21. Isten súlyos keze

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXI.

Isten súlyos keze

2Móz 9,1-7

Lekció: 5Móz 7,6-26

Két évvel ezelőtt Erdélyben egy négynapos hegyi túrára mentünk, amelyben a gyülekezetből többen is részt vettek. A túra később különféle visszhangot vert a körünkben: volt, aki szerint már-már a teljesíthetetlenség határát súrolta. Mindenesetre egyben mindenki véleménye egyezett: amikor belevágtunk, nem gondoltuk, hogy milyen megpróbáltatások várnak ránk. Sőt, még a túra közepén sem igazán gondoltuk, hogy az előttünk lévő kép nap jóval keményebb lesz, mint a mögöttünk levő kettő.

Hasonló a helyzet a fáraóval, és az egyiptomi csapásokkal is. Az ötödik csapásnál járunk, a csapások felénél. De az eddig megtett út – az első öt csapás – nem hasonlítható össze a következő öttel. Az első csapások inkább figyelmeztető jelek és kellemetlenségek voltak a fáraó és az egyiptomiak számára, a második ötben azonban Isten súlyos ítéleteket zúdított Egyiptomra. Az átmenet itt, az ötödik csapásban található – ez az első csapás, amelyben az egyiptomiaknak a halállal, jószágaik pusztulásával kellett szembenézniük.

Ötödször is

A csapást megelőzően Mózesről olvasunk – ismét az ő megszokott szerepében. Isten azt várja el tőle, hogy újra bemenjen a fáraóhoz, és elmondja neki azt a mondatot, amitől a Fáraónak valószínűleg már borsózott a háza: „Ezt mondja az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem.”

Mózeshez hasonlóan nekünk is kitartóknak kell lennünk Isten üzenetének közvetítésében. Isten minden keresztyént megbízott egy feladattal, üzenettel. Hirdetnünk kell Krisztust, az élet kenyerét, a lelkek táplálékát. Isten nem azt várja el, hogy egyszer-kétszer habogva kimondjuk Isten nevét a hitetleneknek, hanem azt, hogy valóságos csatát folytassunk a lelkekért. Egy jól megerősített várat általában nem szoktak egy-két rohammal bevenni, hanem az ostrom hosszú hónapjaira van szükség, amíg megtalálják a védelem gyenge pontját. Hasonlóan az evangelizálásban is lelki csatát kell folytatnunk: küzdenünk kell imádságban, szelíd lelkülettel, szerető szavakkal az emberekért – csatát indítva ötször, tízszer vagy akár százszor is Isten üzenetével.

A másik oldalról pedig Mózes kitartásában csodálhatjuk Isten türelmét. Isten joggal megelégelhetné, ha mi, emberek már az első hallás után is elutasítjuk az Ő üzenetét. Ha egy kegyelemért folyamodó halálraítélt, ha nem venné át a felmentésről szóló ítéletet, vajon újra kiküldenék-e neki? Nem lenne-e elege a kegyelmet gyakorló államfőnek, hogy az elítélt semmibe veszi az ő felmentő üzenetét? Isten mégis kegyelmes: újra és újra szólítja az újjá nem születetteket, hogy Őhozzá forduljanak, és Benne higgyenek. A mi Istenünk hosszútűrő. Éppen ezért buzgón evangelizálnunk kell.

Az ÚR keze

Természetesen Isten hosszútűrése nem jelent balgatagságot vagy lágyságot. Isten azt mondja a fáraónak:

„3Íme az Úr keze lesz a te mezei barmaidon, lovakon, szamarakon, tevéken, ökrökön és juhokon; igen nagy döghalál.”

Ha emlékszünk, a harmadik csapásban Isten ujjáról olvastunk. A szúnyogok inváziója Isten hatalmáról tanúskodott, és még a pogány varázslók is elismerték, hogy Isten – képletesen szólva – csupán az ujjával is ilyen ártalmas csapást tud Egyiptomra bocsátani. A mostani ítéletben azonban Istennek már nem az ujja, hanem a keze nehezedik a fáraóra és Egyiptomra. Ha Isten ujjával sem tudtak mit kezdeni a varázslók, akkor Isten súlyos keze alatt még inkább nyögni fognak.

Ez a gondolat nem korlátozódik csupán Egyiptomra, és a fáraóra. Isten int minket, hogy ne vessük meg az Ő hosszúra nyúló türelmét (Róm 2,4) – mert a makacs engedetlenségnek szomorú vége lesz, amikor majd Jézus másodszor is visszajön. A Jelenések könyve így ír erről:

„11És láttam, hogy az ég megnyílt, és íme, volt egy fehér ló, és aki azon ült, hívták Hűnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik. 12És az ő szemei olyanok, mint a tűzláng; és az ő fején sok korona; az ő neve fel volt írva, a mit senki nem tud, csak ő maga. 13És vérrel hintett ruhába volt öltöztetve és a neve Isten igéjének neveztetik. 14És mennyei seregek követték őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. 15És az ő szájából éles kard jött ki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel; és ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját.” (Jel 19,11-15)

Amikor Jézus másodszor eljön, harcolni, győzni és ítélni jön. A Jelenések könyve ezt a szüretből vett képpel illusztrálja. A szüret után a szőlőfürtöket egy kb. 50 centi mélységű kádba (borsajtóba) gyűjtötték, majd az emberek lábbal taposták ki a bogyókban lévő levet. Hasonló lesz Isten ítélete a hitetlen emberen. A végső ítéletkor nem csupán Isten ujja vagy keze nehezedik rá, hanem Isten mintegy teljes súlyával és erejével nyomja és tapossa majd a megtéretlen embereket. Ahogy a borsajtóba rakott szőlőfürtökből folyik és fröcsög ki a lé, ahogy tapossák és tapossák az emberek – úgy fog megtörni Isten jogos ítélete alatt mindenki, aki csak nem tartozik Isten népéhez. Ne feledjük, hogy Isten végül is nem fog megcsúfoltatni. Az ellene lázadók ereje, boldogsága, öröme, reménysége úgy folyik majd el, ahogy a széttaposott szőlőfürtöket elhagyja a bennük lévő lé.

Az igen nagy dögvész

A fáraó azonban ismét nem törődött Isten türelmével, konok és makacs maradt. Így az ÚR következő ítélete is beteljesült rajta.

„Másnap meg is cselekedte ezt az Úr, és elhullott az egyiptomiak összes jószága.” (6a)

Először is tennünk kell egy rövid nyelvtani kitérőt, hogy jól értsük e csapás kiterjedtségét. Első olvasásra úgy tűni, hogy a dögvész az egyiptomiak minden egyes állatának életét követelte: „elhullott Egyiptomnak minden barma, de az Izráel fiainak barma közül egy sem hullott el.” A további csapások fényében ez túlzásnak vagy pontatlanságnak tűnik. A hetedik csapás során a jégeső „elverte … egész Egyiptom földjén mindazt, ami a mezőn volt, embertől baromig.” (2Móz 9,24), a tízedik csapás pedig a jószágok elsőszülöttjeit is érintette, nemcsak az egyiptomiak gyermekeit. De honnan voltak még barmok, ha az ötödik csapásban mind elpusztult? A megoldás a héber minden (qól) értelmében rejlik. Ez a szó a héberben használatos egyaránt „mindegyik, minden egyes” és „mindenfajta, mindenféle” értelemben is. Mindig a szövegkörnyezet segít eldönteni, hogy pontosan melyik jelentésről is van szó. Ugyanez a szó szerepel például a 2Móz 35,22-ben is:

„És jöttek férfiak és asszonyok együtt, mindenki, akit szíve indított, hoztak kapcsokat, függőket, gyűrűket, karperecet, mindenféle arany eszközöket”

Ebben a szakaszban a magyar fordítás is egyértelművé teszi, hogy nem arról van szó, hogy a zsidók a tulajdonukban lévő minden egyes arany ékszert odavittek, hanem hogy gyűrűket, karpereceket, fülbevalókat, azaz mindenféle arany ékszert. Hasonlóan a dögvész az egyiptomiak állatai közül is sújtotta a tevéket, juhokat, teheneket, lovakat, azaz mindenféle jószágot. Minden egyes állat nem pusztult el az ötödik csapásban.

Haladjunk most tovább a csapás értelmezéséhez. A többi csapáshoz hasonlóan az ötödik megfejtéséhez is akkor kerülünk közelebb, ha szemünk előtt tartjuk, hogy a csapások fő célja az volt, hogy Isten bemutassa hatalmát Egyiptom istenein, és megítélje őket. Ez az ítélet az ötödik csapásban nagyon nyilvánvaló, hiszen Egyiptom istenei közül sokat ábrázoltak bika, tehén, borjú vagy kos képében. Sok egyiptomi imádta a bikát, mert abban a termékenység és életerő megtestesítőjét látták. Tehén volt a jelképe Hátor anyaistennőnek, a szépség és nőiesség megtestesítőjének. Íziszt is, az istenek királynőjét tehénszarvakkal ábrázolták. Ámont, a teremtő istent a kos képében tisztelték. De a legnagyobb kultusza Ápisznak, a szent bikának volt. A memphisi templomban a papok külön részt tartottak fent egy bika számára, akit Ápisz isten megtestesülésének hittek. Ha a bika meghalt, királyhoz illő pompával temették el, nem egyszer szarkofágban, mumifikálva! Vagyis az egyiptomiaknak egész panteonja épült a bikák, tehenek és a hasonló állatok köré! Az egyiptomiak szerették, tisztelték, imádták ezeket az állatokat – bizonyára nem véletlen, hogy amikor a pusztában a zsidók visszasüllyedtek a bálványimádásba, egy aranyborjút csináltak.

Éppen ezért az ötödik csapás hangosan elmondott ítéletet jelentett az egyiptomiaknak. Isteneik megtestesülései dögvésztől sújtottan hevertek, majd kimúltak. A szent templomi tehenek a papok szeme láttára estek össze – többé már nem lehetett őket imádni. Az istenek újabb vereséget szenvedtek az Úrtól.

De az ötödik csapásban ennél több is volt. Az ítéletnek ezúttal már súlyos gazdasági következményei is voltak. Az egyiptomiak függtek az állataiktól: húst, tejet, ruhát, fizikai erőt és szállítóeszközöket jelentettek számukra. Ez olyan, mintha modern világunkban az üzletekből – az összesből – eltűnne a hús, a tejtermékekhez csak kiváltságos kevesek jutnának hozzá, a ruhák ára a tízszeresére növekedne, és a kőolajválság miatti benzinár-emelkedés miatt a traktorok nem szántanának, a buszok nem közlekednének, és az autók csak a házak előtt állnának használhatatlanul! És ezt a csapást a fáraó most már saját tulajdonán is érezte: mint Egyiptom uralkodójának sok jószága volt, a dögvész miatt így a fáraó is jóval szegényebb lett, és némely dolgokat biztosan nélkülöznie kellett.

Mindez rámutat arra, hogy emberi életünk és gazdaságunk is mennyire Istentől függ. Néha annyira el tudunk veszni rendíthetetlennek hitt bank- és nyugdíjrendszerünkben, bombabiztosnak ítélt erőműveinkben, áruk ezreitől dagadó boltjainkban, ruhákkal tömve lévő szekrényeinkben, hogy elfelejtjük: mindezek Istentől vannak, és Ő bármikor visszaveheti őket. Érdekes beszámolót olvastam a 2003-as amerikai áramszünetről. 2003. augusztus 13-án, egyik percről a másikra kilenc államban megszűnt az áramszolgáltatás: 55 millió ember maradt áram nélkül. A víznyomás visszaesett, az emberek nem jutottak tiszta vízhez. A repterek megbénultak, a vonatok leálltak: emberek tízezrei maradtak a vagonokban. A metróközlekedés is megállt, az emberek az alagutakban maradtak – órákra. A bankkártyás fizetési rendszer lebénult, a tv- és rádióadóknak szüneteltetni kellett a műsort, a mobilhálózat pedig a túlterheltség miatt vált használhatatlanná. És tudjátok, hogy a hivatalos jelentés szerint mi okozta a katasztrófát? Pár magasra nőtt fa! A fák lombja zavart okozott az elektromos rendszerben, ami kiiktatott egy erőművet – ennek kiesése pedig láncreakcióként több mint 250 erőmű leállását eredményezte.

Szükségünk lenne többet gondolkodni Isten gondviselésén. Szükségünk van arra, hogy többet magasztaljuk Őt imáinkban, hogy ne csak rutinszerűen mondjuk el az étkezések előtti hálaadást, hanem teljes tudatában legyünk annak, hogy lényünk egésze, szervezetünk minden sejtje az Ő fenntartó kezétől függ – és ennek megfelelően imádkozzunk. És szükségünk van arra is, hogy mi is felismerjük hamis isteneinket – azokat, amelyek inkább biztonságba ringatnak minket, mint a Mindenható Isten óvó keze. Mert ha bálványainkkal nem számolunk le, lehet, hogy mi is az egyiptomiak sorsára jutunk, akiknek egy gazdasági válság tette nyilvánvalóvá, hogy mindaz, amitől eddig a védelmet remélték, üres ábránd csupán; és minden cél, amiért eddig éltek, értelmetlen.

Különbség Izráel és Egyiptom között

De van egy további érdekessége az ötödik csapásnak. Az Ige ennél a csapásnál nyíltan említi, hogy a dögvész elkerüli a zsidók állatait.

„6Meg is cselekedte az Úr ezt a dolgot másodnapon, és elhullott Egyiptomnak minden barma, de az Izráel fiainak barma közül egy sem hullott el.”

Ez a mozzanat mindennél világosabban mutat a csoda isteni eredetére. Próbálkozhatunk bármilyen természetes magyarázattal előállni a tíz csapás eredetére vonatkozóan, azok mindegyike megdől ezen a ponton. Nincs olyan dögvész, amely különbséget tenne csupán az állatok gazdájának etnikai hovatartozása alapján! Istent kell meglátnunk a háttérben, aki különbséget tett az egyiptomiak és a zsidók között az Ő szövetsége alapján – legyen szó az első, ötödik vagy tízedik csapásról, Isten megemlékezett az ígéretéről, és megmentette népét a súlyos ítéletek alól.

Az egyiptomiaknak – és nekünk is – három leckét kellett megtanulniuk ebből.

Van különbség. Az egyiptomiak biztosan megdöbbentek, amikor másnap állataik sorra hulltak el, de zsidó szomszédjaik tehenein vagy juhain a dögvésznek a legkisebb jele sem látszott. Biztosan azt kérdezték: miért? Talán jobbak lennének a zsidók, ez az alantas rabszolganép náluk, egyiptomiaknál? Emberi mércével jogos ez a kérdés. A zsidók az egyiptomiak között éltek, ugyanolyan ételeket ettek, mint ők, az ő nyelvükön (is) beszéltek, az egyiptomi társadalomba tartoztak – annyi különbséggel, hogy a legalacsonyabb kasztot képviselték. De akkor miért élnek az ő állataik, és miért haltak meg az egyiptomiakéi? Mivel többek, jobbak a zsidók? Ezt a kérdést ma is sokan felteszik a keresztyéneknek, különösen, amikor a keresztyének arról beszélnek, hogy nekik üdvösségük van, és a mennybe fognak jutni. A világ szemében ez sokszor arrogáns és felfuvalkodott magatartásnak tűnik. És valóban, be kell ismernük, hogy ahogy a zsidók érdemekben és külsőségekben nem különböztek nagyon az egyiptomiaktól, úgy a keresztyének sem jobbak a hitetlen embereknél. A teljes romlottság mindenkire kiterjed – keresztyének és hitetlenek egyaránt. Kálvin híres bűnvalló imájában a következőket mondta:

„Megvalljuk és elismerjük szent Felséged előtt, hogy szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlandók minden rosszra, és soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet.”

Erről az oldalról nézve tehát a hitetleneknek igazuk van: egyetlen keresztyén sem jobb, nemesebb, méltóbb náluk. Mégis, mint láttuk, Isten különbséget tett a zsidók és egyiptomiak, sőt a keresztyének és a világ között. De akkor miben van ez a különbség?

A különbség egyedül Istenben keresendő. A választ egyedül Istenben találhatjuk meg. Később, Kánaán földjének határán, amikor Mózes próbálta elmagyarázni a zsidóknak, hogy Isten miért szabadította meg őket, a következőket írta:

„6Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te; téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki, minden nép közül e föld színén. 7Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; 8Hanem mivel szeretett titeket az Úr, és hogy megtartsa az esküt, amellyel megesküdt volt a ti atyáitoknak; azért hozott ki titeket az Úr hatalmas kézzel, és szabadított meg téged a szolgaságnak házából, az egyiptomi fáraó királynak kezéből.” (5Móz 7,6-8)

A zsidók csupán egyetlen dolognak köszönhették szabadulásukat: Isten meg akarta mutatni az Ő irgalmát és szeretetét, ezért szövetséget kezdeményezett Ábrahámmal, majd szövetsége alapján választotta a zsidókat – azokat a zsidókat, akik semmivel nem kérkedhettek Isten előtt. Ez Istennek a feltétel nélküli, semmitől nem függő kiválasztó szeretete. Mindez érvényes a keresztyénekre is. Keresztyénekként nincs semmi érdemünk – nem is volt, és nem is lesz – Isten előtt. A keresztyének olyan emberek, akik teljesen a bűn fogságában éltek, akik nyomorúságukból szabadulni nem tudtak – boldogtalanok és elesettek voltak, akárcsak az izraeliták az egyiptomi teher alatt. Mégis, Isten megváltotta őket, elküldte Jézus Krisztust értük, hogy kiszabadítsa bűneikből őket. Végső soron a különbség a keresztyének és a világ között ebben keresendő: keresztyénekként bizalmunkat, reményünket Jézus Krisztusba, és az Ő keresztjébe vetjük. A Jézus Krisztushoz való viszony választ el minket a világtól. Nem az csupán, hogy meg vagyunk-e keresztelve, vagy hogy nem káromkodunk, mert ezek külsőségek; hanem az, hogy szívünk vágya, öröme és vigasza Jézus Krisztus megváltó halálában és tökéletes személyében van.

A különbségnek következményei vannak. Lehet, hogy ez kis dolognak tűnik. Kis dolognak tekinthették az egyiptomiak, hogy Isten valamikor hatszáz évvel korábban egy idős embernek ígéretet tett. Mégis e „kis dolog” súlyát láthatták abban, hogy nekik temetni kellett az állataikat, a zsidóknak pedig etetni. Hasonlóan a Krisztusban való hit is kis értelmetlen dolognak tűnhet ma sokak szemében – mégis ennek örökkévaló következményei vannak.

„18Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig. 19Az istentelenek útja pedig olyan, mint a homály, nem tudják, miben ütköznek meg.” (Péld 4,18-19)

Ez az ige két életútról, az istenfélő, Krisztusban hívő és a Krisztus nélküli emberről beszél. E két életpálya teljesen más irányba halad: az igaz ember ösvénye felfelé halad, egyre világosabb lesz, míg el nem éri a teljes dicsőséget a menny örökkévalóságában. Az istentelen útja azonban egyre lejjebb megy, mígnem eléri az örök kárhozatot a pokolban. Olyan ez, mint két egyenes, mely közül egyik a plusz végtelenbe, a másik a mínusz végtelenbe tart. Lehet, hogy a két ember életpályája sokáig együtt haladt. Az is lehet, hogy úgy tűnik, a Krisztusban való hit kis különbséget jelent. Mégis ez a kis különbség két, egymástól távolodó pályára állítja az igaz és az istentelen életútját. Az istenfélő megtapasztalja Isten lelkének átalakító munkáját, a hitetlen nem. Így az istenfélő egyre szentebb és Istennek tetszőbb lesz, míg a hitetlen nem. Majd az istenfélő végül tökéletes lesz a mennyben, ám a hitetlen nem, ő a pokolban tapasztalja a teljes kárhozatot.

Hadd vonjunk le ebből két alkalmazást. Először is azt lássuk meg, hogy mennyire szükséges ez a „kis” különbség. Jézus Krisztus nélkül sosem állsz át a menny felé tartó pályára. Lehet, hogy gazdagodsz, boldogulsz és jó családapa lesz belőled, de Krisztus nélkül a pokol felé tartasz. Krisztus nélkül sosem fogod megtapasztalni az Isten által való elfogadás, az új szív vagy a menny áldásait. Barátom, szükséged van Krisztusra, és egyedül Őrá van szükséged! Ő jelenti azt a különbséget, ami az utolsó ítéletkor a mennyet vagy a poklot jelöli ki örök lakóhelyedül. Ám Isten most is hív, hogy jöjj Krisztushoz, bánd meg bűneidet, térj meg azokból, hogy üdvösséged legyen, és Isten szeretetét tapasztald – akárcsak az izraeliták Egyiptomban.

Másodszor, kedves gyülekezet, ez felszólít minket arra, hogy vegyük komolyan az evangelizálást, és az emberekért való imádkozást. Ha Krisztus ekkora különbséget jelent, ha Isten most is kész megbocsátani mindenkinek, aki Krisztushoz tér, és ha mi ismerjük személyesen a Krisztusban való üdvösséget – akkor mennünk kell, beszélnünk kell, evangelizálnunk kell! Az emberek szeme elé kell tárnunk Jézust, mint a Megváltót, Üdvhozót, megfeszített és feltámadott Urat.

Egy bölcs szívre szorulva

A legnagyobb rejtély azonban mégis a fáraó változatlan szíve.

„7El is küldött a fáraó, és íme, egy sem hullott el az Izraeliták barma közül: de a fáraó szíve kemény maradt, és nem bocsátotta el a népet."

Az egyik írásmagyarázó így ír erről:

„Egy dolog, hogy a dögvész ilyen elsöprő pusztítást végez, és egy másik, hogy Izráel jószágai megmenekültek Gósenben. De az, hogy a fáraó még mindig keményszívű és nehézértelmű maradt e kettős jel fényében az rejtély…”

A fáraónak úgy tűnik nem volt elég se az eddigi öt csapás, se a zsidók és egyiptomiak közti csodálatos különbségtétel. Pedig a fáraó ezen a ponton már nem volt hitetlen. Nem lehetett hitetlen Isten hatalmát illetően, hiszen saját bőrén, országán, népén tapasztalta, hogy az ÚR létezik és hatalma van fölötte. De akkor miért maradt kemény a fáraó szíve?

Azért, mert valójában mindnyájan ilyen szívvel születünk. Értelmünk meg van homályosodva, és szívünk kemény, és ebből az állapotból nincsen változás – hacsak Isten meg nem könyörül rajtunk. Nem véletlenül kiált fel Mózes így: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” (Zsolt 90,12) A fáraó sajnos nem kérte ezt. És ha Isten nem tanít minket, mi sem tudunk bölcs szívhez jutni. Akkor jöhet öt, tíz vagy száz csapás, de nem tudjuk értelmesen számolni a napjainkat, és tanulni hibáinkból. A végén éppen ezért hadd kérdezzelek téged: van-e bölcs szíved? Tanulsz-e a hibáidból? Kiáltasz-e Istenhez, hogy adjon Neked kegyelmet, hogy megváltozzon a gondolkodásod? Van-e elhatározásod, stratégiád a felismert bűneid ellen való harchoz? Barátom, testvérem, Jézus Krisztus azért jött, hogy bölcs szíved legyen, megszabadulj bűneidből, és dicsőítsd Istent. Ha Hozzá fordulsz, Isten nem vet el, és biztosan megajándékoz téged egy, a napokat és csapásokat bölcsen számláló, új szívvel. Ámen.

Philip G. Ryken: Exodus, 262. old.

Philip G. Ryken: Exodus, 263. old. ill.  HYPERLINK "http://en.wikipedia.org/wiki/Apis\_(Egyptian\_mythology)" http://en.wikipedia.org/wiki/Apis\_(Egyptian\_mythology)

HYPERLINK "http://tuleloblog.blogspot.com/2010/09/nagy-2003-as-aramszunet.html" http://tuleloblog.blogspot.com/2010/09/nagy-2003-as-aramszunet.html ill.  HYPERLINK "http://en.wikipedia.org/wiki/Northeast\_ Blackout_of_2003" http://en.wikipedia.org/wiki/Northeast\_ Blackout_of_2003

Philip G. Ryken: Exodus, 253-254. old.

John I. Durham: Exodus, 119. old. Idézi: Philip G. Ryken: Exodus, 266. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 5