15. Egy család Isten tervében

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XV.

Egy család Isten tervében

2Móz 6,13-27

„13És szólt az Úr Mózeshez és Áronhoz és rendelé őket Izráel fiaihoz és a Fáraóhoz, Egyiptom királyához, hogy hozzák ki az Izráel fiait Egyiptom földéről. 14Ezek atyáik háznépének fejei: Rubennek, Izráel elsőszülöttének fiai: Khanókh, Pallu, Kheczrón és Karmi. Ezek a Rúben nemzetségei. 15Simeon fiai pedig: Jemúél, Jámin, Óhad, Jákin, Czohar és Saul, a kánaánbeli asszony fiai. Ezek a Simeon nemzetségei. 16Ezek pedig a Lévi fiainak nevei az ő születésük szerint: Gersón, Kehát és Merári. Lévi életének esztendei pedig: százharminchét esztendő. 17Gersón fiai: Libni, Simhi, az ő nemzetségeik szerint. 18Kehát fiai pedig: Amrám, Jiczhár, Khebrón és Huzziél. Kehát életének esztendei pedig: százharminchárom esztendő. 19Merári fiai pedig: Makhli és Músi. Ezek a Lévi nemzetségei az ő születésük szerint.

20Amrám pedig feleségül vevé magának Jókébedet, atyjának húgát s ez szülte néki Áront és Mózest. Amrám életének esztendei pedig száz harminczhét esztendő. 21Jiczhár fiai pedig: Kórákh, Nefeg és Zikri. 22Huzziél fiai pedig: Misáél, Elczáfán és Szithri. 23Áron pedig feleségűl vevé magának Elisebát, Aminádáb leányát, Nakhsón húgát s ez szülte néki Nádábot, Abíhut, Eleázárt és Ithámárt. 24Kórákh fiai pedig: Asszir, Elkánáh és Abiászáf. Ezek a Kórákh nemzetségei. 25Eleázár pedig az Áron fia, a Putiél leányai közűl vőn magának feleséget s ez szülte néki Fineást. Ezek a Léviták atyáinak fejei az ő nemzetségeik szerint.

26Ez Áron és Mózes, a kiknek mondta az Úr: Hozzátok ki az Izráel fiait Egyiptom földéről, az ő seregeik szerint. 27Ők azok, akik szóltak a Fáraónak Egyiptom királyának, hogy kihozhassák az Izráel fiait Egyiptomból. Ez Mózes és Áron.” (2Móz 6,13-27)

Lekció: Ef 5,22-6,4

Fő cél

Áron családtagjainak történetén keresztül felhívom az emberek figyelmét az önvizsgálatra, hogy gondolják át, miben kell változniuk a családi élet és az Istennel való kapcsolat területén.

Ha egy modern üzleti érzékkel megáldott ember meg akarná filmesíteni Mózes történetét, akkor biztos, hogy a történet ezen pontján a kamera mozgása lelassulna, a háttérzene felerősödne, és alul megjelenne egy felirat: „A reklám után folytatjuk…” Az 5. és 6. fejezetben mindeddig sok minden történt: Mózes és Áron szembekerült a Fáraóval, a Fáraó Isten üzenetét nem tudta elviselni, és a legkeményebb eszközeivel szorította rabszolgamunkára a zsidókat, aminek következtében a zsidók saját vezetőik ellen fordultak. Mózes Istennél keresett válaszokat, ám Isten parancsára a végső válasza mégis az volt: „Nem, Uram, nem! Nem tudom megcsinálni, amit kérsz!” Mint látjuk, a feszültség folyamatosan fokozódott, és Mózes ellenkezésével a tetőpontra hágott – épp itt lenne az ideje egy kis reklámnak.

Isten azonban nem reklámot szúrt be ide, hanem Mózes és Áron nemzetségtáblázatát. Persze talán sokunk számára ez nem jelent túl nagy különbséget – ahogy a reklámszünet eljövetelével felállunk a tv elől, hogy a reklámok bámulása helyett valami értelmesebbet csináljunk, úgy a nemzetségtáblázatokat is talán gyorsan átugorjuk, hogy a „fontos” részekre térjünk rá. Pedig Isten fontosnak látja a nemzetségtáblázatokat, épp ezért rakott bele annyit a Bibliába. Mózes első könyve, vagy a Krónikák könyve tele van a leszármazásokat tartalmazó fejezetekkel. Bár ezek elsőre nem tűnnek túl érdekes olvasmánynak, Isten mégis hasznosnak tartotta őket a „tanításra, feddésre, megjobbításra, igazságban való nevelésre.” (2Tim 3,17) – és igaz ez az itt található feljegyzésre is. Persze a kérdésünk egyből az, hogy hogyan?

Először is meg kell látnunk Mózes és Áron nemzetségtáblázatának a szerepét ezen a helyen. A történéseken keresztül eddig már olvashattunk Áronról és Mózesről, azonban a származásukról csak annyit tudunk, hogy Lévi törzsébe tartoznak – még a szüleik nevét sem ismerjük. Éppen ezért az első fontos események után, de még a Fáraóval való nagy összecsapás előtt Mózes bemutatja nekünk a családját, ahonnan testvérével együtt származik. Ehhez még hozzá kell tennünk azt is, hogy Mózes ezt a könyvet, akárcsak az általa írt többi négy könyvet is legnagyobb valószínűség szerint a Kánaánba bevonulni készülő népnek írta a pusztai vándorlás negyven évének vége felé. Számukra pedig ez a nemzetségtáblázat köti össze az ősatyák történetét (1Móz) Mózessel és Áronnal (2Móz-5Móz), sőt a családfa egészen a Bírák könyvéig elér, hiszen a Bír 20,28-ban olvasunk az itt szereplő Fineásról, Áron unokájáról.

Van azonban még egy szerepe ennek a származási táblázatnak. Ha figyelmesen olvassuk, akkor látjuk, hogy Mózes sokat szelektál: Jákob tizenkét fia közül csak hármat említ, Mózes feleségéről és gyerekeiről nem ejt szót stb. A nemzetségtáblázatban a fő hangsúly Áronon van, az Ő közvetlen őseit és utódait mutatja be Mózes részletesen. Mindezt azért, mert Mózesről a korábbi fejezetekben már több mindent megtudtunk, Áron azonban szinte teljesen ismeretlen. E nemzetségtáblázattal Mózes Áront, Izráel egyik vezetőjét, és az Ő családját mutatja be nekünk. Nem kapunk tehát teljes áttekintést a tizenkét törzsről, hanem Mózes csak Áron családjára fókuszál, és ezen keresztül megláthatjuk azt, hogy Isten hogyan munkálkodik egy család életében.

Híresek és hírhedtek

Áron családja sem különbözött más családoktól abban, hogy tagjai közt kiemelkedő személyek csakúgy megtalálhatók voltak, mint szégyenteljesek.

Lévi, az erőszakos. Áron származása a névadó Lévivel kezdődik, aki nem épp jóságos tetteiről ismeretes. Az egyetlen történet az 1Mózesben, ahol Lévi a nevéről van nevezve, az Sikem férfiainak erőszakos legyilkolása volt. Talán ismerjük a történetet (1Móz 34), miszerint Sikem uralkodjának a fia megerőszakolta Jákob lányát, Lévi testvérét, Dinát. E gonoszságot a város királya úgy próbálta meg jóvátenni, hogy fia számára hivatalosan is feleségül kérte Dínát, amibe Jákób fiai csak azzal a feltétellel mentek bele, hogy a város férfiai metélkedjenek körül. Amikor pedig azok épp seblázban feküdtek, Simeon és Lévi belopóztak a városba, és a betegségtől gyenge férfiakat egytől-egyig meggyilkolták. Ez a Lévi volt Áron ősapja: heves természetű, bosszúálló, gyilkos szándékú ember – biztosan nem olyan, akit egy nagy vezető családfájában örömmel emlegetnénk. Isten mégis felhasználta ezt a gonosz tettet. Lévi gonosztette ugyanis szerepet játszott később az apai áldásban.

„5Simeon és Lévi atyafiak, erőszak eszközei az ő fegyverük. … 7Átkozott haragjuk, mert erőszakos, és dühök, mivel kegyetlen; eloszlatom őket Jákobban, és elszélesztem Izráelben.” (1Móz 49,5.7)

Jákób a halálos ágyán visszaemlékezett Lévi gonoszságára, és megjövendölte, hogy Lévi leszármazottai szétszórva fognak élni Kánaán földjén. Jákob próféciája pontosan beteljesült, hiszen Lévi törzse nem mondhatott magának földterületet, hanem a többi törzs között kellett élnie. Isten azonban egy kegyelmes Isten, aki még ezt az átkot is áldásra fordította. Hiszen Isten úgy teljesítette ezt a próféciát, hogy Lévi leszármazottait, a lévitákat a Maga szolgálatára hívta el. Lévi fiainak a fő feladata az volt, hogy az Úrral foglalkozzanak, és a szent sátor és a nép között végezzék a szolgálatukat. Itt ismét a Róm 8,28-at láthatjuk megvalósulni a gyakorlatban: Isten kezelte Lévi és Simeon bűnét, és az apai átkot úgy teljesítette, hogy közben a Magával való közösséggel áldotta meg Lévi utódait.

Gersón, Kéhát, Mérári. Lévinek három fia volt: Gersón, Kéhát és Mérári. Jó, ha már ezen a ponton megbarátkozunk a nevükkel, ugyanis ők képezik Lévi törzsének három nagy csoportját. Lévinél említettük, hogy Isten az Ő leszármazottait választotta ki a Maga szolgálatára – ebben a szolgálatban Lévi három fia más-más szerepet kapott. A gersoniták feladata a szent sátor takaróira és szőnyegeire való felügyelés volt. A kéhátiták a szent sátor belsejének gondozását kapták feladatként, ők voltak a szent sátor „belső építészei”, akik ügyeltek a frigyládára, az oltárokra, az edényekre, és minden ehhez kapcsolódó feladatra. A méráriták pedig a komoly fizikai munkával járó feladatot kapták, ők felügyeltek a szent hajlék vázára, deszkáira, tartóoszlopaira. Mindegyik csoportnak megvolt tehát a maga feladata, és mai füleinknek ezek a feladatok talán alávalónak tűnnek, mégis az istentisztelethez kapcsolódtak, és ezért Lévi fiait nagy tisztelet övezte Izráelben. Ebből azt tanulhatjuk, hogy nincs olyan kis szolgálat, amely ne lenne tiszteletre méltó Isten előtt, ha azt hűséggel végezzük.

Amrám, a hithős. A következő név, akit a nemzetségtáblázatból ismerünk, Amrám, Mózes édesapja. A 2. fejezetben a nevét még nem tudtuk, de Mózes most közli, hogy ennek az istenfélő embernek a neve fennmaradhasson az utókornak. Ha egy tulajdonsággal akarjuk jellemezni Amrámot, akkor az a hit kell legyen. Amrám feleségével, Jókébeddel együtt szerepel a Zsidó 11-ben, a hithősök között. Ő az egyetlen, akit a József halála és a Mózes születése közti majd 400 évben a Zsidó levél szerzője a hithősök közé sorolt. Nincsenek ott Jákób fiai (Józsefet kivéve), nincsenek ott az egyiptomi bábák, csak Amrám és Jókébed. Amrám hitt Istenben, amikor a Fáraó gyermekgyilkos parancsa ellenére is házasságot kötött és gyereket nemzett – inkább hitt Istenben, aki elrendelte ezeket, minthogy félt volna a Fáraótól. Amrám hitt akkor is, amikor a megszületett kisfiút nem ölte meg, sem nem szolgáltatta ki az egyiptomiaknak, hanem rejtegette, amíg csak tudta. Élete annak példája számunkra, hogy a hit valóságos dolog, a mindennapjainkról szól. Amrám Istennel való kapcsolata olyan bensőséges volt, hogy valóságosabb tényezőt jelentett az életében a hús-vér fáraó rendeleténél.

Kóré, a lázadó. A következő ismert név sajnos nem Amrámhoz hasonló példa. Kórákh (vagy Kóré) nevét a 4Móz 16-ból hallhattuk.

„1Kóré pedig az Iczhár fia… 2[másokkal együtt] támadtak Mózes ellen… 3És gyülekeztek Mózes ellen és Áron ellen, és mondták nékik: Sokat tulajdonítotok magatoknak, holott az egész gyülekezet, ezek mindnyájan szentek, és közöttük van az Úr: miért emelitek azért fel magatokat az Úr gyülekezete fölé?” (4Móz 16,1-3)

Kóré, mint olvashattuk, a kéhátiták közé tartozott, így feladata a legszentebb dolgokra, a frigyládára, az oltárokra, a szent sátor edényeire való figyelés volt. Kóré azonban nem elégedett meg az Isten által számára rendelt szolgálattal, és még nagyobbra, a papságra tört. Isten nem minden lévitát rendelt papnak, csupán Áront és az ő leszármazottait. A többi lévita feladata a papság segítése volt, de az áldozatok bemutatását már nem végezhették el. A mostani részben található nemzetségtáblázat alapján talán jobban megérthetjük Kóré felháborodását. Elvégre is Áron az ő unokaöccse, közvetlen rokona volt – hogy van az, hogy Áron főpap, ő pedig „egyszerű” lévita? Kóré azonban elfeledkezett arról, hogy a léviták feladatait nem Mózes, hanem Isten találta ki. Így amikor Mózes ellen lázadt, tulajdonképpen Isten ellen lázadt. Amikor a saját szolgálatával és feladatával volt elégedetlen, Istennel szemben volt elégedetlen. Isten pedig megbüntette Kórét a nagyravágyó, makacs lázadása miatt, a föld megnyílt alatta és elevenen szállt alá a pokolra családjával együtt.

Kedves budapesti gyülekezet, meg kell tanulnunk Kóré esetéből azt, hogy nagyon veszélyes a nagyravágyás. Veszélyes dolog, ha kicsinek látjuk azt a feladatot, amit most Isten ránk bízott, és még veszélyesebb, ha ez a vezetők elleni lázadásra vagy az ő megvetésükre uszít minket! Keresztyénként máshogy kell élnünk. Ahogy Francis Schaeffer mondja:

„Jézus azt parancsolja a keresztyéneknek, hogy tudatosan a legalacsonyabb helyet keressék. … Ez a keresztyén útja: az alacsonyabb helyet kell keresnie mindaddig, amíg Isten egy nagyobb felelősséggel és tekintéllyel rendelkező helyre tolja őt.”

Nádáb és Abihu, a könnyelműek. Nádáb és Abihu neve is ismerősen cseng számunkra. Áron két fiáról van szó, a két „fekete bárányról”. Apjukhoz hasonlóan ők is a sátorban szolgáltak, papokként a legszentebb feladatokat végezték el. Egyik napon azonban valami újítással próbálkoztak az istentiszteletben: máshogy végezték el az Istennek való illatáldozatot, mint ahogyan az elő volt írva. Ezzel megsértették a második parancsolatot, az istentisztelet fő alapelvét: Istent csak olyan módon lehet tisztelni, ahogy Ő azt számunkra előírja. Nincs jogunk „újításokat”, a Bibliától idegen ötleteket becsempészni az istentiszteletbe, mert Isten azt komolyan veszi: Nádábot és Abihut halálra égette Isten tüze (3Móz 10,1-3).

Mindez emlékeztet minket arra, hogy a bűn komoly dolog. Minden bűn következményekkel jár, és Isten haragját vonja magára. Legyen szó Nádáb és Abihu könnyelműségéről az istentiszteletben, vagy a te rendetlenségedről, hanyagságodról vagy haragos indulatodról, minden kis vétek Isten elleni lázadást foglal magában, így halált érdemel. Minden bűn megjelöl minket – még az általad legkisebbnek tartott is –, mintegy piros jelet rak a homlokodra, és Isten ítéletéért kiált. Jó, ha ezen most jobban elgondolkodsz. Biztosan vétkeztél a mai napon is – mi lesz ezzel a bűnöddel? Az nem fog megmenteni, hogy templomba jársz – hiszen Nádáb és Abihu is a szent sátorba jártak, és ott szolgáltok. Az sem fog megmenteni, ha ért egyfajta vallásos hatás valamikor az életedben, és Istent Uradnak szólítod, hiszen Nádáb és Abihu a Sínai-hegyen látta Isten dicsőségét (2Móz 24), Istent Uruknak nevezték, mégis elvesztek. Az sem fog megmenteni, ha vallásosan élsz, vagy sok szolgálatot vállalsz, hiszen Nádáb és Abihu pont szolgálat közben halt szörnyet. És az sem ment meg, ha a családod, férjed, feleséged vallásos, hiszen Nádáb és Abihu Áron fiai, Mózes unokaöccsei voltak, ám ez nem mentette meg őket Isten ítéletétől. Miben bízol tehát? Miért fogod elkerülni a ma elkövetett bűnöd miatt Isten büntetését? Ha el akarod kerülni Isten tüzét a pokolban, az egyedüli reménységed, ha nem névleg leszel keresztyén csupán, hanem végre meglátod a bűneidet, nem mentegeted magadat, hanem bevallod Istennek, és kéred Őt, hogy Jézus Krisztus legyen a Te Megváltód, és Őmiatta bocsásson meg Neked.

Fineás, a szent. Az utolsó név a sorban Fineásé. Fineás, Áron unokája pont az ellentéte volt a két nagybátyjának, Nádábnak és Abihunak. Ő nem tekintette kis dolognak a bűnt, hanem harcolt vele. A pusztai vándorlás vége felé történt, hogy Izráel férfiai tömegesen parázna kapcsolatba kerültek a moábi nőkkel. Ez a bűn odáig fajult, hogy Simeon törzsének egyik vezetője Mózes és a nép szeme láttára kézen fogva vezette moábi szeretőjét a sátrába. Fineás, Isten és a nép tisztasága iránti buzgóságból maga büntette meg az Istent nyíltan megvető férfit: szeretőjével együtt saját sátrában ölte meg őt. A gonoszság ellen való határozott fellépés a nép áldására vált: Isten elfordította a haragját a népről, és nem halt meg több ember e bűn miatt. Ám Isten nemcsak a népet áldotta meg Fineás tette miatt, hanem utódainak is nagy ígéretet tett:

„12Mondd meg tehát [Fineásnak]: Íme, én békességem szövetségével ajándékozom meg. 13Övé és utódaié lesz a papság szövetsége örökre, mivel haragra indult Istenéért, és engesztelést végzett Izráel fiaiért.” (4Móz 25,12-13)

Fineás példája minket is hív, hogy ne nézzük tétlenül a bűnt. Kell legyen bennünk egy mély meggyőződés, hogy minden bűn pimasz ellenkezés Isten ellen, és rombolást visz végbe a családokban, a barátok között vagy a munkahelyen. Különösen veszélyes pedig az egyházban, Isten népének körében megtűrt bűn. Fineás példája arra hív minket, hogy ne legyintsünk a bűnre, ne mondjuk jónak a gonoszt, hanem védjük Isten tiszteletét, amikor bármi módon Őt támadják.

Családok Isten tervében

E rövid áttekintés után talán elevenebbé válik számunkra Áron családja. Végtére is azt kell látnunk, hogy ez a család is hasonló legtöbbünk családjához. Vannak híres személyek, és vannak hírhedtek, mégis a legtöbb családtag egyszerű, akikről nem sokat tudunk, többnyire csupán a nevüket. De mire akar még Isten tanítani ezeken keresztül?

Az első dolog, amit látnunk kell, az, hogy Isten nem egymástól elkülönült egyénekben gondolkodik, hanem családokban. Ebben a 12 versben Áron családjának több évszázados történetét olvashatjuk. Irodalmi párhuzamként Vámos Miklós: Apák könyve jut eszembe, amely a Rákóczi-szabadságharctól kezdve mutatja be a Stern (majd Csillag) család tizenkét generációjának történetét a magyar térben és időben utazva. A különbség annyi, hogy Áron családjának esetében nem Közép-Kelet Európa vagy a zsidóság a fő összekötő kapocs, hanem Isten. E pár generáció életében azt látjuk, hogy Istennek van egy nagy terve, amely családok életében jelenik meg, és több családon ível keresztül. Ebben azt a fontos alapelvet látjuk, hogy Isten általában a családon keresztül terjeszti ki a kegyelmét. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha valaki nem keresztyén családban nőtt fel, akkor nem üdvözülhet. És azt sem, hogy ha valaki keresztyén családba születik, akkor üdvözül, hiszen az üdvösség az mindig egy személyes meggyőződés, személyes válasz Isten felkínált kegyelmére. Mégis, a család az egyik legfontosabb, Isten által rendelt eszköz a családtagok és gyermekek megtérésére, és Isten dicsőítésére.

Ezért most én is a gyülekezetben lévő családokhoz szeretnék szólni. A legtöbb szó eddig a férfiakról, férjekről esett. Férjek, meg kell értenetek, hogy Isten a legnagyobb felelősséget a családotokban rátok ruházta. Isten azt várja tőletek, hogy szeressétek a családotokat. Szeressétek annyira, hogy a ti személyes életetek is példa legyen előttük – példa az Istennel való kapcsolatban, a munkához, barátokhoz való viszonyulásban. Ti vagytok a családotok vezetői, az életetek olyan kell legyen a családotok számára, mint egy sötétben világító fáklya. A feleségeitek el kell tudják mondani azt, hogy „Én azért teszem ezt, mert a férjemtől így láttam, és őt követem.” A gyerekeitek számára ti kell legyetek az első számú „hősök”, istenfélő példaképek, hogyan kell egy férfinak élnie, és milyen célokat kell kitűznie maga elé. Férjek, szeretitek-e így a családotokat? Van-e bűn, amiből meg kell térnetek, és el kell hagynotok? Tegyétek meg most! Van-e terület, amin a feleségeteket bátorítanotok vagy figyelmeztetnetek kell? Türelmesek vagytok-e a gyermekeitekkel szemben, szelíd határozottsággal igazítjátok-e útba őket? Adjon nektek kegyelmet az Úr, hogy így tudjatok szeretni. És ó, emlékezzetek, hogy életetek, döntéseitek kihatnak az ő életükre is. Emlékezzetek Kóréra, akinek engedetlensége nem csak őt sújtotta halálra, hanem közvetlen családját is: felesége és kisgyermekei is elevenen szálltak alá a pokolra. És emlékezzetek Fineásra is, aki sok generációnyi áldást hozott gyermekeire azért, mert kiállt az Úrért a bűn ellen.

Feleségek, a ti szerepetek is megvan. Isten négy nőt említ meg ebben a szakaszban. A 15. vers beszél egy kánaáni nőről, Simeon feleségéről. Születése szerint kánaánita volt, nem Ábrahám leszármazottja, azaz nem tartozott Isten népéhez. Az ő életén keresztül mégis látjuk azt, hogy már az Ószövetségben sem csak etnikai közösség volt Isten népe. Pogányok is bekerülhettek Isten szövetségébe, ha elfogadták Istent Uruknak és Megváltójuknak. Így lett a moábita Ruth zsidóvá, vagy hozzá hasonlóan ez a kánaánita nő. Az evangelizálás, az Istenhez való hívás már az Ószövetségben is a hívők feladata volt. Az Újszövetségben pedig még világosabb ez: ha valaki hajlandó feladni magát, és Krisztushoz menekül, Isten népéhez tartozik származásától és előéletétől függetlenül.

De hadd térjek vissza a feleségekhez. Név szerint említi az Ige Jókébedet, Amrám feleségét, Mózes és Áron édesanyját. Jókébed a férjével együtt került be a hithősök közé, őt ugyanúgy jellemezte az Istenben való szilárd hit, akárcsak Amrámot. Hiszen Jókébed volt az, aki vállalta Mózes nevelésének és bújtatásának nehéz feladatát, míg férje az egyiptomi építkezéseken dolgozott. Hasonló lehetett a helyzet Elisebával, Áron feleségével. Áron Izráel vezetőjeként elfoglalt ember volt még a pusztai vándorlás negyven éve alatt is, így a feleségére nagy szerep hárult a család rendezésében, a gyerekek nevelésében. Vélhetően ő töltött a legtöbb időt a gyerekekkel, és férje mellett ő is tanította a Nádábot, Abihut, Eleázárt vagy Ittamárt az Úr dolgaira. Feleségek, lássátok meg, hogy Isten a ti munkátokat is látja, és helyesli azt. Fontos, hogy férjeitek társai legyetek, és támogassátok őket azzal a munkával, amit Isten rátok bízott. Lehet, hogy ez a gyerekek nevelése és az otthon rendezése – mégis ne gondoljátok alacsonyabb rendűnek vagy feleslegesnek! Isten elvárja tőletek, hogy engedelmesek legyetek – kövessétek Istent és a férjeteket zúgolódás nélkül. Továbbá végezzetek mindent odaadással, legyen szó a főzésről vagy a gyerekeitekkel együtt való imádkozásról. Istennél nincs elfelejtve a ti fáradozásotok, Ő nem nézi le a munkátokat, hanem hív titeket egy hűséges és elégedett, Istent és családotokat szerető életre.

Végül a gyerekekhez is szólnom kell – és ez nemcsak a kiskorúakat, hanem minket, felnőtteket is érint, akiknek még élnek a szülei. A nemzetségtáblázatban a gyerekekre nézve is látunk jó és rossz példákat: Nádáb és Abihu vétke nemcsak Istennel szemben volt tiszteletlenség, hanem apjukkal, Áronnal szemben is: bár Áron volt a főpap, ők mégis az ő engedélye nélkül „újítottak” az istentiszteleti ceremóniákon. Ebből is láthatjuk, hogy Isten legfőbb elvárása az, hogy tiszteljük szüleinket. Viszonyuljunk hozzájuk engedelmességgel és szeretettel. Fedezzük el hibáikat, és ne büszkén vagy lenézően viselkedjünk velük. Emlékezzünk, hogy Isten egy családba helyezett, ismeri szüleinket is, és terve van velünk az ő életükben. Lehet, hogy szüleink nem hívők, ekkor lehetünk az Úr eszközei abban, hogy kitartó szeretetünkkel és Isten melletti elkötelezettségünkkel Istenhez vezessük őket. Ha pedig szüleink hívők, az örömünk még nagyobb, mert akkor lelki apáinkra és anyáinkra is tekinthetünk bennük, akiknek lehet, hogy támaszra, bátorításra vagy figyelmeztetésre van szükségük – de az is lehet, hogy nekünk van nagyobb szükségük az ő tapasztalatukra és hitükre. Bárhogy legyen is, fiatal és idős gyermekek, ne vessétek meg szüleiteket!

Mint mondtam, ezekben a versekben Isten tervét láthatjuk megvalósulni egy család életében. Ebbe a családba lép be egy adott ponton Mózes és Áron.

„26Ez Áron és Mózes, akiknek mondta az Úr*: Hozzátok ki az Izráel fiait Egyiptom földéről, az ő seregeik szerint. 27*Ők azok, akik szóltak a Fáraónak Egyiptom királyának, hogy kihozhassák az Izráel fiait Egyiptomból. Ez Mózes és Áron.” (26-27. versek)

Az Ige itt egy dolgot akar hangsúlyozni. Áron és Mózes, e két nagy istenfélő vezető ilyen közönséges családból származó egyszerű emberek voltak. Láthattuk, hogy családjuk nem volt igazán különlegesebb, mint a mi családjaink. Isten mégis őket, egyszerű családból származó egyszerű embereket hívott el nyolcvanéves korukban egy nagy szolgálatra. Ők, ezek az egyszerű emberek azok, akik végül beszéltek a Fáraóval, az akkori világ leghatalmasabb urával. Ők vezették ki a népet Egyiptomból, a legerősebb birodalomból. Mózes és Áron, ezek az egyszerű emberek.

Kedves budapesti gyülekezet, úgy gondolom, hogy ez a mozzanat teszi a mostani Igét olyan aktuálissá számunkra. Nem származunk különleges családokból – akárcsak Mózes és Áron. Nem rendelkezünk különleges képességekkel – akárcsak Mózes és Áron. Istennek mégis terve van velünk. Ő mégis mindannyiunkat hív és használni akar. Ne arra tekintsetek, hogy milyen képességeitek vannak, vagy honnan származtok. Hanem arra az Istenre nézzetek, aki Mózest és Áron is elhívta, és alkalmassá tette arra, hogy a Fáraóval beszéljenek, és győzzenek fölötte. Isten még a legnehezebb feladatra is alkalmassá tud tenni téged. Isten a mi kis, egyszerű egyházunkat is fel tudja nagy dolgokra használni.

Ehhez azonban valóban fontos, hogy lássuk meg a feladatunkat Isten akaratában. Isten sok dologra figyelmeztetett téged a mai alkalommal: arra, hogy vedd komolyan a bűnt, még a legkisebbet is, és térj meg belőle. Arra, hogy bízz Istenben még a legnehezebb körülmények között is, és ne hagyd el az engedelmességet. Arra, hogy ne lázadj Isten vagy a vezetőid ellen, és ne legyél elégedetlen a pozícióddal. Arra, hogy vedd komolyabban a felelősségedet, mint férj, feleség vagy gyerek. Melyik aktuális rád? Miben kell változnod? Milyen a te családod? Vajon, ha a te neved is szerepelne egy nemzetségtáblázatban, mi kerülne mellé? Ámen.

Francis A. Schaeffer: No Little People, in: The Complete Works of Francis Schaeffer: A Christian Worldview, III. kötet, 12. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 7