43. Készülés a szövetségre

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XLI.

Együtt a család

2Móz 18,1-12

Lekció: Ef 5,1-21

A mostani fejezet változást hoz a kivonulás történetében. Az Egyiptomból való kivonulás óta eddig a pontig összesen öt próbáról olvastunk: Pi-Hahiróthnál a Vörös-tenger partján a nyomukban lévő egyiptomiak, Máránál a keserű víz, Szín-pusztájában az élelem hiánya, Masszánál a vízhiány, Refidim-ben pedig az Amálekitákkal való harc vizsgálta meg a zsidók hitét és Istenben való bizalmát. De most, a 18. fejezetben nem olvasunk ilyen próbáról. Ez a fejezet Mózessel, az ő családjával és a vezetés feladatával foglalkozik. Vagyis most kicsit más jellegű próbákkal fogunk foglalkozni. Hogyan kell az elfoglalt családfőnek viszonyulnia a családjához? Mit kezdjünk hitetlen rokonainkkal? Hogyan kell Isten szerint megszervezni a gyülekezet vezetését? – ez csak néhány azon kérdések közül, amelyekre az elkövetkező két héten választ fogunk keresni.

A szűkebb család

Nem tudom, hogy a Kivonulás könyvének olvasása során gondoltunk-e bele Mózes életének mindennapjaiba. Vajon mekkora fizikai és lelki terhet jelenthetett Mózesnek a kétmillió ember vezetése? Vajon mennyi idejét vehette el Áronnal és a nép vezetőivel való tanácskozás? Vajon mennyire kellett küzdenie a napi csendességéért? Vajon lehetette-e elege abból, hogy a nép minden apró-cseprő ügyében neki kellett igazságot tenni? Vajon hányszor hajthatta le teljesen kimerülten a fejét éjszaka?

Talán jobban át tudjuk érezni a Mózesen lévő terheket, azonban Mózes életében a fentiekhez még járult egy fontos felelősség: a feleségéről és gyermekeiről való gondviselés. Aki családosként volt már ilyen helyzetben, amikor hosszabb távon nagy erőfeszítést kívánt tőle valamilyen feladat, az biztosan érzi azt a kínt, amelyet Mózes átélhetett: „Uram, annyi feladat van! Hogyan egyeztethetem mindezt össze a családommal, akiket szintén mellém rendeltél?”

Az Ige nem számol be nekünk részletesen arról, hogy Mózes milyen férj vagy apa volt, és nem árulja el nekünk Mózes mindennapjainak részleteit sem, azonban a mostani részben mégis ad nekünk pár fogódzót e témában.

„1És meghallá Jethró, Midián papja, Mózes ipa, mindazt a mit Isten Mózessel és Izráellel az ő népével cselekedett, hogy kihozta az Úr Izráelt Egyiptomból. 2És felvette Jethró, a Mózes ipa Czipporát, a Mózes feleségét - miután haza bocsátotta őt - 3És az ő két fiát is, akik közül az egyiknek neve Gersom, mert azt mondotta: Bujdosó voltam az idegen földön; 4A másiknak neve pedig Eliézer; mert: Az én atyám Istene segítségül volt nékem és megszabadított engem a Fáraó fegyverétől. 5Eljuta tehát Jethró, a Mózes ipa, az ő fiaival és feleségével Mózeshez a pusztába, a hol ő táborozott vala az Isten hegye mellett. 6És megüzente Mózesnek: Én Jethró, a te apósod megyek te hozzád a te feleségeddel és az ő két fia is ővele.”

Legutoljára Mózes családjáról és apósáról a 4. fejezetben olvastunk. Miután Mózesnek Isten megjelenik a csipkebokorban, és visszaküldi őt a nép kiszabadítására, Mózes engedélyt kér apósától, és eltávozik Cippórával és két fiával együtt Egyiptomba. A mostani részben azonban Cippórát Jethrónál találjuk, aki éppen Mózeshez igyekszik velük együtt.

Ez egyből fel is veti az első kérdés: miért és mikor küldte vissza Mózes Cippórát Jethróhoz? Látnunk kell, hogy erre a kérdésre az Ige nem válaszol nyíltan. Annyit tudunk, hogy Egyiptomba együtt indultak el (2Móz 4,20), de se Egyiptomban, se a pusztai vándorlás során már nem találunk Cippórára vagy a gyerekekre vonatkozó utalást. Mikor kerültek akkor ők vissza Jethróhoz?

Vannak, akik ezen a ponton valami sötét dolgot sejtenek Mózes házasságában, és azt gondolják, hogy Mózes és Cippóra kapcsolata problémákkal teli volt, ami végül is váláshoz vezetett. Vagyis a 2Móz 18,2-ben szereplő kifejezést – „[Mózes] haza bocsátotta őt” – válásként értelmezik. De mindez csupán emberi képzelgés. Az Ige sehol sem mondja, hogy Mózes házassága problémákkal lett volna teli, és a „hazaküldte” kifejezés sem vonatkozik egyértelműen a válásra.

De gondolhatjuk azt, hogy Mózes még Egyiptomból azért küldte haza a családját, mert tudta, hogy az egyiptomi csapások és a kivonulás alatt olyan terhek rakódnak rá, hogy nem tudna megfelelően gondoskodni róluk. Mindemellett talán veszély is fenyegette családját, így a védelmük és róluk való gondoskodás érdekében Mózes úgy döntött, hogy hazaküldi őket apósához. Azonban ez a magyarázat sem tűnik valószínűnek. Hiszen miért lett volna kevesebb dolga Mózesnek a pusztai vándorlás alatt, mint Egyiptomban? A családjáról való gondoskodásért így is és úgy is meg kellett harcolnia. Ha pedig Mózes családja védelme miatt hazaküldte volna őket, bizonyára gyávasággal vádolták volna honfitársai. Hiszen minden más zsidó feleség és gyermek átélte a tíz csapást és a kivonulás nehézségeit, akkor Cippóra és gyerekeik miért nem? Ahogyan a süllyedő hajót a kapitánynak kell elhagynia utoljára, úgy valószínű, hogy Mózes is tisztában volt azzal, hogy példamutatásához az is hozzátartozik, ha családjával együtt néz szembe a kivonulás nehézségeivel.

Vagyis a legvalószínűbb magyarázat az, hogy Cippóra és a gyermekek csupán egy rövidebb hazaúton voltak Jethrónál. Tudjuk, hogy Jethró szállása nem volt messze a Sínai-hegytől (2Móz 3,1), így amikor a megszabadított zsidó nép a Sínai-hegyhez érkezett, Cippóra bizonyára meglátogatta a közelben élő, rég nem látott édesapját és testvéreit.

De bármekkora ideig is volt külön Mózes és Cippóra, az első versek fő üzenete az: újra együtt a család! Mit tanít ez nekünk? Mint láttuk, Mózes terhei nem csökkentek a pusztai vándorlás során. Vagyis Isten ezáltal arra mutat, hogy a dolgok helyes rendje az, hogy a család együtt legyen. Isten a családban egy szövetségbe kötötte a férjet, feleséget és gyerekeket, és „amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.” (Mt 19,6) Vagyis az Istennek kedves, ha a családfő – mégha elfoglalt is – a családjával együtt legyen, és gondoskodjon róluk. Az Istennek kedves, ha a férj ellátja Istentől kapott kötelességeit, és társa feleségének, és apja gyermekeinek. Ez pedig lehetetlen, ha nem tölt időt, elegendő, minőségi időt velük. Nem a rokonoknak kell gondoskodni a gyerekek neveléséről, és nem a barátoknak kell a feleség első számú társának lennie, hanem a férjnek.

És van még egy érdekes dolog. A 6. versben Jethró a következő üzenettel jelzi érkezését: „Én Jethró a te apósod megyek te hozzád a te feleségeddel és az ő két fia is ő vele.” Miért mondja ezt Jethró? Úgy gondolom, azért, mert tudta, hogy Mózes szívének örömet okoz, ha családját újra maga mellett tudhatja. Mózes – minden valószínűség szerint – az otthont nem plusz tehernek érezte, nem koloncnak, amely elvonja a munkájától, hanem Mózes szívének öröme az volt, hogy feleségével és gyermekeivel lehetett.

Vagyis ezek a sorok tanítják a vezetőket és az (elfoglalt) családapákat. Észben kell tartanunk, hogy a családi is Istentől kapott hivatás. Talán voltak, vannak az életedben különösen nehéz periódusok, amikor nem volt annyi időd a családodra, mint szeretnéd, de ezek nem válhatnak általánossá. Ha Mózes, a kétmillió ember vezetésével megbízott férfi, fontosnak látta, hogy családja mellette legyen, és tudott gondoskodni róla, neked sem lehet kifogásod. Családapák, szeretnetek kell családotokat, és időt tölteni velük. Amikor ezt mondom, tudom, hogy nehéz dolgot mondok: mai világunkban rengeteg dolog kér újabb és újabb perceket a férfiaktól. De vajon fontos-e neked az, ami Istennek is fontos: a családod? És ha fontos, akkor gondolkodj el azon, hogy hogyan tudnád még jobban ezt a kötelességedet betölteni.

A következő dolog, amiről az Igénk beszámol, Mózes gyermekeinek nevei, és ebben is találunk fontos gondolatokat a gyereknevelést illetően. Mózes első fiának nevét a 2. fejezetből már ismerjük (Gersom – „Bújdosó ott”), azonban a kisebb fiának nevét most tudjuk meg: Eliézer, azaz „Az én Istenem segítség”.

Ez a két név Mózesről, és az Ő történetéről beszél: „Bujdosó voltam ott, de az én Istenem segítség.” Mózesnek gyilkossága miatt menekülnie kellett Egyiptomból, és idegen földre, Midiánba került. De ezen az idegen földön mégsem volt egyedül, hanem látta, hogy Isten kísérte, óvta útját, és adott neki szabadulást ellenségeitől. Mózes hitte és tapasztalta, hogy Istennél van a segítség. De ezek a szavak nem csupán Mózesre igazak, hanem Izráel népére is: Egyiptomban Izráel népe jövevény volt, ahol ennek megfelelően galádul bántak vele. De Izráel Mózeshez hasonlóan megtapasztalta, hogy a segítség az Úrnál van, Ő tud kimenekíteni még a legnagyobb mélységekből, és legreménytelenebb helyzetekből is. És ilyen módon e két gyereknév minden keresztyén élettörténetét is bemutatja: Isten azt várja el, hogy felismerd, hogy Jézus Krisztusaz egyetlen Szabadító, aki meg tud téged menteni bűneid büntetésétől. És ezzel együtt fel kell ismerned azt is, hogy ez a világ nem a te otthonod, itt csak jövevény vagy, mert a te hazád a mennyben van, amit Ő elkészített számodra.

Gersom és Eliézer két szép név, egy csodálatos kiindulópont, amely alapján Mózes elkezdhetett a gyermekeivel Istenről beszélni. A gyerekek biztos megkérdezték: „Apa, mit jelent a nevem? Miért hívnak így?” És akkor Mózes elkezdhetett beszélni… Az ő bűneiről, és Isten irgalmáról. Az Ő gyengeségéről és Isten erejéről. Ezek a nevek is mutatják, hogy Mózes Isten közelében, Isten „kultúrájában” nevelte a gyermekeit. És ez egyúttal egy felszólítás minden apához és szülőhöz, hogy Mózeshez hasonlóan Jézus Krisztus közelében, az Ő evangéliumáról való tanításban kell nevelnünk a ránk bízott gyermekeket.

A tágabb család és a hozzájuk való viszonyulás

De a mostani szakaszunk középpontjában mégsem Mózes családja van, hanem Mózes és Jethró találkozása. Vagyis az igénk nemcsak a közvetlen családról tanít, hanem a tágabb családhoz való viszonyulásunkról is.

„7Kiment azért Mózes az ő apósa elé és meghajtotta magát és megcsókolta őt; és megkérdezték egymást állapotuk felől és bementek a sátorba. 8És elbeszélte Mózes az ő ipának mind azt, a mit az Úr a Fáraóval és az Egyiptombeliekkel cselekedett Izráelért; mindazt a sok bajt, amelyek útközben érték őket, és mi módon szabadította meg őket az Úr. 9És örvendezett Jethró mindazon a jón, amit az Úr az Izráellel cselekedett, hogy megszabadította őt az Egyiptombeliek kezéből. 10És monda Jethró: Áldott legyen az Úr, a ki megszabadított titeket az Egyiptombeliek kezéből és a Faraó kezéből; aki megszabadította a népet az Egyiptombeliek keze alól. 11Most tudom már, hogy nagyobb az Úr minden istennél; mert az lett vesztükre, amivel ellenük vétkeztek. 12És Jethró, a Mózes ipa égőáldozattal és véresáldozattal áldozott az Istennek; Áron pedig és Izráel minden vénei jöttek, hogy kenyeret egyenek a Mózes ipával Isten előtt.”

Egy dolgot világosság kell tennünk a legelején: Mózes apósa, Jethró nem tartozott még Isten népéhez, nem volt még élő hite az egyedüli, igaz Istenben. Még mindig „Midián papja” volt, tehát nem az Urat, hanem valamely hamis Istent szolgált. Bizonyos, hogy abban a negyven esztendőben, amikor Mózes Jethrónak szolgált, próbált vele beszélni az Úrról, és bizonyára beszámolt neki a csipkebokornál való találkozásról is – de Jethró még hitetlen maradt. Ezt a 11. vers is világossá teszi: „Most tudom már, hogy nagyobb az Úr minden istennél!” Mindeddig Jethró nem volt biztos ebben. Lehet, hogy azt hitte, az Úr csupán egy törzsi isten, ennek a menekült egyiptominak reménysége. De nem értette, hogy az Úr nemcsak egy isten, hanem AZ ISTEN – az egyedüli szabadító, életet adó, bűnt megbocsátani tudó Úr. Jethró szavai nagyon hasonlítanak a szíriai Naámán történetéhez, aki miután meggyógyult a leprájából, a következő bizonyságtételt tette:

„Ímé, most tudom már, hogy nincsen az egész földön Isten, csak Izráelben!” (2Kir 5,15)

Vagyis gondoljunk bele abba, hogy Jethró megtéréséig Mózesnek semmivel sem volt könnyebb dolga vele, mint nekünk a hitetlen rokonainkkal. Jethró hitetlen volt, ráadásul egy más vallás papja, és Mózes jól tudta, hogy ha apósa nem tér meg az élő Istenhez, akkor mindörökké távol lesz majd Istentől. Éppen ezért, amikor ebben a szakaszban szembesülünk azzal, hogy Mózes bizonyságtétele hatására apósa megtért, meg kell kérdeznünk: miben mutat nekünk példát Mózes a bizonyságtételben?

Alapvetően két dolgot kell észrevennünk: Mózes viselkedésénél jó egyensúlyban volt egymással a szerető viszonyulás és az igazságról való beszéd.

Először is Mózes szeretetet mutatott apósa felé: kiment és szívélyesen üdvözölte apósát. Emlékezzünk, Mózes most már egy nagy nép vezetője volt. Elvárhatta volna, hogy Jethró jöjjön az ő színe elé – de Mózes mégsem audienciát tartott, hanem megalázta magát. Kiment, leborult előtte, megcsókolta őt – hogyan mutathatná ki jobban egy nagy ember az apósához fűződő meleg érzéseit? De Mózes nem áll meg itt, hanem azt is olvassuk róla, hogy üdvözölte apósát, és érdeklődött a hogyléte felől. Ezek a szavak talán kevésnek, semmitmondónak tűnnek, de meg vagyok győződve, hogy Mózes érdeklődése Jethró iránt több volt egy felszínes „Hogy van?”-nál, hanem őt tényleg érdekelte az apósa egészsége, a vele történt események, és ezt biztosan Jethró is észrevette. És végül Mózes az otthonát sem tagadta meg apósától: behívta, és vendégül látta őt.

Mindezek a szeretet jelei. Ebből láthatjuk, hogy Mózes megbecsült vendégként tekintett apósára, és örült a látogatásnak – úgy is, hogy még nem voltak egyek az Istenben való hitben. És ebből nagyon sokat kell tanulnunk. Legfőképpen azt, hogy Isten szeretetet vár el tőlünk a rokonaink és a kívülállók iránt. Viszonylag sokat beszélünk arról, hogy Isten szeretetre hív el a hitbeli testvéreink, azaz más keresztyének iránt. Idézzük Jézus szavait: „35Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13,35) És ez helyes, és így van rendjén. De sokszor meg szoktunk feledkezni arról, hogy Isten ugyanúgy szeretetre szólít fel a nem-hívők iránt is. Sokszor ez nem megy könnyen: kellemetlenül érezzük magunkat a nem keresztyének társaságában. Nem azonosak a problémáink, nem értik gondolkodásunkat, sokszor még témát is nehezen találunk velük - legyen szó akár a legszűkebb családunkról! De mindez ok arra, hogy ne szeressük őket, és ne mutassunk feléjük is meleg és szívélyes szeretetet?

Tudjátok, a problémánk nem az, hogy nem lehet szeretni a nem-hívő rokonokat és ismerősöket, hanem hogy nem akarjuk szeretni őket, mert nehéz. Az egyik nehézséget az önzésünk jelenti: sokkal szívesebben vagyunk hasonló gondolkodású emberek társaságában, akikkel jól érezzük magunkat. És amikor egy-egy rokonnal vagy régi ismerőssel nincsen közös témánk, ha már nem olyan felüdítő a vele való viccelődés, beszélgetés, mint régen volt, akkor legszívesebben menekülnénk – azokhoz, akiket sokkal könnyebb szeretni. De Jézus Krisztus szeretete nem ilyen volt. Ő szent, bűngyűlölő Istenként nem érezte magát kényelmesen a bűnösök társaságában, mégis mit látunk? Azt, hogy újra és újra együtt van a paráznákkal és vámszedőkkel, szeretettel viszonyul hozzájuk. Vagyis jegyezzük meg, hogy az a szeretet, amellyel lennünk kell mások felé költséges és önfeláldozó. A szeretet arról szól, hogy szolgálunk a másiknak, kutatjuk, hogyan kereshetnénk a javát a másiknak, és nem magunkra koncentrálunk.

Egy másik nehézséget pedig a büszkeségünk jelenti. Sokszor egyszerűen nem tudjuk elfogadni, ha a másik nem úgy látja a dolgokat, mint mi, vagy nem nekünk ad igazat bizonyos kérdésekben. Keresztyénként Isten kegyelméből sok igazságot megérthettünk, ám sokszor pont a tudásunk áll a szeretetünk útjában. Úton és útfélen szeretnénk kijavítani az embereket, és világossá tenni, hogy nekünk van igazunk. Ez pedig sok konfliktussal, rengeteg okozott sebbel jár együtt – amelyek néha csak nagyon hosszú évek során gyógyulnak be. Ezen a ponton megint példát vehetünk Krisztusról, mondjuk a samáriai nővel vagy a gazdag ifjúval való beszélgetésében! Krisztus nem csapott le minden hamis állításra, vagy féligazságra, hanem szeretettel terelgette őket az igazi mondanivaló, az evangélium felé. A szeretethez alázatra van szükségünk – alázatra, hogy el tudjuk fogadni, hogy nem mindig lesz nyilvánvaló a mi igazságunk. Hogy a másik megnyerése érdekében nem harcolunk kis dolgokban a magunk igazáért, hanem a szavaink mellett a tetteinkkel is próbáljuk kimutatni szeretetünket.

És ezen a ponton jó, ha emlékszünk Mózes szeretetére: meleg volt, szenvedélyes Jethró iránt. Azt gondolom, hogy bátran lehetünk mi is közvetlenebbek, és kifejezhetjük nyíltan érzelmeinket Mózeshez hasonlóan családtagjaink, rokonaink iránt.

Vagyis Isten Mózes példáján keresztül szeretetre, önmegtagadó, „költséges” szeretetre hív fel minket. Kedves budapesti gyülekezet, álljatok meg ezen a ponton egy kicsit, és gondolkozzatok el: mennyire látható, „költséges” a te szereteted a kívülállók iránt?

Ugyanakkor Mózes nem állt meg csupán a szeretet kifejezése mellett, hanem beszélt Isten igazságáról Jethrónak. Tudta, hogy önmagában a szerető szolgálat nem elég, ha nem társul mellé az evangélium hirdetése. Milyen volt Mózes bizonyságtétele? Figyeljétek meg, hogy először is személyes. Mózes beszélt a bajokról, amelyek őket érték, és ahogy az Úr ezekből őket kiszabadította. Mózes nem csupán egy filozófiai rendszert adott át Jethrónak, hanem egyúttal azt is bemutatta, hogy ez az ő személyes életét is érinti, az ő mindennapjairól is szól. Másodszor Mózes beszélt a nehézségekről és a győzelmekről is, a hullámvölgyekről és -hegyekről egyaránt. Ezen a ponton sem árt az önvizsgálat. Néha talán csak a nehézségeket láttatjuk a környezetünkkel. Mások pedig talán csak az örömöket és győzelmeket, így azt a képet láttatva magukról, hogy az ő életükben minden problémamentes. Jó elkerülni a szélsőségeket, és beszélni mind a jó, mind a rossz dolgokról egyaránt – és mindezek között Istenre mutatni. És végül ez utóbbi a legfontosabb, mert harmadszor Mózes bizonyságtétele istenközpontú volt. Mózes arról beszélt, hogy a csapásokban, nehézségekben és szabadulásokban, hogyan mutatkozott meg Isten hatalma. Ez talán magától értetődőnek tűnik, de mégsem természetes. Olvastam egy emberről, aki egy evangelizációs alkalmon megtért, és ezt nemsokára a főnökének is elmesélte, mire az így válaszolt:

• Ez nagyszerű! Én is keresztyén vagyok, és évek óta imádkozom érted!

A frissen megtért hívő erre elszomorodott

• Miért nem beszéltél eddig erről? Éppen te voltál az oka annak, hogy ennyi éven nem érdekelt az evangélium.

• Hogyan? – csodálkozott a főnöke. – Hiszen minden tőlem telhetőt megtettem, hogy keresztyénként méltó módon éljek előtted.

• Hát épp erről van szó! – mondta a férfi. – Példamutatóan éltél anélkül, hogy elmondtad volna nekem: ez Krisztusnak köszönhető. Ezért én folyamatosan győzködtem magam, hogy ha ilyen jól és boldogan tudsz élni Krisztus nélkül, akkor ezt én is megtehetem.

Látjuk a lényeget? A mi szavainknak és bizonyságtételünknek nem a mi erőnket, hanem Krisztus erejét kell mutatniuk. Ez az, amiért beszélhetünk akár bukásainkról, tanácstalanságunkról vagy küszködésünkről, hogy Krisztus legyen nagyobb. Mert végső soron ez győzte meg Jethrót: „És monda Jethró: Áldott legyen az Úr, aki megszabadított titeket az Egyiptombeliek kezéből és a Fáraó kezéből; aki megszabadította a népet az Egyiptombeliek keze alól. Most tudom már, hogy nagyobb az Úr minden istennél; mert az lett vesztükre, amivel ellenük vétkeztek.” (10-11. vers) Mózes beszámolt Jethrónak Isten hatalmáról Egyiptom felett, és Jethrót ez ledöbbentette. Jethró nem igazán tudott elképzelni nagyobb erőt Egyiptom hadseregénél és isteneinél. Most pedig veje beszél neki arról az Úrról, aki még náluk is hatalmasabb! Ez Jethrót megdöbbenti – rövid beszédében háromszor említi az egyiptomiakat és a fáraót –, és Istenhez kényszeríti. Vagyis kedves budapesti gyülekezet, bizonyságtételünkben törekedhetünk újra és újra rámutatni, hogy Isten hogyan bizonyult hatalmasabbnak életünk nagy problémáinál: anyagi nehézségeknél, boldogtalanságnál, egy nehéz természetű házastársnál – mutassátok Isten erejét!

És ha ez sem lenne elég, akkor mutassátok be Krisztus hatalmát abban, hogy ő legyőzte a legnagyobb ellenséget. Nem Egyiptom a legnagyobb ellenség, nem is a sátán, hanem a halál. A halál minden embert elér, sőt még a sátánt is – már annyiban, hogy az örökkévalóságban a sátánnak is része lesz a halálban, az Istentől való elszakítottságban. Azonban Krisztus a halált is legyőzte: kijött a sírból, élve. Ha pedig Krisztus legyőzte a legnagyobb ellenséget, mi mást ne tudna legyőzni? Beszéljétek Krisztusnak ezt a mindenek fölött való hatalmát, kedves budapesti gyülekezet, és azt, hogy aki bűnbánattal hozzá tér, Ő biztos, hogy nem veti ki!

Isten mindezt felhasználta Jethró megtérésében. Mózes szavaival egyidőben Szentlelke életet lehelt Midián papjának halott szívében, meglátta az Úr dicsőségét, és megtért. Jethró megtérését három esemény követte. Először is Jethró örült („örvendezett Jethró mindazon a jón, amit az Úr az Izráellel cselekedett” – 9. v.), mert az újjászületett ember örül Isten nagy dolgainak. Másodszor Jethró áldozatot mutatott be, és imádta az Urat (12. v.). Ez is az újjászületés bizonyítéka: ha valaki szívével imádja Krisztust, és a Szentháromság Istent, abban megelevenített szív dobog. És végül Jethró kifejezte megtérését azzal is, hogy Isten színe előtt együtt evett Mózessel, Áronnal és a nép véneivel (12. v.). Ez nem csupán egy egyszerű vacsora volt, hanem az Isten népével való közösségét fejezte ki. Hozzá hasonlóan Isten ma is felszólít minden megtért keresztyént, hogy keresse egy hitvalló gyülekezet közösségét, ahol Isten népével együtt ehet és ihat – úrvacsorázhat – Krisztus színe előtt. Öröm, imádat, és Isten népével való közösség – ha Krisztus az Urad, mindezeknek jellemeznie kell téged. Ez jellemezte Jethrót is, és így már tényleg együtt volt a család. Ámen.

Ennek alátámasztására a 2Móz 4,24-26-ban leírt eseményre utalnak, ahol szerintük Cippóra dühös volt Mózesre a fiának körül nem metélése miatt.

Az ige másik két előfordulása (1Kir 9,16; Mik 1,14) semleges ill. pozitív értelemben tűnik fel, és ajándékra vonatkozik.

L. Kálvin magyarázatát a fenti igeszakaszhoz.

A szeretetről való gondolatokért sokat köszönhetek Philip G. Ryken: Exodus, 472.-473. oldalain található sorainak.

A történetet l. Donald S. Whitney: A keresztyén és a lelki fegyelem, 137. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 6