35. A keresztyén örömóda

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXXIV.

Az Úr harcol értetek!

2Móz 14,5-31

Lekció: Zsolt 18,1-18

Milyen jó lehetett a kivonulás napján izraelitának lenni! Láthatták, amint a csapások sorozatában a szemük előtt kényszerült térdre a hatalmas Egyiptomi Birodalom, és az erős egyiptomiak nem tehettek mást, mint hogy szabad utat engedjenek a zsidóknak, akiknek ezért a szabadságért még a kisujjukat sem kellett megmozdítaniuk. Mindezt egy hatalmas Istennek köszönhették, aki szövetséget kötött velük, és hatalmával megtörte a fáraó és az egyiptomi nép ellenállását. Ha elképzelnénk, hogy most mi is a kivonuló izraeliták között vagyunk, akkor biztosan örömteli ujjongást, nevetést, biztató szavakat, dicsérő énekeket, a fáraó megalázásáról szóló történeket hallanánk soraikban. Valahogyan így: „Na, és Járed, arra emlékszel-e, amikor már a fáraó varázslóinak is el kellett bujdosniuk az arcukra kiülő fekélyek miatt? Hát nem csodálatos az Úr? Bizony bolond az, aki nem Benne bízik!”

Mindez nem csupán kitaláció, erről a reményteli menetelésről a Szentírás is beszámol nekünk. A 8. vers az eredetiben így hangzik: „8…Izráel fiai pedig kinyújtott karral mentek.” – ami annyit jelent, hogy az Úr seregeként bátran, magabiztosan meneteltek – talán nem túlzás azt állítani, hogy már-már legyőzhetetlennek hitték magukat. A mostani részben pontosan ezt a bátorságot teszi Isten próbára. Az elmúlt alkalommal részletesen beszéltünk arról, hogy a Sínai-hegyig tartó út tanulási folyamat volt a zsidók számára. Ezen az úton nehézségekkel szembesültek: az élelem vagy víz nélkülözésével, az ellenséges népekkel, vagy a mindennapos gyaloglás monotonitásával és fárasztó voltával. Mindezen próbák során Isten az eddig passzívan szemlélődő zsidókból aktív népet akart faragni, akik minden helyzetben Tőle függnek. Minden keserves perc, minden kis és nagy nehézség azt a célt szolgálta, hogy még jobban megismerjék Isten jóságát, hatalmát, hűségét, és még szilárdabban higgyenek Benne a szabadítást illetően.

Mindez szépen hangzik, de a gyakorlati alkalmazása annál nehezebb. Amikor Izráel fiai először megpillantották a fáraó harckocsijai által felvert porfelleget, a fejükben megforduló gondolatok közül valószínűleg az utolsó volt az, hogy „Végre, egy újabb helyzet, amikor Istenről tanulhatunk, és megláthatjuk az Ő szabadítását!” A zsidóknak még sokat kellett tanulniuk, de Isten türelmes tanítójuk volt. És mindezek az események számunkra is példaképpen írattak meg (1Kor 10,6), hogy minket is tanítsanak Istenről, Krisztusról és mindennapi életünk próbáiról.

Az első próba

„5És hírül vitték az egyiptomi királynak, hogy elfutott a nép, és megváltozott a Fáraónak és az ő szolgáinak szíve a nép iránt és mondának: Mit cselekedtünk, hogy elbocsátottuk Izráelt a mi szolgálatunkból! 6Befogata tehát szekerébe és maga mellé vette az ő népét. 7És vőn hatszáz válogatott szekeret és Egyiptom minden egyéb szekerét és hárman-hárman voltak mindeniken. 8És megkeményítette az Úr a Fáraónak, az egyiptomi királynak szívét, hogy űzőbe vegye az Izráel fiait; Izráel fiai pedig mentek nagy hatalommal. 9És az Egyiptombeliek utánuk nyomultak és elérték őket a tenger mellett, ahol táboroztak, a Fáraónak minden lova, szekere, meg lovasai és serege Pi-Hahiróth mellett, Baál-Czefón előtt.”

Isten előre megmondta, hogy a fáraó a zsidók fejetlennek tűnő menetelését látva, gyengeségnek ítéli korábbi engedékenységét, és hadseregével a zsidók nyomába ered. Ez óriási fenyegetés volt a zsidók számára. Az egyiptomi hadsereg ezidőben a Közel-Kelet legerősebb katonai egysége volt, és a harci szekerek a fáraó seregének legütőképesebb alakulatát alkották. A szekerek lovak által vontatott gyors harci eszközök voltak, amelyek a vezetőn kívül még egy-két harcost szállíthattak, akik többnyire íjjal lőttek az ellenségre – a modern fegyvernemek közül leginkább a tankokhoz hasonlíthatnánk őket. A fáraó hatszáz válogatott – tehát legmodernebb fejlesztésű – szekérrel, és rajtuk kívül vélhetően még több száz vagy ezer más szekérrel eredt a gyalogos, fegyvertelen zsidók nyomába. A csata kimenetele nem lehetett kérdéses: a zsidók a szekerek ellen nem tudtak hatékony sereget felállítani. Amikor az izráeliták meghallották a szekerek százainak dübörgő hangját, emberileg nézve minden okuk megvolt az aggodalomra.

Persze megint nem szabad elfelejtenünk a színfalak mögé néznünk. A fáraó támadása mögött megint az ősi csata egy felvonását láthatjuk. A kivonulással a sátán vereséget szenvedett, de ő sosem adja fel harc nélkül: ha már a kivonulást nem tudta megakadályozni, most minden erejével a zsidók feletti hatalom visszaszerzésére készült. Persze mint minden sátáni támadás, ez sem volt Isten tervén kívül: Isten még a fáraónak ezt a hadműveletét is ellenőrzése alatt tartotta. Így bontakozott ki az első próba a zsidók életében: vajon tudnak-e Istenre nézni és bízni az Ő szabadításában, vagy pedig megijednek az ellenség félelmetesnek tűnő támadásától

Mindebből mi is tanulhatunk valamit a sátánról Amint valaki – a zsidókhoz hasonlóan – elkötelezi magát Isten mellett, egyből számíthat a sátán támadására. A szekerén őrült módjára hajtó, a zsidókat kergető fáraó jól bemutatja a sátánt, amint rohan a keresztyének után, és kísért minket, hogy adjuk fel, és forduljunk vissza. Ezt a kísértést tapasztaljuk akkor, amikor a családtagok vagy barátok részéről „vád” éri a frissen megtért keresztyént: „Olyan rossz irányba változtál. Furcsa vagy, jó lenne, ha abbahagynád ezt az egészet, és visszatérnél.” Vagy amikor régebbi bűnös szokások, nosztalgikus érzések vagy társaságok próbálnak visszacsalogatni magukhoz. Ez nem is csoda: hiszen olyan jól szolgáltuk a sátánt a megtérésünkig eltelt évtizedekben, hogy bolond lenne, ha nem próbálná meg visszaszerezni korábbi hű szolgáit.

A hit sekély talaja

A nagy kérdés persze az, hogy ezekre a támadásokra hogyan válaszolunk? A zsidók reakcióját Mózes világosan leírja nekünk.

„9És az Egyiptombeliek utánuk nyomultak és elérték őket a tenger mellett, ahol táboroztak, a Fáraónak minden lova, szekere, meg lovasai és serege Pi-Hahiróth mellett, Baál-Czefón előtt. 10Amint közeledett a Fáraó, Izráel fiai felemelték szemeiket, és ímé az Egyiptombeliek nyomukban vannak. És nagyon megfélemlének s az Úrhoz kiáltottak az Izráel fiai. 11És mondták Mózesnek: Hát nincsenek-e Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból? 12Nem ez volt-e a szó, a mit szóltunk hozzád Egyiptomban, mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az Egyiptombelieknek, mert jobb volt volna szolgálnunk az Egyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg.”

A zsidók sajnos kétségbeeséssel és elkeseredéssel válaszoltak. Igaz ugyan, hogy az Úrhoz kiáltottak, de ez az imádság nem hitből fakadt, hanem elkeseredésből: nemsokára a zsidók Mózes és Isten ellen fordultak, és megkérdőjelezték az egész kivonulás értelmét.

Mit látunk tehát itt? Az első próba és nehézség után – bármennyire félelmetes volt is az – a zsidók meghátrálnak, és legszívesebben visszamennének Egyiptomba. Sajnos mi is sokszor ugyanígy cselekszünk: elhatároztuk, hogy követjük az Úr Jézust, de amint az első problémák, támadások, ellenségek megjelennek az életünkben, elkeseredünk, és vágyakozunk a régi időkre. Mivel az elkeseredés és feladás olyan gyakran harca minden keresztyénnek, éppen ezért meg kell vizsgálnunk mélyebben, hogy ilyenkor mi is játszódik le a szívünkben.

1. Bűnös feledékenység. Az első dolog, amit fel kell fedeznünk a zsidók szavaiban, a bűnös feledékenység. Talán megdöbbensz, amikor ezt mondom – hogyan lehet a feledékenység bűn? Nos, az izraeliták az elmúlt hetekben tíz – sőt tizenegy – alkalommal szemlélhették, amint Isten diadalmaskodik a fáraó és varázslói felett. Látták a jeleket, az egyiptomiak tehetetlenségét, és Isten hatalmát újra és újra – és Isten korábban is felszólította őket, hogy mindezeket raktározzák el jól az elméjükben. Ezért adott nekik három ceremóniát – a páskát, a kovásztalan kenyerek ünnepét és az elsőszülöttek odaszentelését –, hogy ilyen módon Isten hatalma és szabadítása az elméjükbe égjen. Mindezek jelként szolgáltak kezeiken, és „homlokkötőül” szemeik előtt, hogy „hatalmas kézzel hozott ki minket az Úr Egyiptomból.” (2Móz 13,16) Isten tehát parancsolta a népének az emlékezést – most pedig a nép elfeledkezett Isten hatalmáról, vagyis vétkezett ellene.

És van itt még egy fontos dolog: a zsidók korábban már tapasztalhatták az Úr szabadítását! Tény, hogy a fáraó hadserege még nem volt a nyomukban, de a tíz csapásban láthatták Isten hatalmát, sőt, a felhő- és tűzoszlop most is ott volt szemük előtt! Mindebben megint láthatjuk Isten gyöngédségét: Ő nem kísért erőn felül, amikor azt kéri a zsidóktól, hogy higgyenek. Nem lehetetlent kér, csak azt, hogy nézzenek előre a felhőoszlopra és a „mögöttük” lévő tíz csapásra, emlékezzenek és higgyenek.

Kedves keresztyén testvérem, Isten nem véletlenül munkálkodik az életedben, nem véletlenül ad szabadulást reménytelennek tűnő helyzetekből, és végképp nem véletlenül adja neked a Szentírást, ahol megannyi szabadításról olvashatsz. Amikor kétségbeesel életed nehézségei láttán – talán az anyagi szűkösség nyom le, talán az, hogy „semmire nincs időd” vagy talán családi problémák –, és nem hiszed, hogy Istennek van hatalma megoldani a helyzetedet, vétkezel. Vétkezel, mert nem engedelmeskedsz Isten felszólításának, hogy emlékezzaz Ő hatalmas kezére.

2. Bizalmatlanság Istennel szemben. Egy következő rétege a zsidók engedetlenségének az Istennel szembeni bizalmatlanság. A zsidók dühe nagyrészt Mózes ellen irányult, és bár közvetlenül Istent nem becsmérelték, de közvetve igen! Hiszen Mózes Isten képviselője volt. Jól tudták, hogy Mózes nem önszántából jött vissza Egyiptomba, hogy a népet kivigye, hanem Isten bízta meg őt ezzel a feladattal. Így minden szó, amelyet Mózes ellen intéztek, Istent támadta. Amikor azt mondták, hogy „mert jobb volt volna szolgálnunk az Egyiptombelieknek”, akkor valójában Istennek üzenték ezt. De mit mondtak mindezzel? „Uram, mi jobban tudjuk, hogy mi lett volna a jó nekünk. Amikor kihoztál minket Egyiptomból, Te nem a legjobbat akartad nekünk, mert a legjobb az lett volna, ha Egyiptomban maradunk.” Mi ez, ha nem bizalmatlanság? Mi ez, ha nem becsmérlése annak az Istennek, aki a legjobbat készítette népének: rabszolgaság helyett szabadságot, idegen föld helyett saját hazát?

És vajon mi nem vagyunk vétkesek az Isten elleni bizalmatlanságban? Egyedülállóként nem fordult meg fejünkben az a gondolat, hogy ha Isten jó, akkor miért vagyok egyedül? Házasként pedig talán azt kívántuk, hogy Isten bárcsak más férj vagy feleség mellé rendelt volna. Vagy talán más nehézségek miatt váltál bizalmatlanná Istennel szemben –kiálltál Krisztus mellett a családodban, és rosszul sült el, hitbeli lépést hoztál, és úgy tűnik, nincs jó eredménye, és mindezek miatt úgy érzed magad, mint az izraeliták: beszorítva a tenger és az egyiptomiak közé. Mégis, ha szorult helyzetedben Isten ellen fordulsz, valójában azt az Istent vádolod, aki a legtöbbet adta érted, és a legjobbat készítette el számodra.

3. A bűn nosztalgiája. A harmadik dolog, amit észrevehetünk a zsidók panaszából, az a bűn nosztalgiája. Nem véletlenül nevezem így, hogy „a bűn nosztalgiája” – ezzel arra utalok, hogy a pillanatnyi nehézség fényében a zsidók szemében hirtelen kívánatossá vált Egyiptom, a béke és jólét szigetévé változott, és inkább ott kellett volna maradni, mint a kivonulást választani. Mekkora bolondság! Az igazság pont az ellenkezője, mint amit a zsidók állítanak: „Hát nincsenek-e Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni?” (11. v.) A valóság az, hogy pont Egyiptom volt tele sírokkal: a rabszolgamunkában elhunytak, vagy a fáraó népirtása következtében megölt csecsemők sírjaival. A pusztában mindezidáig még egyetlen zsidó sem halt meg – Egyiptomban ellenben annál többen.

Ismét nem kell sokat gondolkoznunk, hogy ezeket magunkra tudjuk alkalmazni. Sajnos keresztyénekként sokszor a bűn a „régi szép idők” fényében tűnik fel. Egy parázna kapcsolat, világias társaság vagy olyan dolgok, amelyeket korábban megengedhettünk, de ma már keresztyénként nem teszünk olyan erővel képes a lelkünket körülfonni, hogy elkezdjük kívánni azt, és vágyakozni utána. De keresztyén testvérem, ez az ördög csapdája!  Ahogy Péter apostol mondja:

„14Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; 15Hanem amiképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben” (1Pt 1,14-15)

4. A felelősség áthárítása. A zsidók elkeseredésének következő bűnös eleme a másra való hárítás. A zsidók beszámolóját olvasva úgy tűnik, mintha Mózes erőszakkal vette volna őket rá Egyiptom elhagyására! „12Nem ez volt-e a szó, amit szóltunk hozzád Egyiptomban, mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az Egyiptombelieknek…” Ezzel ellentétben azt olvassuk, hogy amikor Isten a népet a kivonulásra szólítja fel, a zsidók leborultak Isten előtt, és mindent a szava szerint cselekedtek. Nem olvasunk arról, hogy ellenkeztek volna ezen a ponton, vagy Mózesnek nagyon győzködnie kellett volna őket. Ráadásul Isten korábban (14,3-4) világossá tette, hogy a fáraó üldözni fogja őket – de mintha erről nem is hallottak volna.

A vádaskodás ismét olyan dolog, amely könnyen megkísérthet minket. Különösen családokban, vagy olyan esetekben, amikor sok időt töltünk valakivel – munkában vagy lakótársként –, a problémákra adott gyakori reakció az, hogy a másik felelősségét látjuk, és őt okoljuk a nehézségekért. Hiába mondta Isten vagy valamelyik testvérünk, hogy nehézségekre számítani kell. Ehelyett mi kétségbeesésünkben hárítunk - de ez megint csak rövidlátó, feledékeny módon való levezetése a feszültségünknek.

**5. A megváltás becsmérlése.**Ami mégis a legrémisztőbb a zsidók magatartásában, hogy készek lennének visszamenni Egyiptomba! „…mert jobb volt volna szolgálnunk az Egyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg.” Láttuk, hogy a kivonulás lényege pontosan az volt, hogy a fáraónak való rabszolgaság alól szabaduljanak, és Istent szolgálják – és ők most ezt egy mondatban megtagadják! Ez nem csupán idegeség vagy feszültség volt, hanem az Istenben való hit hiánya. Mintha azt mondták volna: „Nem kell nekünk Isten, sem az ígéretek, szívesebben vagyunk rabszolgák Egyiptomban!”

Talán nem kell ecsetelni, hogy az ilyen kijelentések mennyire gyalázzák az Urat. Kívánom, hogy szörnyedjünk el a zsidók példáján. Mert minden gondolat vagy kimondott szó, amikor jobbnak mutatjuk be korábbi bűnös életünket, vagy más hitetlenek életét kedvezőbb színben tüntetjük fel a keresztyénségnél, nem más, mint Isten arcul köpése. Isten a keresztyén ember örökségéről azt mondja, hogy „romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan”, a Szentlélektől ajándékba kapott hitünkre pedig, hogy „sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál” és „dicséretre, tisztességre és dicsőségre” méltó! (1Pt 1,4.7) Ezt a hervadhatatlan koronát tapossuk meg, amikor többre tartjuk a pénzt vagy bűnös szokásokat a keresztyénségünknél.

Látjuk tehát, hogy egy panaszkodásban, aggodalmaskodásban, elkeseredésben sokkal több és mélyebb bűn húzódhat meg, mint amire először gondolnánk. Éppen ezért, kedves budapesti gyülekezet, ne kezeljük „kis bűnként” indulatosságunkat, elkeseredésünket, vádaskodásunkat. Hogyan harcolj akkor a kétségbeeséseddel? A megoldást Isten a fejezet hátralévő részében mutatja meg nekünk.

Megoldás és szabadulás

„13Mózes pedig monda a népnek: Ne féljetek, megálljatok! és nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek; mert amely Egyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok. 14Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek.”

Mózes nem állt be az izraeliták jajgató kórusába. Eddigi szolgálatának csúcspontja ez a vers, amikor megtagadja a félelmet, és nemcsak maga kapaszkodik teljes hittel Istenbe, hanem a többieket is erre inti. Mindez felhívja a mi figyelmünket is arra, hogy mennyire fontos kötelességünk keresztyénekként a testvéreink, a „félelmes szívűek” bátorítása. (1Thessz 5,14; Zsid 12,12)

Mózes három felszólítást intéz a néphez, ezek közül az első: „Ne féljetek!” Ez a kifejezés elsőre kedves vigasztalásnak tűnhet, de valójában nem az, a nyelvészek úgy hívják: negatív felszólítás, amely a tagadás legerősebb formája a héber nyelvben. Mózes ezzel a felszólítással megfedte a zsidókat: „Ne féljetek, mert semmi okotok a félelemre!” De miért ne féljünk?

Előző alkalommal említettük, hogy a Sínai-hegyhez vezető útig a zsidóknak sok mindent kellett tanulniuk Isten jelleméről – Mózes pedig pontosan ezekre hivatkozik. Rövid beszédében Isten öt tulajdonságára hívja fel a figyelmet.

„Ne féljetek, … nézzétek az Úr szabadítását.” Vagyis Isten közelsége a félelem eloszlatója. Isten megvigasztal mindenkit, akinek félelmei vannak.

„…nézzétek az Úr szabadítását.” Vagyis az Úr szabadító Isten, aki kimenti népét a nyomorúságból és veszélyből.

„Megálljatok! …veszteg legyetek.” Isten cselekvő Isten, aki azt várja népétől, hogy bízzon Benne, hogy a szükség idején megmenti őket.

„Az Úr hadakozik értetek!” Az Úr hadakozó Isten, aki harcol az Ő népének ellenségei, a gonoszság seregei ellen.

„amely Egyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok.” Mózes ezzel visszautal Isten korábbi jövendölésére, hogy el fogja pusztítani az őket üldöző egyiptomiakat. Miért? Hogy megdicsőítse Magát a fáraó és seregei által (14,4). Ez ugyanaz, amiről a múlt héten is szó volt: Isten a saját dicsőségét kiharcoló Úr, aki sosem tűri el, hogy Őt megalázzák. Az izraeliták bátran reménykedhettek a szabadításban már csak azért is, mert Isten dicsősége forgott kockán.

Mózes nem csinált mást, mint az izraeliták tekintetét az üldöző egyiptomiakról újra Istenre emelte, mert Ő az egyedüli menekvés a szükség idején. Ezen kívül Mózes még két dologra szólította fel a népet: „Megálljatok!” és „Veszteg legyetek!” – azaz várjanak türelemmel az Úr szabadítására, de ugyanakkor legyenek készen azonnal mozdulni, ha parancsot kapnak. Sok harci helyzetben ez nem tűnik jó tanácsnak, de Izráel esetében volt Valaki, aki harcolt Izráel helyett. Az Úr Isten volt az Ő harcosuk, a zsidók csupán szemlélők voltak.

Ugyanez az alapelv vonatkozik a mi bűnből való szabadulásunkra, vagy a Sátán ellen való harcunkra is. Sokszor az emberek kérdezik: „Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” És a válasz az, hogy – bizonyos értelemben – semmit! A keresztyénség nem arról szól, hogy mi mit tudunk tenni, hanem arról, hogy Krisztus már mindent megtett értünk a kereszten. A Zsidó levél a hit „bevégzőjének” nevezi Őt (Zsid 12,2, és ezáltal arra utal, hogy Jézus az, aki a mi bűneink büntetését magára vette, aki miértünk elhordozta az Atya haragját, aki számunkra üdvösséget és igazságot kínál, és aki bevisz minket az örök életbe. A keresztyénség nem a mi cselekedeteinkről, hanem Krisztusról szól. Éppen ezért írta Spurgeon a következőket:

„Azt merészelem mondatni, hogy azt gondoljátok, nagyon egyszerű dolog veszteg maradni, pedig ez azon gyakorlatok közé tartozik, amelyet a keresztyén katona nem tanul meg, csak évek tanításai során. Úgy találom, hogy a menetelés és a gyors menetelés sokkal könnyebb Isten harcosai számára, mint veszteg maradni. Bár talán ezt tanuljuk meg elsőként az emberi hadseregben, mégis ezt a legnehezebb megtanulni az üdvösségünk Fejedelme alatt. … Veszteg maradni az nyomorúságok közepette, kipróbált lélekre, sok tapasztalatra és nagy kegyelemre utal.”

Vagyis mit jelent állni, és veszteg maradni? Nem megfutamodást, hanem szembenézést a nehézségekkel. Nem passzivitást, hanem az Úrra figyelést, és várni az Ő világos útmutatására. De nem is meggondolatlan előretörést, hanem kivárni a legutolsó percet, míg Ő kiadja az „Előre!” parancsot. Emberi fejjel mi sokszor inkább e három közül választanánk: néha elfutunk a nehézségek elől, máskor passzívan elengedjük magunkat, vagy meggondolatlanul előre megyünk. De Isten arra szólít fel, hogy a nehézségek között, amikor nem világos, mi a teendő, maradjunk veszteg. Maradjunk veszteg imádságban, hitben, türelemben, mindaddig, amíg Isten szabadítása és utasítása meg nem érkezik.

A zsidók esetében ez a szabadítás természetesen megérkezett. Mikor? Akkor, amikor már minden veszve volt emberileg. Isten sokszor pontosan azért húzza az utolsó pillanatig a beavatkozást, azért feszíti a legvégsőkig a húrokat, hogy feladjunk minden emberi reményt, és világos legyen: Ő az, aki harcol, megnyeri a csatát és szabadulást hoz. A fáraó üldözésének, a harci szekerek már-már elviselhetetlen közelségének pont ez volt a célja: hogy a nép lássa meg, magában nem reménykedhet, hanem egyedül Istenben.

Isten pedig jött, látott és győzött. Ha végigolvassátok a hátramaradt verseket, azok tele vannak az Isten munkálkodására utaló szabadítással: Isten angyala a felhőoszlopban a zsidók és egyiptomiak közé állt, így távol tartotta őket egymástól; Isten erős keleti szelet támasztott, hogy a Veres-tenger kettényíljon, és fenntartotta a szelet mindaddig, amíg az izraeliták átértek; az Úr megzavarta az egyiptomiak táborát, szekereik nem tudtak haladni, az embereken pedig teljes kétségbeesés lett úrrá; az Úr visszatérítette a tengert a helyére úgy, hogy az egyiptomiak mind elvesztek. A szabadítás Isten munkája volt a kezdettől fogva a végéig.

A korintusi levél azt írja, hogy a kivonulás „példáink lettek” nekünk (1Kor 10,6). Ilyen módon ez a szabadítás a Jézus Krisztus általi nagy szabadításra mutat. Jézus Krisztus lejött erre a földre, isteni természete mellé emberi természetet vett magára, hogy elvégezze azt, amire mi képtelenek voltunk: tökéletesen éljen és haljon, és elfordítsa rólunk az Atya Isten haragját.

Nos, hogyan alkalmazhatjuk ezt a hétköznapokban? Hát, a válasz attól függ, hogy te Jézus melyik oldalán állsz. Lehet, hogy még nem tértél meg Jézushoz, még úgymond a Vörös-tenger partján állsz. Ez esetben először azt kell tenned, hogy nézz egyedül Jézusra és arra, amit értett tett a kereszten – és ahogy az izraeliták Istenben bízva megindultak előre, úgy te is meng hittel Jézushoz, és kérd Őt, hogy mosson tisztára a bűneidtől.

Ha már te Jézus oldalán vagy, a Veres-tenger túlsó partján, biztonságban a sátán minden támadásától, akkor adj ezért hálát, testvérem! És emlékezz, hogy az üdvösséged, a mindennapi problémáid, a fenyegető helyzeteid ellen csak hit által harcolhatsz. Azaz, ha szemed előtt van Isten nagysága, emlékezteted magadat a jellemvonásaira, imádságban Hozzá kiáltasz, és kéred az Ő segítségét, türelemmel vársz, amíg Ő nem indít útnak, és ha útnak indít mész előre. Kedves budapesti gyülekezet, adja Isten, hogy ilyen bátor szívű, erős hitű, türelemmel várakozó harcosai legyünk a mindennapokban az Úr Jézusnak!  Ámen.

A 8. vers Károli-fordítása kicsit félrevezető. A „nagy hatalom”-nak fordított szerkezet helyén az eredetiben valójában „kinyújtott kézzel” szerepel, és ez az izraeliták magatartására, belső lelkiállapotára utal. A menetelésük bátor, magabiztos volt.

Az egyiptomi történelem érdekessége, hogy néhány évszázaddal korábban az egyiptomiak azért kerültek egy idegen nép (a hikszoszok) fennhatósága alá, mert a hikszoszok nagy figyelmet fordítottak a harci szekerek fejlesztésére. Az egyiptomiaknak végül sikerült a hikszoszok uralmát lerázniuk magukról, és ezután az egyiptomi hadseregben széles körben használták ezt a fegyvernemet, sőt folyamatosan fejlesztették, és egyre hatékonyabb szekerekkel álltak elő.

A zsidók felkiáltása („jobb volt volna szolgálnunk az egyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg” – 12. v.) elkeseredésből fakadó túlzás. Az egyiptomiaknak nem állt érdekükben a zsidók lemészárolása, hanem sokkal inkább az értékes, ingyen munkaerő visszaszerzése. A fáraó is ezért kiáltott fel így korábban: „Mit cselekedtünk, hogy elbocsátottuk Izráelt a mi szolgálatunkból?” (5. v.)

A 15. versben található intés az Úr részéről („Miért kiáltasz hozzám?”) valószínű, hogy nem személyesen Mózesnek szóló feddés volt, hanem Mózesen, a nép közbenjáróján keresztül a néphez szóló intés.

Charles H. Spurgeon: Direction in Dilemma. Prédikáció a 2Móz 14,13 alapján. Idézi Philip G. Ryken: Exodus, 388. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 6