32. Az elsőszülöttek üzenete

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXXI.

Erre emlékeznetek kell!

2Móz 12,43-51; 13,3-10

Lekció: 1Kor 11,17-34

A páska és a kovásztalan kenyerek hete emlékezetes ünnep volt – ezt jól mutatja az is, hogy Mózes milyen sokat foglalkozik az ünnep részleteinek leírásával: a Kivonulás könyvével foglalkozó sorozatunkban immár harmadik alkalommal szánunk időt arra, hogy az ünnep jelentését kifejtsük. Ebből is látjuk, hogy a páska mély lelki üzenetet hordoz, amelyből minden újabb alkalommal lelki táplálékot tudunk előbányászni.

A páska ünnepe a tízedik csapáshoz kapcsolódik, és a csapások átolvasásából elég világos, hogy ez a befejező csapás különlegesebb a többinél. A tízedik csapás leírása nem követi az első kilencét, nem csupán egy rövid beszámolót kapunk a csapás bejelentéséről, megtörténtéről és elmúlásáról. Ehelyett a csapás leírása mintegy „lelki szendvicsként” van beágyazva két, ünnepről szóló rendelkezés-csomag közé. A tízedik csapás középen, a 12. fejezet közepén található, és ezt megelőzi (12,1-28) és követi is (12,43-13,16) Mózes néphez intézett beszéde arról, hogy kik, mikor és hogyan üljék meg ezt az ünnepet. E két rendelkezéscsomag között vannak különbségek, de mindkettő témája egyértelműen közös: szó van a páskáról, a kovásztalan kenyerek ünnepéről, és mindkettőben hangsúlyos az, hogy Isten népének kötelessége megemlékezni erről a jövőben is.

Miért kell ennyi szót vesztegetni erre az ünnepkörre? – talán kérdezitek. Ez nagyon fontos kérdés. Amikor Isten Igéjét olvassuk, jó, ha nemcsak tudomásul vesszük mindazt, amit ott találunk, hanem „kérdezzük” az Igét. Az egyik fontos kérdésünk pedig legyen az, hogy miért itt olvasok erről? Miért szükséges ezt újra és újra hangsúlyozni? Akár az Ószövetséget, akár az Újszövetséget olvasunk, ez a kérdés egyaránt fontos, mert elgondolkoztat minket arról, hogyan kapcsolódik az adott rész a tágabb szövegkörnyezetbe.

Tehát miért van szükség az ünnepre való kétszeres emlékeztetésre (a csapás előtt és után)? Először is van egy gyakorlati ok. Az első rendelkezéscsomag még a tízedik csapás előtt történt, és inkább a kovásztalan kenyerek ünnepe körül konkrét teendőkre helyezte a figyelmet: hogyan kell a páskabárányt leölni, elfogyasztani, nem szabad kovászosat enni, és így tovább. A második rendelkezéssorozat azonban már a tízedik csapás és kivonulás után emlékeztette a népet az ünnepre, és a jövőbeli kánaáni élet szempontjából rendelkezett: hiába volt már hátuk mögött a tízedik csapás, hiába élték túl a pusztító angyal eljövetelét, a páska ünnepére évről-évre emlékezni kell. De van egy második ok e kétszeres emlékeztetésre, és ez mélyebben keresendő. Ha ismerjük szívünket, tudjuk, hogy mennyire hajlik a hálátlanságra: amikor nagy bajban vagyunk, könnyen megígérünk fűt-fát, hogy meneküljünk. Ám amikor a viharfelhők elmúlnak a fejünk felől, emlékezetünk nagyon gyorsan megkopik, és sokkal nehezebben tartjuk észben, hogy kinek és miért is kell hálásnak lennünk. Éppen ezért Mózes a csapás elmúlása után még egyszer a nép szívére helyezi az emlékezést, és ezzel megint arra mutat rá: ez az ünnep kritikus az ember örök élete szempontjából. Ha valaki nem érti meg az ünnep üzenetét, és nem teszi magáévá, nem menekülhet meg az örök haláltól.

Miről is szólt ez az ünnep? – tehetjük fel akkor az ismétlő kérdést. A kovásztalan kenyerek ünnepe tulajdonképpen egy szabadságharcról való megemlékezés – igaz ugyan, hogy egy rendhagyó szabadságharcról szól. Ebben a szabadságharcban nem egy hősies nép vívta ki saját függetlenségét, hanem egy hősies hadvezér, Isten maga szabadította ki a népet a fogságból. Ám az ünnepben nemcsak a fizikai szolgaságról és szabadulásról kellett megemlékezni, hanem Isten bűn miatti haragjáról is. A keserű füvek emlékeztették őket nemcsak az egyiptomi korbácsok izzó fájdalmára, hanem a bűn keserűségére, és a miatta rajtuk lévő ítéletre. Ám Isten egy helyettes áldozatot rendelt, egy bárányt, amelynek vére beburkolta és védelmezte őket az ítélet ellen. Így ha a bárány vérét felfestették ajtajukra, Isten angyala meglátta azt, és elsőszülöttjüknek nem kellett meghalniuk. Ez a vér különböztette meg őket a többiektől, akiknek Isten átka rajta maradt. Az ezután következő hét napon pedig kovásztalan kenyerekkel kellett ünnepelniük, ami a romlatlanságot jelképezte, azt, hogy a vér által Isten népévé lettek, és mint Isten népe nem élhetnek tovább a bűnben, hanem szakítani kell korábbi életükkel.

Mindezen keresztül Isten az evangéliumról és Jézus Krisztusról tanította az Ő népét. A bűnt nem lehet egy bárány feláldozásával megoldani, sőt még százéval sem. Jézus Krisztusnak éppen ezért kellett eljönnie, hogy emberként vállára vehesse az emberiség bűnét, Istenként pedig elhordozhassa azt. A páskabárány elsősorban Krisztust, a népe helyett halált szenvedő Megváltót, szimbolizálta – ha pedig üdvösségünk tekintetében bizalmunkat egyedül Krisztusba vetjük, akkor az izraelitákhoz hasonlóan nekünk is el kell takarítani a bűn kovászát az életünkből.

Kinek szól az ünnep?

Ez volt a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepének fő üzenete. Ezután pedig Isten arról kezdi el tanítani Mózest és Áront, hogy kiknek szól ez az ünnep.

Furcsa tanítás ez – talán ezt gondolod magadban. Nem egyértelmű, hogy a páska a zsidók ünnepe volt? Nem, nem egyértelmű! Helyesebben azt kell mondanunk, hogy a páska Isten népének ünnepe volt – Isten pedig határozottan elkülöníti az Ő népét a kívülállóktól. Gyakran tesznek olyan megállapítást, hogy az Ószövetségben Isten népe a zsidóság volt. Ám ez csak féligazság, amit egyértelműen látunk, ha végigolvassuk a 43-48. verseket. Az, ami alapján Isten különválasztotta népét a kívülállóktól, nem a genetikai kód volt, hanem a hit kódja. Ha megnézzük a mózesi törvényeket, azt látjuk, hogy a kívülállóknak a Törvény számos jogot adott: az Izráel földjén élő jövevények aratás és szüret után a megmaradt kalászokat és szőlőszemeket szabadon leszedhették (3Móz 19,10). A jövevények menedéket találhattak a menedékvárosokban (4Móz 35,15). A jövevényt nem volt szabad nyomorgatni (2Móz 23,9). Mindezekben az izraeliták és a jövevények azonos jogokkal bírtak. Mégis, a páska nem volt a jövevényeké, béreseké – abból csak azok ehettek, akik körül voltak metélve.

Vagyis a páska exkluzív, azaz kizáró jellegű volt: nem volt mindenkié. Ugyanakkor azt is lássuk meg, hogy másik oldalról nézve mennyire befogadó volt! A páskában részesülhetett nő, öreg és gyermek – életkorra vagy nemre való tekintet nélkül. Ehetett belőle a rabszolga – a páska az ember társadalmi státuszára sem volt tekintettel. Sőt, ehetett belőle az idegenből jövő körülmetélkedett jövevény – bármelyik kontinensről, bármelyik országból érkezzen is. Aki körülmetélkedett, részesülhetett áldásaiból. Isten ezzel tágra nyitotta a kaput az emberek számára: bárki jöhetett, hogy az Ő üdvözítő kegyelméből részesüljön, és ezt megünnepelje (48. v.). Nem árt emlékezni, hogy az ókorban az egyes nemzetek mennyire védték a polgárjogukat. A görög városállamokban a lakosság kb. 10%-ának volt polgárjoga. A római polgárjogot a születésen kívül csak a birodalomnak tett nagy szolgálattal lehetett kiérdemelni. Sőt, még a középkorban is nagy kiváltság volt polgárnak lenni – például Kálvin, annak ellenére, hogy Genf leghíresebb alakja volt, csak több mint húszéves lelkipásztori szolgálat után, halála előtt csupán öt évvel kapta meg a város polgárjogát! Ezzel ellentétben Izráelben máshogy volt: a legnagyobb kiváltságban, a páska elfogyasztásában részesülhetett mindenki, aki körül volt metélve.

Egyetlen követelmény volt tehát a páskában való részesülésre: a körülmetélkedés. Természetesen megint nem csupán a körülmetélkedés a lényeg – akárcsak a páskában sem a bárány leölésén van a fő hangsúly. A körülmetélkedés pecsét Istentől, hogy Ő hajlandó az ígért áldásokat adni mindazokra, akik felveszik magukra ezt a jelet, és hittel társítják azt. A körülmetélkedés és a hit különítette el világosan a hívőket a hitetlenektől, az Isten ígéreteit elfogadókat az azok elutasítóitól.  Ezt a jelet a zsidó férfiak gyermekkorukban megkapták, de a jelt felvehette bármely idegen is, aki kifejezte hitét Istenben, és az Ő népéhez akart tartozni. Aki pedig Isten népéhez tartozott, részesülhetett a páskában.

Mára a külsőségek változnak: a körülmetélkedés helyébe a keresztség, a páska helyébe az úrvacsora lépett. Az Ószövetségben a szövetséges gyermekek is kaptak a páskavacsorából, az Újszövetségben pedig csak azok, akik képesek magukat megvizsgálni. De a lényeg ma sem változott: Isten szövetséges népéhez az tartozik, aki magán viseli a jelet.

De az igénk még ezen túl is hangsúlyoz valamit: „47Az Izráel egész gyülekezete készítse azt.” Vagyis a páska az egész Izráel ünnepe volt, mindenkinek meg kellett azt tartani. Az egész népnek részesülnie kellett a bárány húsából, és utána az egész népnek részt kellett vennie az ünnepi istentiszteleteken. Aki nem így tett Egyiptomban, azt elérte a tízedik csapás, vagy ha a későbbiekben mulasztotta el a páska megtartását, akkor ki kellett irtani a nép közül. A páska ráadásul nemcsak egyszeri ünnep volt, hanem tovább kellett adni a következő generációknak – örök rendelés volt ez, amelyet Isten mindenkori népének évről-évre meg kellett ülnie. Miért kellett az ünnepen mindenkinek ott lenni? Mert Isten szabadításában az egész nép részesült: nemcsak a férfiak, vagy a negyven év alattiak, hanem az egész nép kijött Egyiptomból – ezért pedig mindenkinek össze kellett jönnie, hogy az ünnep keretében Istent dicsőítse.

Mire tanít mindez minket? Elsősorban arra, hogy az egyháztagság fontos dolog, és kiváltságokkal jár. Az Ószövetségben Isten megkövetelte, hogy aki Benne bízik, metélje körül magát, és ekkor ehetett a páskából. Hasonlóan ma is mindenki, aki hitét Istenbe veti, és egyedül Krisztusban bízik üdvösségét illetően, annak „külsőleg” is keresztyénnek kell lennie: azaz meg kell keresztelkednie, és egy hitvalló egyház tagjává kell válnia. A Bibliában sosem volt választható dolog az Isten népéhez való tartozás. Az Ószövetségben mindig Izráel egész népének kellett megtartania a páskát vagy a egyéb ünnepeket. Az Újszövetség hasonlóan szinte mindig többes számban beszél a hit dolgairól. Nézzük meg például az Efézusi levél második fejezetét!

„5Minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!) 6És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban: 7Hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban. 8Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; 9Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. 10Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.”

Ebben a szakaszban végig ott a többes szám: Isten többeket elevenített meg, többeket támasztott fel, többeket ültetett a mennyekben. Miért fontos ez? Mert sajnos egyre több keresztyén gondolkozik a megtérésről egyéni viszonylatban. Bár fontos az, hogy személyesen is meg legyek győződve arról, hogy Krisztus mit tett értem, azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szentek közösségében is hiszünk – azaz mindannyiunknak külső módon is, láthatóan is tartozni kell Isten népéhez, egy hitvalló közösséghez, ahol Istent tisztelik, és nem megvetik.

Hadd kérdezzem meg most: barátom, te tartozol-e egy hitvalló közösséghez? Ehhez először is élő hitre van szükséged. De az élő hit nem elég önmagában, hanem egy olyan egyház tagjává kell válnod, aki komolyan veszi a Bibliát, és hű annak tanításához. Ne mondd azt, hogy még gyenge vagy a hitben, vagy hogy még időre van szükséged. Isten szava világos: ha Hozzá akarsz tartozni, az Ő népéhez is kell tartoznod.

Keresztyének, emlékezzetek!

A második dolog, amit látnunk kell, hogy igénk nyíltan felszólít az emlékezésre. „És mondta Mózes a népnek: Megemlékezzél e napról, amelyen kijöttetek Egyiptomból, a szolgálat házából, mert hatalmas kézzel hozott ki onnan titeket az Úr.” (13,3) Ez egy világos parancs. Isten nem akarta, hogy az idő kimossa népe fejéből és szívéből a páskát és annak jelentését. Isten elrendelte, hogy népe rendszeresen összejöjjön azért, hogy hálát adjon az Ő szabadításáért. Ez az emlékezés annyira fontos, hogy a 9. versben Isten még hangsúlyosabban azt kéri: „És legyen az néked jel gyanánt a te kezeden és emlékezetül a te szemeid előtt azért, hogy az Úr törvénye a te szádban legyen, mert hatalmas kézzel hozott ki téged az Úr Egyiptomból.” A páska tavaszi ünnepe memóriafrissítőként kellett szolgáljon – mint egy emlékeztető cetlikkel teleragasztott tábla otthon –, hogy Isten szövetségéhez ragaszkodni kell.

Előbb láttuk, hogy a páska Krisztus halálára mutatott előre. Erről az Újszövetségben az úrvacsora keretében emlékezünk. A hasonlóságot nyilvánvalóvá teszi az is, hogy mind a páskában, mind az úrvacsorában Isten ételt ad elénk (a bárány húsát ill. kenyeret). Mindkét sákramentum teljesen a miénkké válik azáltal, hogy szánkba vesszük és elfogyasztjuk. Miért tette ezt Isten, mit akart ezzel hangsúlyozni? Úgy gondolom, hogy a Krisztussal való teljes azonosulásunkat. Jézus Isten ama Báránya, akinek teste valóban étel (Jn 6,55), és akinek testét enni annyit jelent, mint vele közösségben lenni, és élni általa. Az evés nélkülözhetetlen életünk fenntartásához – hasonlóan a Krisztusban való hit, a Vele való közösség nélkülözhetetlen a lelki életünkhöz.

Isten tehát felszólítja a zsidókat a páska megtartására, ez ránk úgy vonatkozik, hogy az úrvacsorai alkalmakat kell komolyan vegyük, és különösen ekkor emlékeznünk Krisztus halálára. Ugyanakkor a keresztyén ünneplés nem merül ki csupán az úrvacsora megtartásában. A másik fontos keresztyén ünnepünk az Úr napja, a vasárnap. Minden vasárnap Krisztus halálára és feltámadására emlékezünk, amellyel beteljesítette Istennek a bűnbocsánatra tett ígéreteit. Kedves budapesti gyülekezet, ez nagyon fontos. Isten az Ő népét úgy kívánja látni, hogy rendszeresen összegyűl Őt imádni, és Neki hálát adni. Ez alapvető, ez hozzátartozik a keresztyénségünk lényegéhez. Ezt látjuk abban is, hogy a páskáról Isten úgy beszél, mint örök rendelésről. Milyen értelemben örök a páska, hisz ma már nem ünnepeljük? Hát úgy, hogy ez Krisztusra mutatott, és Benne teljesedett be. A külső formák változtak, de a lényeg Krisztus megmaradt: páska helyett úrvacsorát, szent gyűlés helyett istentiszteletet tartunk – de a lényeg, Krisztus nem változott.

Nos, keresztyének, hadd próbáljam most meg a ti szíveteket. Mit jelent Nektek az úrvacsora? Amikor az Úr asztalához járultok, hogy vegyétek a kenyeret és a bort, mi van a ti szívetekben? Vagy miért jöttök a gyülekezetbe vasárnapról-vasárnapra?

Az igénkben azt látjuk, hogy alapvetően két fő indulatnak kell bennünk lennie. Az egyik a hála. Miért legyél hálás, hogy részesülhetsz az úrvacsorában vagy hogy vasárnaponként hallhatod Isten igéjét?

Először is azért, mert mindkettő kiváltság. Gondolj csak bele, a környezetedben élő barátod és ismerőseid közül hányan hallanak életükben alig Krisztusról? Hánynak lelke nem erősödik meg hétről-hétre Isten bátorító igéjének hallatán? Vagy lásd meg azt, hogy igénk nyíltan mondja, hogy az páska nem mindenkié: béres, zsellér, körülmetéletlen jövevény nem ehetett abból. Ugyanezt látjuk ma is az úrvacsorában: a nem hitvalló gyülekezet tagjai láthatóan el vannak zárva ettől a sákramentumtól. Ti azonban, kedves budapesti gyülekezet, kiváltságosak vagytok!

Másodszor legyél hálás azért, mert ha Isten népéhez tartozol, akkor Krisztus megszabadított téged. Ekkor úgy jöhetsz Isten elé alkalomról-alkalomra, mint az Ő szabad gyermeke. Lehet visszaemlékszel korábbi életed „Egyiptomára”, hitetlenséged nyomorúságára – de ha Isten népéhez tartozol, mindez a múlté! Bátran emlékezhetsz Krisztus áldozatára – Ő a te húsvéti bárányod, akiből hit által ettél, aki a kereszten függöt, de csontját még sem törték, hogy ezáltal is nyilvánvaló legyen: Ő engesztelő áldozat a te bűnödért! Ez azt jelenti, hogy roskadozva jöttél bűneid vagy terheid miatt, mert az elmúlt héten hűtlen voltál Istenhez. De keresztyén testvérem, emlékeztetlek: bűneidet újra leteheted elé, hiszen Ő megszabadított!

Harmadszor pedig lehetsz hálás a jövőbeli ígéretekért is. Nézd csak meg, hogy Isten, amikor az emlékezésre felszólít, egyúttal az ígéretét is megerősíti: „És ha majd bevisz téged az Úr a Kananaeusok, meg … földjére, amelyről megesküdött a ti atyáitoknak, hogy néked adja azt a tejjel és mézzel folyó földet…” (13,5) A páskával elkezdődött a zsidók megváltása, de még nem fejeződött be, hiszen Kánaán földjét nem érték még el. Így van ez a keresztyén életünkben is: a megváltásunk Krisztus halálával és feltámadásával elkezdődött. Ezalatt nem azt értem, hogy a megváltásunkat mi magunknak kellene befejezni – távol legyen! Hanem azt, hogy bár bűneink örökre meg vannak bocsátva, de végcélunkat, a mennyei hazát még nem értük el, azaz a megváltásunk ebben az értelemben még nem teljes. Minden alkalommal, amikor Isten elé jössz vasárnap vagy az úrvacsora alkalmával, emlékezz Isten jövőbeli ígéreteire – a megdicsőült testre, a bűntelen lélekre, Krisztus közelségére, a dicsőségre – és légy hálás ezért!

A hála az egyik indulat, amely bennünk kell legyen, ha Isten közelébe jövünk. A másik a dicsőítés. Isten azt mondja a 3. versben: „Megemlékezzél e napról …, mert hatalmas kézzel hozott ki onnan titeket az Úr.” Amennyire hálásak vagyunk Istennek mindazért, amit kapunk tőle, legalább olyan mély tisztelet kell a szívünkben legyen az Ő nagysága iránt. Isten hatalmas kézzel hozta ki a zsidókat Egyiptomból – és valóban, Ő mindent megmozgatott a népéért. Vérré változtatta a Nílust, pusztító jégesőt küldött, felhozta a sáskákat, elvette elsőszülöttjeik életét. Testvérek, a kivonulás Istene hatalmas! De ugyanígy hatalmas a Golgotán bűnbocsánatot elhozó Isten is. A Kálvárián Krisztus nem földi hatalmak, hanem a Sátán, a bűn és a halál felett győzött. Nem a haragvó fáraó kezéből mentett ki minket, hanem a bűneinkért haragvó Isten kezéből. Nem az egyiptomi elsőszülöttek halála árán hozott ki minket Isten, hanem az Ő szeretett Elsőszülöttjének halála árán – azt adta oda értünk, akiben mindenkinél jobban gyönyörködött! Kedves budapesti gyülekezet, nem ok ez a mély megindulásra és Isten-dicsőítésre?

Az istentisztelet – csakúgy, mint az úrvacsora – hálateli dicsőítés. Ujjongás és magasztalás Isten színe előtt. Krisztus közelségének az élvezése. Isten nem elégszik meg kevesebbel, őt nem elégíti meg az, ha unottan, kedvetlenül lát minket azokon az ünnepeken, amikor ujjonganunk kell neki. Éppen ezért vizsgáljuk meg magunkat: milyen a mi ünneplésünk? Tényleg ujjongunk, vagy csupán lagymatag, a gyülekezetbe szocializálódni jövő keresztyénkék vagyunk? Ki van a vasárnapunk középpontjában? Ki van az úrvacsoránk középpontjában?

Keresztyén szülők, tudassátok!

Már csak egy dolog maradt hátra. Az ünnepről szóló rendelés a következő felszólítással zárul:

„8És add tudtára a te fiadnak azon a napon, mondván: Ez amiatt van, a mit az Úr cselekedett velem, mikor kijöttem Egyiptomból. 9És legyen az néked jel gyanánt a te kezeden és emlékezetül a te szemeid előtt azért, hogy az Úr törvénye a te szádban legyen, mert hatalmas kézzel hozott ki téged az Úr Egyiptomból.”

A páska nem csupán egy vacsora volt. Nem csupán egy ünnep. Hanem egy olyan esemény, amelyet tovább kellett adni. A szöveg kifejezetten azt mondja, hogy a páska üzenete „a te szádban legyen” – azaz ez egy olyan esemény, amelyről állandóan gondolkodni és beszélni kellett. Hogy kinek? Nyilvánvalóan mindenkinek: a családban, a szomszédoknak, az ismerősöknek, az idegeneknek. De az ige most egy felelősséget helyez ránk: a gyerekek istenfélelemre való tanítását.

Először is lássuk meg, hogy ez a felszólítás elsősorban a szülőket célozza meg. Vagyis Isten a gyermek hitbeli nevelésének a fő színterét a családban látja. Természetesen fontosak a vasárnapi iskolák, gyerekalkalmak vagy evangelizációs táborok. De kedves keresztyén szülők, látnotok kell, hogy gyermeketek tanításában elsősorban tietek a felelősség. Nem a lelkész vagy a hittan oktató feladata elsősorban a gyermeketeknek beszélni Isten nagy dolgairól, hanem Nektek a mindennapokban.

Másodszor vegyük észre, hogy ez egy felszólítás. Vagyis szülőként nem lehetünk passzívak a gyerek nevelésében, nem mondhatjuk azt, hogy „Mivel a gyerekem sose kérdezett, alig tanítottam neki valamit Istenről.” Azt sem mondhatjuk, hogy „Nekem nem volt alkalmam a gyerekemet tanítani.” Nem, kedves szülők, a felszólítás nektek szól. Tervetek kell legyen arra, hogy milyen módon tanítjátok fiatokat vagy leányotokat Isten szövetségére. A napi családi áhítat vagy az istentisztelet utáni beszélgetés is jó alkalom erre. Tervezzétek és keressétek az ilyen alkalmakat!

Harmadszor pedig azt kell meglátnod, hogy a tanításodnak személyesnek kell lennie. Arról kell tanítanod, „amit az Úr cselekedett velem.” A fókusz nyilvánvalóan Istenen van, az Ő dolgairól kell beszélned, mégis úgy, ahogy azt a mindennapjaidban megéled. Vagyis, kedves szülő, ha Neked még nincs újjászületett szíved, először is térj meg! Ennek hiányában sosem fogod tudni Istent személyesen bemutatni gyermekednek. Ha pedig keresztyén szülő vagy, akkor mondd el nekik többször is személyes bizonyságtételedet! Beszélhetsz a megtérésedről: „Tudod, fiam, el szeretném mondani, hogy Jézus Krisztus személyesen értem is meghalt a kereszten.” És beszélhetsz neki a mindennapi harcaidról vagy örömödről is. Mondjuk így: „Tudod, fiam, apa sajnos vétkezett, amikor dühösen beszélt veled. De apa ezt már megbánta, és bocsánatot kért Krisztustól, hogy törölje el ezt a bűnét.”

Kedves keresztyén szülők és kedves budapesti gyülekezet, a gyerekek tanítása a mi felelősségünk. Ezt már többször hallottátok, tudom, mégis kritikus. Van egy mondás, miszerint az első generáció elhiszi Isten ígéreteit, a második egyetért vele és természetesnek veszi, a harmadik pedig megtagadja. Sajnos nagyon sok esetben a hitehagyás csupán egy generációval van arrébb. Hogy ez ne így legyen, ahhoz a gyermekeket tanítani kell. Ha csak mi tartjuk fontosnak a vasárnap és az úrvacsora ünnepét, akkor generációnk virágozni fog, de utána kiszáradunk. Azonban, ha a gyermekeket is erre neveljük, egyházunk még sok generációnyi gyümölcsöt hoz Isten dicsőségére. Ámen.

Nők esetében pedig mindenki, aki körülmetélt férfi háztartásához tartozott (feleségként, lányként, szolgaként).

PAGE   \* MERGEFORMAT 6