek az ifjúsági munkára, szeretetszolgálatra stb. Csak nem ez a kérdés. Nem az a kérdés, hogy mi tökéletesek vagyunk-e, hanem az, hogy vajon nem Isten tesz látóvá, hallóvá, beszélővé?  Vajon nem az Ő hatalmában van minket felhasználni?  Ekkor pedig a kérdés így szegeződik nekünk: rendben, nem tudod tökéletesen csinálni, de vajon odaszánod-e magad Istennek?  Azokkal a tökéletlen ajándékaiddal és képességeiddel együtt?  Az egy vagy három talentumoddal?  Hajlandó vagy-e Istenre nézni, és Őrá bízni, hogy mit kezd veled, vagy pedig továbbra is elégedetlenkedsz, és kifogásokat keresel?

De ne hagyjuk elveszni azt a bátorítást, amit ez a szakasz nyújt számunnkra. Isten ugyanis nemcsak megfedd téged most, de bátorít is. Azzal, hogy amikor alkalmatlannak látod magadat, lehetetlennek a helyzetedet, nézz rá, és kiálts hozzá!  A bizonyságtételben, meglankadó szolgálatodban, megfeneklett keresztyén életedben, bárhol, ahol azt hiszed, hogy minden remény elveszett, és nem tudsz Istennek tetszően élni!  Kiálts hozzá, hgy Ő tegyen látóvá, hallóvá, beszélővé – azaz alkalmassá arra, amit kér tőled, és ezzel együtt kezdd el megcselekedni azt, amit Isten kér tőled, és amire tehetetlennek érzed magad!  Emlékezz arra, hogy az alkalmasságod nem az ajándékaidtól függ, hanem Istentől. Bízz Benne, aki mindeneknek Ura!

3  De én akkor se akarok!

Elérkeztünk az utolsó ponthoz, Mózes végső de-jéhez. Isten mindeddig négyszer küldte el Mózest a küldetésre: „Most azért eredj…” (3,10) – „Menj el…” (3,16) – „…elmész te…” (3,18) – „Most hát eredj…” (4,12)

Ezen a ponton Mózes kifogyott a kifogásokból. Megkérdezett mindent, ami eszébe jutott, és – sajnálatára – minden kérdésére választ is kapott. Most felszínre kerül szívének valódi problémája, legkomolyabb érve, amely így hangzik:

„Kérlek, Uram, csak küldd, a kit küldeni akarsz.” (13. vers)

Mózes itt végképp megpróbálja beadni a kulcsot, és udvarias formában ugyan, de a következőket mondja Istennek: „De én akkor se akarok! ”

Ezen a ponton álljunk meg egy picit, és gondolkozzunk el. Rettenjünk meg azon, hogy mennyire romlott az ember, és milyen kemény is tud lenni a szíve. Hiába Isten minden válasza, hiába Isten türelme, ígéretei, hiába az Ő kegyelme, Mózes szíve kemény: „nem akarok! ” És ez nem Mózes problémája csak, hanem mindannyiunké. Hiszen mindannyian ellenszegültünk már Isten törvényének. Mindannyian mondtunk már nemet, amikor Ő küldött valahová. Annak ellenére, hogy Ő fenntartotta életünket és türelmes volt bűneinkkel szemben. Mi is ellenszegültünk Istennek. Hálátlan bűnösök vagyunk valamennyien.

Ezt a nyílt ellenszegülést Isten sem hagyja szó nélkül. Azt olvassuk, hogy „felgerjedt az Úr haragja Mózes ellen” (14. vers). Pedig Isten hosszútűrő és késedelmes a haragra. A 2Móz 34,6-ban ezt mondja magáról Isten:

„Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú.”

Mégis, Isten haragja felgerjedt Mózes ellen. Persze nem az emberi értelemben. Isten nem vesztette el türelmét, nem lett indulatos, hanem az Ő bűn és akaratos engedetlenség miatti jogos haragja támadt fel. Egy porszemnyi ember magára vonta a Mindenható Isten haragját a makacs de-jeivel és engedetlenségével. Hiszen ahelyett, hogy hálásan porba hullna Isten előtt, inkább dacol vele, és csak mondja és mondja a kifogásait. Nem félelmetes ez?  Hadd fordítsam át ezt személyesen a mi életünkre. Tudod, hogy Isten rád is haragszik, amikor a „nem akarom”-ot hallja tőlünk?  Nem félelmetes, ahogy dacolni tudunk Istennel?  Nem rettensz meg attól, hogy újabb és újabb kifogásaid vannak, hogy miért nem adod át Istennek az életedet, vagy miért nem követed Őt a személyes életedben, családodban vagy munkahelyi viselkedésedben?  Nem félsz, hogy Isten haragja kiárad rád?  Még akkor is, ha keresztyén vagy, nem rettensz meg, hogy lustaságoddal, hanyagságoddal, mértéktelenségeddel, parázna gondolataiddal vagy tetteiddel, lelki lazaságoddal, világiasságoddal, büszkeségeddel a Mindenható Istennel dacolsz?  És bár kéri, hogy változz meg, mégis ellenkezel?  Mire vársz, meddig akarod feszíteni a húrt?

És ami döbbenetes itt, kedves gyülekezet, és talán érthetetlen is, hogy Isten még ekkor is kegyelmes. Még feltámadt haragjában sem pusztítja el Mózest, sőt, társat és segítőt ad neki Áron személyében. Áron Mózesnek volt a testvére, és Isten most a két testvért egymás mellé rendeli. Áron fogja segíteni Mózest a nyilvános beszédben. Mint láttuk korábban, nem Áron volt a kizárólagos beszélő, sok esetben Mózes maga beszélt a fáraóhoz vagy a néphez. Isten mégis társat és bátorítót ad Mózesnek. Szolgálata elején, amíg Mózes „beletanul” a nép vezetésébe, megerősödik feladatában és biztosabb nem lesz a beszédben, a jól beszélő Áron segítségére lesz. Igen, mert többen sokszor könnyebb. Éppen ezért lássátok meg Isten kegyelmét abban, hogy társakat, testvéreket adott nekünk. Ezáltal pótoljuk egymás gyengeségeit, bátorítjuk és kiegészítjük egymást. És Isten cselekszi mindezt bűneink ellenére.

Ám egy dolog még hiányos. Hiszen beszéltem nektek Isten haragjáról, ami feltámadt Mózes ellen. Majd arról beszéltem, hogy ennek ellenére Isten kegyelmes. De egy dolog kimaradt, a legfontosabb: miért kegyelmes Isten?  Miért adja kegyelmét a lázadó embernek?  A Zsid 10,5b-7-ben a következőt olvassuk:

„Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem, Égő és bűnért való áldozatokat nem kedveltél. Akkor mondám: Ímé itt vagyok, (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat.”

Ezek a versek Jézus Krisztusról szólnak. Arról, aki különbözött minden embertől, ugyanis Ő eljött, hogy készségesen cselekedje az Atya akaratát. Ő ellenkezett mint Mózes, nem keresett kifogásokat, ahogy mi keresünk, hanem jött és cselekedte Isten akaratát, még abban is, ami a legnehezebb volt számunkra. Ő nem kérte, mint Mózes, hogy „Küldj valaki mást! ”, mert nem volt más!  Jézus Krisztus az egyedüli, aki megfizethetett a bűneidért, és aki örök életet szerezhet Neked. És Ő megtette ezt. A kérdés csak az, hogy belátod-e Isten elleni engedetlenséged, és bízol-e Jézusban, hogy Ő megfizetett helyetted?

Ha pedig Krisztus a Megváltód, akkor késznek kell lenned szolgálni Őt. Nem szabad ellenkezned semmivel, amit Isten kér tőled – legyen szó bizonyságtevésről, a lelki életben való megújulásról, egy rossz szokás felszámolásáról, egy helytelen kapcsolatból való menekülésről, magad megtagadásáról stb. Ha Krisztusé vagy, életed minden területét Neki kell alárendelned. Ugye kész vagy erre, testvérem?  Ámen.

Idézi: Philip G. Ryken: Exodus, 110. old.