39. A vádlottak padján

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXXVII.

Próba a szükség idején

**2Móz 16,1-12

Lekció: Jn 6,29-59

A keresztyén életben való növekedés egy különleges törekvés. Keresztyénekként szeretnénk tanulni, és egyre többet megtudni Krisztusról. Nos, ez nem megy erőfeszítés nélkül. Euklideszről, a híres görög matematikusról jegyezték fel azt a történetet, hogy egy alkalommal Ptolemaiosz királlyal próbálta ismertetni a geometria alapjait. Azt tudnunk kell, hogy Euklidesz az Elemek c. művében tizenhárom köteten keresztül tárgyalja a geometria egyszerűbb és kevésbé egyszerű kérdéseit. Ptolemaiosz király az anyag hosszúságán elszörnyedve azt kérdezte Euklidesztől: „Nem vezet rövidebb út a geometria megtanulásához?” A matematikus így válaszolt: „Nem, a tanulásnak nincs királyi útja.”

Ehhez hasonlóan a keresztyén növekedésnek sincs királyi útja. A lelki tanulás erőfeszítéseit nem lehet megspórolni, mint ahogy senki sem ébred fel egyik napról a másikra úgy, hogy egy idegen nyelvvel többet tud.

Az idegen nyelv vagy a matematika tanulásában az erőfeszítést a kiadott feladatok megoldása jelenti, és nincs ez másként a keresztyén életünkben sem – Isten számunkra is ad lelki feladatokat, csak ezeket úgy szoktuk hívni: próbák. A próbák olyan helyzetek vagy események, amikor Isten lelki erőfeszítést vár el tőlünk: azaz, hogy nehézségek, problémák, kilátástalannak tűnő körülmények ellenére erőltessük meg magunkat, és kapaszkodjunk Őbelé, Tőle függjünk, és engedelmesen éljünk neki.

Miért mondom ezeket? Azt már korábban is láttuk, hogy az Egyiptomból a Sínai-hegy felé vezető út a próbákon keresztüli tanulás ideje volt Izráel számára. Azonban ezen a pár hónapos úton egyik más rész sem nyújt olyan sok betekintést különböző próbákba, mint a most felolvasott rész a mannáról. Ha megnézitek, egy próba-láncolatot látunk a 16. fejezetben. Isten először is próba elé állítja a népét, hogy Hozzá fordulnak-e a kenyér fogytán. A nép sajnos fellázad, ám itt még nincs vége a próbáknak. Isten ugyanis kenyeret rendel nekik, de ezzel együtt újabb próbákat: tudnak-e megelégedni a mannával, és csak annyit szednek, amennyi szükséges? Fel tudnak-e minden reggel korán kelni, és beszedni a mennyiséget, amíg a nap el nem olvasztja a mannát? És a hetedik napon tudnak-e megálljt parancsolni a manna-szedegetésnek, és az Úrra figyelni teljesen?

A próbák ritkán járnak egyedül, és ebben a fejezetben nagyon sokról olvasunk. Éppen ezért, kedves növekedni kívánó keresztyének, kedves budapesti gyülekezet, hegyezzétek a fületeket, hogy mindannak segítségével, amit most hallani fogtok, eredményesebben harcoljátok meg az elkövetkező hét harcait!

Próba a szükség idején

„1És elindultak Élimből és érkeztek Izráel fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájába, mely Élim között és Sinai között van, a második hónapnak tizenötödik napján, Egyiptom földéről való kijövetelük után. 2És zúgolódtak Izráel fiainak egész gyülekezete Mózes és Áron ellen a pusztában. 3S mondták nékik Izráel fiai: Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén, a mikor a húsos fazék mellett ültünk, amikor jól lakhattunk kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.”

Mintha csak újra Márában volnánk! Nemrég hagyták el Élim árnyas pálmafaligeteit és hűs forrásait, ám most újabb nehézségekkel kellett szembenézni: csak ezúttal nem a víz volt fogytán, hanem a kenyér!

Az izraeliták aggodalmának némi alapja volt. A kivonulás óta eltelt egy hónap alatt vélhetően élelemkészletük nagy részét felélték, és mivel a pusztában mindeddig sok élelmet találtak, gondolkodhattak úgy, hogy ha minden így folytatódik tovább, akkor meg fognak halni! Mindebben látjuk, ahogy kibontakozik egy próba: próba a szükség idején. Mai társadalmunkban a kenyér elfogyása kevésbé valószínű, de az izraelitákhoz hasonlóan minket is érnek ilyen próbák: a pénzszűke szorításában élünk hónapokon keresztül, folyamatosan kevésnek érezzük a rendelkezésre álló időt, bánt a rossz egészségünk, hiányoljuk házastársunkat vagy a baráti, testvéri kapcsolatokat a környezetünkben, elégedetlenek vagyunk a világi vezetőinkkel és még sorolhatnánk a példákat, de a lényeg ugyanaz: életünk sok próbája akkor jelentkezik, amikor valaminek az égető hiányát érezzük.

A zsidók tehát szűkölködtek. Ám a helyzet leírása árnyalásra szorul, az izraeliták helyzete korántsem volt olyan kétségbeejtő, mint azt ők elmondták. Először is sehol nem olvasunk arról, hogy a kenyerük tényleg elfogyott volna, valószínűbb, hogy csupán készleteik végére értek. Másrészt pedig az izraeliták még így is bővében voltak az élelemnek. Az a „felette sok barom”, amellyel kijöttek Egyiptomból, még mindig ott volt velük. Ha kenyerük fogytán is volt, de tejük, sajtjuk és húsuk még mindig bőségesen rendelkezésre állt. Mi volt akkor a bajuk? A 78. zsoltár azt írja: „18És megkísérték Istent az ő szívökben, enni valót kérvén az ő kívánságuk szerint.” Vagyis nem a valódi szükség miatt panaszkodtak a zsidók, hanem azért, mert nem kapták meg azt, amire szívükben vágytak. Elégedetlenek voltak, és lázadtak Isten ellen.

De akár valós szükségek, akár kívánság szülte panaszok szakadtak fel Izrael fiainak szájáról, ez nem változtat azon, hogy elégedetlenek voltak a helyzetükkel és zúgolódtak. A márai eseményeknél láttuk, hogy a zúgolódás egy erős szó, valójában nyílt lázadást jelentett azon Isten ellen, aki kimentette őket Egyiptomból, és mindeddig fenntartotta életüket. Mit tanulhatunk ebből?

Először is legyünk tisztában azzal, hogy a próbák jó része valamilyen szükség idején jön! Lehet, hogy most azt mondod: én akkor is tudnék hálás vagy megelégedett lenni, ha feleennyi pénzből kellene kijönnöm. De ne bízd el magad, és ne gondold, hogy amiért most állsz, majd más körülmények között is állni fogsz. Valószínűleg az izraeliták sem gondolták Élimben, hogy nemsokára az étel miatt fognak panaszkodni, mégis ez történt. Vagyis, ha most nem is tapasztalod a szükség idején jövő próbákat, azért készülj fel idejében rájuk. Az egyik jó felkészülési mód a hálaadás: amint hálát adsz naponta az anyagi jólétért vagy a kiegyensúlyozott házasságért, ne felejtsd el magad emlékeztetni, hogy mindezek kegyelemből vannak életedben, és akkor sem történik katasztrófa, ha e területeken szükséget érsz majd meg. Másrészt pedig imádkozhatsz most is kegyelemért, hogy Isten készítsen fel, hogy megállhass a szükség idején.

A másik megszívlelendő üzenet az, hogy lássuk meg, szívünk elkeseredése megvakít, és alaptalan lázadásunk alaptalan. Az elkeseredés okozta vakság kettős. Egyrészt felnagyítja a nehézséget: összetévesztjük szükségeinket a kívánságainkkal, és haragosak leszünk embertársainkra vagy Istenre azért, mert nem adja meg azt, amire vágyunk. A Bibliában Isten számos gondoskodó ígéretet ad számunkra, azonban azt vegyük észre, hogy a mércét sokszor igen alacsonyra helyezi. Jézus a mindennapi kenyér megadását kéri az Atyjától, máshelyen Pál pedig azt mondja, hogy „ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,8) Éppen ezért őrködjünk szívünk felett, és ne engedjük felnagyítani a kívánságainkat, mintha azok szükségek lennének! Erre megint a hálaadás az egyik legjobb módszer, és az, ha beszélgetünk saját szívünkkel „az ágyasházunkban”, hogy miért is kell elégedettnek lennie.

Másrészt azonban az elégedetlenség elhomályosítja a múltat is. Nagyon kétséges, hogy Egyiptomban a rabszolgasorban lévő zsidóknak gyakran kijutott volna a „húsos fazekakból”. Mózesnek mégis az egyiptomi „régi szép időkről” beszélnek. Éppen ezért óvakodj attól, hogy hasonlítgass elégedetlenségedben – mert ekkor a régi idők szépek, a szomszéd kertje sokkal zöldebb lesz annál, mint valójában.

Harmadszor lássuk meg azt, hogy milyen könnyen teszünk másokat zúgolódásunk céltábláivá! A zsidók a vágyaik nem teljesülése miatti frusztrációjukat Mózesen és Áronon próbálták levezetni – vezetőiket már-már népirtással vádolták: „azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” Kedves testvérem, lásd meg azt, hogy elégedetlenséged és zúgolódásod rombol. És nemcsak téged, hanem rombolja a környezetedet, leggyakrabban azokat, akikhez a legközelebbi viszony fűz. A vágyaink nem teljesülése miatti elégedetlenség bűnbakot keres, és hamar meg is fogja találni. Éppen ezért légy késedelmes a haragra, és mielőtt mást hibáztatnál egy-egy nehéz helyzetért, inkább imádkozz! Keresd a gerendát a magad szemében, kérd az Úr bölcsességét, hogy a helyzetet az Ő szemével lásd! És ha ezek után is a másikat felelősnek látod, akkor tedd ezt szóvá Krisztushoz illő módon: emlékezz, hogy nem ellensége vagy az embertársadnak, emlékezz, hogy próba alatt vagy, és hiába van az igazság a te oldaladon, ha elbuksz azért, mert lázadva, panaszkodva vágod a másik fejéhez igazadat.

De van egy fontos igazság a mások ellen való panaszkodás kapcsán: az elégedetlenségünk és lázadásunk valójában mindig Isten ellen irányul. Mózes erre mutat rá, amikor azt mondja: „8…de mik vagyunk mi? Nem mi ellenünk van a ti zúgolódástok, hanem az Úr ellen.” Elégedetlenségedben valójában Istenre vagy dühös. Lehet, túl erősnek hangzik, mégis, amikor pénztárcád vékonysága, férjed vagy feleséged alkalmatlansága, gyülekezeted langymelegsége vagy főnököd magatartása miatt elégedetlenkedsz, azt az Istent vádolod, aki téged e körülmények közé helyezett. Ez az, amiért Isten a panaszkodásunkat személyesnek veszi. Ha figyeltétek, a felolvasott rész végén Isten dicsősége megjelenik, Isten megmutat valamit az Ő emberi ésszel nem is igazán felfogható dicsőségéből. Isten ezzel válaszolt a népnek, hogy azok megértsék panaszáradatukkal Őt sértették. Vagyis, kedves testvérem, szembesülnöd kell azzal, hogy a panaszkodásod – még akkor is, ha emberek ellen irányul –, sosem hagyja sértetlenül Istent, azaz azt jelzi, hogy az Istennel való kapcsolatodban problémák vannak.

És végül azt is lássuk meg, hogy a panaszkodás nem segít. A zsidók ott voltak egy nagy panaszáradat után, és? Kenyerük nem lett több, gyomruk nem lett jobban tele. De a keserűségük növekedett, ráadásul zúgolódásukkal azt az Istent haragították, aki egyedül képes őket a kenyértelenségből kimenekíteni. Lehet, hogy dühös vagy a helyzeted miatt, lehet, hogy tehetetlennek érzed magad, de vésd a fejedbe azt, hogy az elégedetlenség semmivel sem fog téged ezekből kisegíteni. Sőt, Isten elleni lázadásoddal csupán a helyzeted lesz rosszabb.

Milyen mélyre süllyedhetünk?

Talán a fenti gondolatok is elegendőek, hogy az elégedetlenségből fakadó panaszkodás súlyosságát megláttassák veled. Azonban itt még nem állhatunk meg, hiszen nem merítettünk ki még mindent Isten Igéjéből. A legpanaszosabb mondattal még nem igazán foglalkoztunk:

„3Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén, a mikor a húsos fazék mellett ültünk, amikor jól lakhattunk kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.”

E szavak mélysége megdöbbentő. A zsidók nemcsak a pusztai vándorlást vonják kétségbe, hanem az egész kivonulást, az Úrral való kapcsolatot és a megváltást! Azt mondják ezekkel a szavakkal, hogy bárcsak kárhoztak volna el Egyiptomban, mint hogy itt legyenek a pusztában!

Van egy különösen érdekes dolog a fenti szavakban. A nép nem Isten létét kérdőjelezi meg, nem csupán azt mondja, hogy „Nincs is Isten, éhen fogunk itt veszni a pusztában!” Hanem ettől sokkal súlyosabbat: „bár haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptom földjén!” A népnem vonja kétségbe Isten létezését, nem vonja kétségbe az Ő hatalmát, nem vonja kétségbe az egyiptomi csapásokat – ezzel együtt mégis azt mondja, hogy jobb lett volna Egyiptomban maradni, még akkor is, ha az istentelenekkel együtt veszünk el! Ez nem más, mint teljes hitbeli kapituláció, az Isten népéhez való tartozás feladása. Ha a márai panaszkodásra azt mondtuk, hogy az egy bizalmatlansági indítvány volt Isten ellen, akkor a Szín-pusztabeli lázadás válólevél, Ady-stílusban írt „Elbocsátó, szép üzenet”.

Eshet ilyen mélységbe Isten népe? Bukhat-e így el keresztyén ember? – tolulhatnak fel bennünk a kérdések. Isten Igéje pedig nyíltan kimondja azt, amit talán mi nem merünk (bár lehet, hogy a gondolat ott bujkált néha vagy bujkál most is szívünkben): igen! Keresztyén emberként sem vagyunk védtelenek a Sátán támadásától, hogy megtérésünk, keresztyénségünk értelmetlen, és többre becsüljük az egyiptomi „húsos fazekakat”, a világ nyújtotta élvezetet és társaságot Istennél.

A mennyei kenyér

A kérdés az, hogy mit csináljon Isten az ilyen mélyre süllyedt, lázadó népével? Nem kell mondanunk, hogy ezek a szavak gyalázzák Istent. Elvégre a fáraó rabigája alatt a nép maga kiáltott Istenhez (2Móz 2,24). Isten meghallgatta kiáltásukat, elküldte hozzájuk Mózest, megmutatta hatalmát Egyiptom felett, megölte a fáraó elsőszülöttjét, arannyal és ezüsttel felékszerezve vezette ki a népét Egyiptomból. Majd átvitte őket a tengeren, a fáraó hadseregét pedig elvesztette, és mindez idáig hűségesen vezette a népet a pusztában. S erre a nép gyalázza Őt, kevesebbre tartja, mint az egyiptomi húsosfazekakat, és el akar válni tőle. Hogy reagáljon Isten erre?

„12Hallottam az Izráel fiainak zúgolódását, szólj nékik mondván: Este húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr a ti Istenetek.”

Fürjeket és kenyeret ad. Biztos alig hiszünk a fülünknek: hogyan? Ezeknek a lázadóknak? Igen, nekik. De ugyanez a helyzet velünk is. Tudjátok, elnézem néha magunkat, a keresztyéneket. A langymelegségünket, hogy sokkal jobban tudunk lelkesedni az ételért és a hobbinkért, mint Istenért. Az állhatatlanságunkat, hogy Isten érthető felszólításai ellenére egyszerűen nem tudunk kitartóak lenni, hanem a megszokott bűneink még mindig ott vannak az életünkben. Az önzésünket, hogy a magunk életkörülményeiért vagy szórakozásáért néha a hegyeket is próbáljuk megmozdítani, de az Úr ügyéért vagy a gyülekezetért olyan keveset teszünk. Vagy elnézem társadalmunkat. A megannyi embert, aki Isten nevét állandóan a szájára veszi, de hétköznapi életét Isten annyira se határozza meg, mint William és Kate esküvője Londonban. Vagy a sok Istenre dühös embert, akik már-már az öklüket rázzák Isten felé, és bizonygatják, hogy majd elszámoltatják Istent az utolsó napon. Mit kellene tennie Istennek velünk?

Az izraeliták mennyei kenyeret kaptak, mi pedig a megtestesült kenyeret, Jézus Krisztust.

„48Én vagyok az életnek kenyere. 49A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. 50Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, hogy ki-ki egyék belőle és meg ne haljon. 51Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Jn 6,48-51)

Ahogyan éhséget csillapító, testet jóllakató táplálék volt a manna, ugyanúgy táplálék Jézus Krisztus is. Hogyan? Természetesen nem úgy, hogy az áldozás vagy az úrvacsora során a kenyérben magunkhoz vesszük őt. Jézus nem fizikai szükségünket, hanem lelki szükségünket orvosolta. A mannához hasonlóan Jézus is fentről jött, a mennyből szállt alá. De a manna csupán átmeneti kielégülést, az éhség ideig való csillapítását hozta magával, azonban Jézus mindörökre betölti a lelki szükségünket. De mi ez a lelki szükség? Az, hogy lázadó, nyomorult bűnösök vagyunk, és bűnünkkel elszakítottuk magunkat Istentől. Végtelen mély szakadék van köztünk és Isten között, amit nem tudunk feltölteni, sem hidat építeni. Bűnös emberként haragban vagy a mindenható Istennel, távol élsz tőle, és emiatt lelked üres, mert nincs kapcsolatod a Teremtő Isteneddel. Éhezel lelkileg és semmi nem tudja éhségedet csillapítani. Jézus, az igazi mennyei kenyér ezért jött el. Ő azért ajánlotta fel testét áldozatul a keresztfán, hogy eledelül szolgáljon a világnak. Őt kell magadhoz venned, ha élni akarsz, ha nem akarsz e földi léted után az örökkévalóságban Istentől távol a pokolban élni. Jézust pedig hit által veheted magadhoz: ha felismered bűneidet, és azt, hogy Isten jótetszését semmivel el nem nyerheted. Ha alázatosan beismered, hogy Jézus Krisztusra szorulsz a bűneid bocsánatát, a megváltásodat, az örök életet illetően. Ez Isten válasza a mi bűneinkre: saját Fiát is hajlandó volt feláldozni a világ életéért.

Ez döbbenetes dolog Isten részéről – akárcsak a manna kirendelése Szín-pusztájában. Döbbenetes dolog, de nem bolondság, és nem engedékenység. Isten nem azért adott mannát, mert a nép követelte. Nem is azért, mert ő csak átugrott a lázadásuk felett. Nem, Isten nagyon jól látta a bűnt. A 12. versben azt olvassuk: „Hallottam az Izráel fiainak zúgolódását.” Vagy láthatjuk azt, hogy Isten az Ő dicsőségével jelent meg a zúgolódó nép előtt. Világossá tette számukra, hogy el kell hallgatniuk az Ő jelenlétében. Isten előtt utálatos volt a zsidók bűne, ugyanúgy, ahogy a te bűnöd is.

De akkor Isten mégis miért adta a mannát, és később Krisztust? Azért, hogy világos legyen a nyomorult bűnös előtt, hogy milyen csodálatos Isten is Ő! Aki „nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint.” (Zsolt 103,10) Isten azért tette ezt, hogy nyilvánvalóvá legyen az Ő meg nem érdemelt szeretete, kegyelme, irgalma. Ezért adta a fürjet és a mézes pogácsához hasonló mannát – mindkettő ínyencség a maga nemében. És mennyivel hatalmasabb ínyencség, kiváltság a Szentháromság második személyével, Jézus Krisztussal „táplálkozni” – azaz Őbenne hinni, és Ővele szoros kapcsolatban lenni! Sokkal több ez annál, mint amiről a bűnös ember valaha is álmodhatott. Isten mégis adja ezt nekünk, hogy világos legyen az Ő tökéletes szeretete, kegyelme, szentsége, hűsége – hogy Őt dicsérjük ezekért az ajándékokért, és Övé legyen minden dicsőség.

Kedves barátom és keresztyén testvérem, ezt az Istent hirdetem Neked, aki képes volt mindent megtenni a lázadó emberért. Szerettem volna világossá tenni számodra, hogy milyen az ember, milyen vagy Te, mennyire bűnös, elégedetlen és lázadó – és mégis mindeközben teljesen Istenre vagy szorulva, hiszen magadtól semmit sem tehetsz az üdvösségedért, akárcsak az izraeliták sem tudtak mannát hozni az égből vagy a föld alól. És szerettem volna azt is világossá tenni, hogy milyen Isten, mennyire hosszútűrő és irgalmas az ember iránt. Aki a bűnt nem nézheti el, de mégis kínál a bűnösöknek kiutat a halálos ítélet alól: ha Jézus Krisztushoz fordulnak, és Őbenne bíznak.

Mindezek után arra kérlek most, hogy add a dicsőséget Istennek. Ismerd el, hogy Őreá vagy szorulva minden dolgodban. Ismerd el, hogy semmi vagy, gyenge agyagedény, és mindennapi kenyered vagy örök életed szempontjából ugyanúgy Jézusra vagy szorulva. Ha ezt látod, borulj le, és add a dicsőséget Istennek. Dicsérd Őt mindenért, amit Neked adott: legyen szó élelemről, lakásról, munkáról, társról – mert az életedben minden azért történik, hogy Isten jelleme, kiválósága nyilvánvalóvá legyen.

Az elégedetlenségtől jutottunk el idáig. Barátom és keresztyén testvérem, a mai igerész arra figyelmeztet téged, hogy ne becsüld alá az elégedetlenséget! A kezeletlen elégedetlenség csak növekszik és kel, mint az élesztő, panaszkodásban tör ki, és a mélységbe ránt – annyira, hogy keresztyén életed alapját is képes aláásni.

Isten éppen ezért arra szólít fel, hogy harcolj az elégedetlenségeddel! Kerülj minden panaszkodáshoz vezető utat: az önsajnálatot, a hasonlítgatást, a sikertelenségek miatti csüggedést, a felelősség másra való hárítását – ha nem így teszel, ezek átrágják lelkedet, és a mélybe húznak.

Talán kérdezed: akkor mi a megoldás? Az igénk ezt is megadja számunkra:

„9Áronnak pedig monda Mózes: Mondd meg az Izráel fiai egész gyülekezetének: Járuljatok az Úr elé*; mert meghallotta a ti zúgolódástokat.”*

A megoldás az, ha Isten elé jössz. Ha nehézségeidet, sérelmeidet Isten elé hozod, és előtte tárod ki szívedet. Ha harcolsz azokkal, nem elégedetlenkedsz, nem lázadsz, és nem öntöd ki másokra panaszod.

Talán azt mondod: „De nem ismered az én helyzetemet – olyan nehéz az, elviselhetetlen!” Lehet, hogy nem ismerem, de próbállak megérteni. De a panaszkodás akkor sem megoldás. Mindezzel nem azt mondom, hogy légy passzív – hiszen lehet, hogy a problémáid kell valamit tenni. Lehet, hogy döntéseket kell hoznod, vagy el kell mondanod másnak, amivel bajod van. De az elégedetlenség és panaszkodás akkor sem megoldás.

Hanem szeretném, ha azt látnád meg, hogy a manna története arra tanít minket, hogy Isten képes minden szükségünket orvosolni – legyen szó kenyérről, pénzről, házasságról, munkáról. A földi szükségeket is, de nemcsak a földieket. Ám ehhez táplálkoznod kell a mennyei kenyérrel, Jézus Krisztussal. Imádkoznod kell hozzá őszintén és rendszeresen. Táplálkoznod kell a szavaiból, amit a Bibliában olvashatsz. Táplálkoznod kell vele egy keresztyén közösségben és az úrvacsorában. Ha Jézussal táplálkozol naponta, az elégedetlenség bűne nem fogja megrontani és megrothasztani életedet. Ámen.

Nem tudom, hányunknak volt valaha az asztalán fürjhús – jó eséllyel egyikünknek sem. Azért, mert a fürj igazi ínyencség, a legjobb módúak eledele. Ugyanígy az ókorban a méz is különlegességnek, elérhetetlen ritkaságnak számított az egyiptomi zsidók számára (méheket nem tartottak, csak a vadméhek fellelhető kaptáraiból juthattak hozzá). Isten elégedetlen népének mégis a legjobbat adta.

PAGE   \* MERGEFORMAT 3**