19. Isten ujja: irgalom vagy ítélet?

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XIX.

Isten ujja: irgalom vagy ítélet?

2Móz 8,16-19

Lekció: 2Thessz 1,1-12

A tíz csapást sokan és sokféleképpen próbálták osztályozni. Korábban már említettük, a tíz csapás az egyiptomi istenek és képviselőjük, a fáraó fölött kimondott ítélet volt. Ezt Isten is megerősíti számunkra a 2Móz 12,12-ben: „…Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr.” Ebből fakadóan a csapások osztályozásának egy természetes módja az, ha az egyiptomi istenek felett való teljes győzelem szemszögéből nézzük. James M. Boice igemagyarázó kifejti, hogy Egyiptomban mintegy nyolcvan fő istenség volt, ám ezek három fő természeti erő köré csoportosultak, ezek: a víz (Nílus), a föld és az ég. Éppen ezért a csapások e három elemet vették célba: az első két csapás (vérré változtatott víz ill. békák) a vizet, a következő négy (szúnyogok, legyek, betegség, fekélyek) a föld isteneit, a legutolsó négy (jégeső, sáskák, sötétség ill. elsőszülöttek csapása) pedig a levegő istenségeit.

Más igemagyarázók észrevették, hogy az első kilenc csapás három hármas csoportba rendezhető. Az első csapásoknál – tehát az első, negyedik és hetedik esetben – Mózes kora reggel, a szabadban találkozik a fáraóval. A második csapások – a második, ötödik ill. nyolcadik – esetében Mózes és Áron a fáraó palotájába megy, szembeáll az uralkodóval, és előtte hirdeti ki az ítéletet. A sorozatok utolsó – tehát a harmadik, hatodik, kilencedik – csapásainál pedig nincs figyelmeztetés, sem a fáraóval való találkozás, hanem a csapások váratlanul jönnek. Ennek az osztályozásnak az előnye az, hogy így csoportosítva az első kilenc csapás felhívja a figyelmet az utolsó, tízedik csapásra, az elsőszülöttek halálára, ami a végső ítélet volt Egyiptom istenei felett.

Váratlan szúnyog-invázió

A mai alkalommal elérkeztünk az első hármas csoport utolsó csapásához.

„16És szólt az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Nyújtsd ki a te vessződet és sújtsd meg a föld porát, hogy tetvekké legyen egész Egyiptom földén.”

Mint már említettük, ez a csapás más volt, mint az előző kettő. Váratlanul jött, előzetes figyelmeztetés nélkül. A fáraó megkeményítette szívét a második csapás után, és Isten most nem szólította fel a csapás előtt az újabb megtérésre. Mindebből tanulhatjuk, hogy az Istennek való ellenállásnak következményei vannak. Elutasíthatjuk Istent, de közel sem biztos, hogy Ő majd újra hívni fog magához. Könnyen lehet, hogy engedetlenségünknek egyre és egyre súlyosabb következményeit fogjuk megtapasztani. Istennek nem kell illedelmesen újra és újra bejelenteni, hogy ha meg akarja büntetni a fáraót a lázadása miatt, hanem mivel az Ő törvénye ellen vétkezett, joga van minden szó nélkül ítélettel sújtania őt. Biztosan ismeritek ti is azt a kis kártyát, amely a megtérés halogatásának veszélyére hívja fel a figyelmünket. A kártyán különböző „okok” állnak, amelyeket az emberek fel szoktak hozni amellett, hogy miért nem most kell megtérniük. Valahogy így néz ki (a pontos sorrendre nem emlékszem): túl fiatal, túl elfoglalt, túl boldog, túl sikeres, túl késő…

Isten most is fel akar rázni minket, hogy ne vegyük könnyen a bűnt. Igen, mi ne vegyük könnyen a bűnt. Nem a szomszédod, nem az utcán részegen tántorgó alak, hanem elsősorban te és én. Neked szól ez a mostani újabb felszólítás: ne engedetlenkedj Istennel, mert annak következményei lesznek. Isten irgalmával nem szabad játszanunk.

„17És úgy cselekedtek. Áron kinyújtotta kezét az ő vesszejével és megsújtotta a föld porát, és tetvek lettek emberen és barmon; a föld minden pora tetvekké lett egész Egyiptom földén.”

Jött tehát a harmadik csapás. Kis nehézséget okoz a csapásban szereplő rovarok megállapítása. Az újhéber nyelvben az itt szereplő kinnim szó tetűt jelent, ezért több fordításban – köztük a magyar Károliban is –így szerepel. Az új fordítás – és több angol fordítás is – viszont szúnyogot használ. A nehézséget az okozza, hogy nem világos, az eredeti héber szó milyen állatot jelöl. Azt olvassuk, hogy ezek a rovarok „lettek emberen és barmon”, azaz rászálltak vagy felmásztak az egyiptomiakra. A szó töve arra enged következtetni, hogy kellemetlen, vélhetően vérszívó rovarokra kell gondolnunk. Tehát egy természetes feltételezés, hogy az Egyiptomban gyakori szúnyogokról van szó, bár a szó eredeti jelentését nem ismerjük pontosan.

Mindenesetre érdemes kicsit jobban belegondolnunk a csapásba. Áron kinyújtotta a botját, és megütötte a föld porát, és a föld pora szúnyoggá változott. Háziasszonyok, akiknek már volt dolguk zsizsikes liszttel vagy kukacos rizzsel, jobban meg tudják érteni, hogy mi történhetett. Távolról nézve a földdel nem történt semmi különös – ahogy a zsizsikes liszt is távolról normálisnak tűnik. Azonban ahogy közelről nézzük, kiderül, hogy a lisztben állatok, kukacok vannak, és azok mozognak! Hasonlóan az egyiptomiak is ahogy megfigyelték a föld porát, észrevették, hogy valami nincs rendben. Még közelebb hajoltak, és megdöbbenve vették észre, hogy a föld nyüzsög a sok rovartól.

Újra feltehetjük azt a kérdést, amit a második csapásnál: „De mi a nagy csapás a szúnyogokban? Rendben, ez kellemetlen dolog, de miért olyan súlyos?” Aki több időt töltött el vízparton úgy, hogy a szúnyogok nem voltak rendesen irtva, az azonban könnyen megérti a csapás jelentőségét. Feleségemmel augusztus végén pár napot a Balaton mellett, Badacsonynál töltöttünk. Egyik este lementünk a partra sétálni. A strandnál álló őr figyelmeztetett, hogy vigyázzunk a szúnyogokra. Tudtuk, hogy idén a szúnyog-irtást nem sikerült hatékonyan elvégezni, de amit láttunk, arra nem számítottunk – bár annak meg kellett volna kongatnia a figyelmeztető harangot a fejünkben, hogy az őr a nyári meleg ellenére tetőtől-talpig be volt öltözve. Pár perc séta után azonban megértettük miért: a parton rengeteg szúnyoggal találkoztunk, séta közben is tucatjával az arcunknak csapódtak, vagy a szánkba kerültek. Ám a java ezután jött. Gyorsan elhatároztuk, hogy abbahagyjuk a sétát, és visszamegyünk a szállásunkra, amikor egy átható zúgásra lettünk figyelmesek. Felnéztük a lámpaoszlopra, és nem akartunk hinni a szemünknek: az esti lámpafényben szúnyog-köd keringett a lámpa körül. Nem pár tíz vagy száz szúnyog, hanem sűrű, talán több millió szúnyogból álló felhő, amelynek zúgása inkább hasonlított egy felbolygatott méhkashoz, mint szúnyogokhoz. Még több tíz méter távolságból is jól hallható volt.

Egyiptomban is valami hasonló történhetett. Isten az ártalmatlannak tűnő szúnyogot használta fel Egyiptom és a fáraó megalázására. Áron a földre sújtott, és Egyiptomban mindenütt szúnyogok lettek, és nagy rajokban szálltak rá az emberekre és állatokra.

A korábbi csapások alkalmával is rámutattunk arra, hogy azok Egyiptom istenei feletti ítéletek voltak – nincs ez másként a harmadik csapásnál sem. Az egyiptomi hitvilágban a föld istene, Géb az egyik legfontosabb, ő a teremtő istenek egyike. Az egyiptomiak szerint az ő teste a föld, emiatt azt úgyis hívták, hogy „Géb háza”. Isten a harmadik csapásban az egyiptomiaknak ebben való hitét ingatta meg. Géb háza, amely mindeddig az áldás és az élelem forrása volt, most átokká fordult, és kínzó rovarok keltető ágya lett. Az ÚR az egyiptomiak egyik teremtő istenét alázta meg, és így szó szerint kihúzta a talajt az egyiptomi hit lábai alól.

A mi életünkben is lehet, hogy történtek hasonló esetek. Összeomlott vagy összeomlik mindaz, ami addig tartást, rendet, alapot adott életünknek. Lehet, hogy életünk munkáját vesztjük el. Lehet, hogy komoly családi problémák ingatnak meg. Lehet, hogy egy szeretett barátunk távozik mellőlünk. Lehet, hogy a sikerességünk, szépségünk múlik el. Mit tehetünk ilyenkor? Ahogy a zsoltáros is kérdezi:

„Mikor a fundamentumok is elrontattak, mit cselekedett az igaz?” (Zsolt 11,3)

A Biblia azonban nemcsak a kérdést teszi fel, hanem a választ is megadja. A Zsidó levél első fejezetében a következőket olvassuk:

„[Krisztus] az Isten dicsőségének visszfénye és lényegének mintája, aki igéje hatalmával összetartja a mindenséget.” (Zsid 1,3a Ravasz-féle fordítás)

Amikor életünk lényeges dolgai meginganak, akkor kell meglátnunk Azt, Aki képes megerősíteni minket. Ahogy a Zsidó levél mondja, Jézus Krisztus összetartja a mindenséget. Ő tud értelmet adni az értelmetlenné vált életnek, új célt adni a céltalanságban, vigaszt a szomorúságban. Új, tartós alapot, amely dacol az élet minden nehézségével, csak Ő jelenthet számunkra. Lelkünk ürességét tömögetni sok mindennel lehet, de betölteni csak Jézus Krisztus tudja azt.

A Sátán korlátai

„18És úgy cselekedtek az írástudók is az ő varázslásukkal, hogy tetveket hozzanak elő, de nem tehették; és voltak a tetvek emberen és barmon.”

Egy másik érdekessége a harmadik csapásnak az, hogy ezen a ponton megszakad az egyiptomi varázslók „sikersorozata”. A varázslók képesek voltak utánozni Mózes és Áron eddigi csodáit: a bot kígyóvá, a víz vérré változtatását valamint a békák felhozását – bár abban, hogy a varázslók tettei valódi természetfölötti csodák voltak vagy pedig ügyes trükkök, nem foglaltunk állást. De bárhogy legyen is, azt kell látnunk, hogy sikerük ezen a ponton megszakadt.

Mindez a Sátán korlátaira mutat rá. Mint korábban láttuk, a fáraó és Mózes szembenállása mögött valójában a Sátán és Isten csatája húzódik meg. Egyiptom istenei mögött és az őket képviselő varázslók mögött, mint ahogy minden hamis isten mögött valójában a Sátán áll. Így a varázslók kudarca a Sátán kudarca. Az, hogy a varázslók a harmadik csapást már imitálni sem tudták, nemhogy elhárítani, arra mutat, hogy a Sátán hatalmának igenis korlátai vannak.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Sátán is csak egy teremtmény. Hatalmas, az igaz, de csak teremtmény. Ahhoz, hogy Jóbot bánthassa és kísérthesse, engedélyt kellett kérnie (Jób 1,12) – Isten akarata ellenére ezt nem tehette meg. Ahhoz, hogy a tanítványokat megrostálhassa, először Jézustól kellett kikérnie őket (Lk 22,31) – addig semmit sem tehetett velük. Isten végtelenül erőteljesebb és hatalmasabb az ördögnél, bármennyire is próbál a Sátán Isten ellen harcolni, bármennyire is azt mutatja e világ, hogy a Sátán áll győzelemre – nem szabad elfelednünk a bibliai tanítást, hogy a Sátán hatalma végtelenül alacsonyabb Isten erejénél, egyszerűen nem mérhető össze vele.

De ettől még többet is tudunk. A Sátán nemcsak teremtmény, hanem egy legyőzött teremtmény. A varázslók kudarcában a Sátán végső kudarcát is láthatjuk. A Sátán és az Isten közti csata már eldőlt. A Sátán ugyan még viaskodik, és utolsó „véréig” harcol, de a győzelmet Jézus Krisztus már megszerezte. Lukács evangéliumában a következőt olvassuk:

„Ha pedig Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Lk 11,20)

Jézusnak az ördög feletti győzelmét bizonyítja, hogy számtalan gonosz szellemet űzött ki földi szolgálata alatt. A végső győzelmet azonban a golgotai kereszt hozta. A kereszten Jézus kiengesztelte Isten haragját, eleget tett a bűn miatti büntetésnek, feltámadásával pedig bizonyította, hogy az Atya elfogadta az áldozatát. Ez az a csodálatos örömhír, miszerint bár bűnben vagyunk, Isten haragja van rajtunk, és emiatt a Sátán uralkodik felettünk, azonban mégis lehetünk Isten gyermekei – de csak egy módon: ha Jézusba vetjük reményünket, és kérjük, hogy törje meg a Sátán felettünk való uralmát.

Mindezeknek a mindennapi életünk számára is következményei vannak. Először is a Sátán és seregeinek kudarca szolgálhat bátorításul. Ha keresztyén vagy, akkor a Sátánnal vagy szövetségeseivel állsz mindennapos harcban: ott van életedben az óembered vagy a bűnre csábító világ. Néha a harc nehéznek, már-már reménytelennek tűnik – talán ellankadsz és elkeseredsz, és nem látod, hogyan lesz változás. Ekkor (is) jó emlékeztetned magad arra: a Sátán legyőzetett, halálos sebet kapott! Ha Krisztus a te Urad, ha új szíved van, akkor nagyobb Az, Aki benned van, mint az, aki a világban van. Használd a fegyvereidet, az imádságot, az Igét, a testvéri közösséget, hogy a mindennapi harcaidban tudj győzni Krisztus Uradhoz hasonlóan, aki a Sátán fejére taposott, és megtörte annak hatalmát.

Ugyanakkor jó, ha figyelmeztetésként is tekintesz erre az eseményre. A varázslók kudarcot vallottak, de előtte három ízben sikeresen utánozták Isten csodáját. Ez arra mutat, hogy bár a Sátán legyőzetett, de még mindig erős. Nem szállhatsz szembe se az óembereddel, se a világgal a magad erejéből. Jézus Krisztus erejével és eszközeivel kell szembeszállnod vele. Igazság kell jellemezze az életedet, szenvedélyes kapcsolat Istennel, buzgó könyörgés – mert ezek a hit eszközei, amellyel a Sátán minden tüzes nyilát megolthatod. Mindezek fényében vizsgáld meg magad: hogyan állsz a lelki fegyverzeteddel? Hogyan állsz az óembered, a világ és a Sátán támadásaival?

Isten ujja ez!

„19És mondták az írástudók a Fáraónak: Az Isten ujja ez. De kemény maradt a Fáraó szíve, és nem hallgatott rájuk; amint mondta az Úr.”

A harmadik megkülönböztető vonása a harmadik csapásnak a varázslók bizonyságtétele. Ezen a ponton már a varázslók is szembesültek azzal, hogy Áron és Mózes nemcsak nagyszabású trükkökkel kápráztatja el őket, hanem mögöttük az élő és hatalmas Isten áll, Vele pedig nem tudnak vetekedni. Erről a felismerésükről bizonyságot tettek a fáraónak: „Az Isten ujja ez!” E kijelentés legalább három üzenetet hordoz magában: beszél Isten nagyságáról, ami ítélet jelent az ellenszegülőnek, de irgalmat a Hozzá tartozóknak.

Isten nagysága. A varázslók szavai először is Isten nagyságáról tanúskodnak. A csapásokért Istent tették felelőssé, és ezekkel a szavakkal elismerték, hogy itt Valaki, az embereknél nagyobb lépett működésbe. Isten ujját tehát úgy kell értenünk, mint az Isten hatalmára közvetlenül mutató jelt. Azonban nemcsak a varázslók ismerték már fel Isten ujját életükben. Dávid például a következőket írja a nyolcadik zsoltárban:

„2Mi Urunk Istenünk, mily felséges a te neved az egész földön, aki az egekre helyezted dicsőségedet. 3A csecsemők és csecsszopók szájával erősítetted meg hatalmadat a te ellenségeid miatt, hogy a gyűlölködőt és bosszúállót elnémítsd. 4Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját*; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél:”* (Zsolt 8,2-4)

Dávid felnézett az égre, és a csillagos ég látványáról hasonló gondolat jutott eszébe, mint a varázslóknak: „Isten ujja ez! Ez több mint amit ember valaha is alkotni lenne képes. Uram, ez a Te ujjaid munkája, a Te mindenható és csodálatos lényed alkotása. Felséges a Te neved!” Az Isten ujja kifejezés tehát Isten hatalmáról beszél. Ha jobban belegondolunk, nagyon találó szavak ezek. Istennek még az ujjai is erősebbek a Sátánnál és az ő mesterkedéseinél. Istennek még az ujjai is képesek olyan csodák megformálására, mint a menny vagy a csillagos ég. A mi Istenünk valóban hatalmas, és méltó az imádatra.

Ítélet. Azonban Isten ujjának felismerése nem egy semleges dolog. Isten ujja mást üzen a hitetleneknek, és mást a hívőknek. Olyan ez, mint egy csatában egy új csapatok érkezéséről szóló üzenet. Az üzenet örömhír azok számára, akikhez a csapatok csatlakozni fognak, de szomorú hír az ellenség számára. Itt említhetjük Jézus korábban felolvasott szavait a Lk 11,20-ból: „Ha pedig Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa.” Ha megnézzük a szövegkörnyezetet, ez a mondat ítéletként szólt a hallgatókhoz. Jézus a farizeusokhoz beszélt, akik kétségbe vonták az Ő csodáit, sőt addig mentek el Jézus megtagadásában, hogy azt mondták: Ő is az ördög szolgálatában áll, és a Sátán segítségével űzi ki az ördögöket. Jézus azonban az ördögűzésekre, mint Isten ujjára hivatkozik, amely így ítéletet jelent a farizeusoknak, akik visszautasítják Isten Fiát. Hasonlóan Isten ujja Belsazár számára is az ítéletet jelentette. Belsazár, babiloni király ugyanis egy alkalommal nagy lakomát rendezett, és a jeruzsálemi templom szent edényeit használta mulatozásához. Majd egy emberi kéz jelent meg, és az egyik falra a következőket írta: „Számba vett Isten téged, megmért, és könnyűnek talált, és másnak adta a te birodalmadat!” A kéz itt Isten eszközeként, ujjaként funkcionált, és ítéletet hirdetett a királynak, mert nem alázta meg magát Isten előtt. Isten ujja, azaz Isten nagysága – jelenjen meg bármilyen formában is – hatalmas jel, de intő és rémisztő mindenkinek, aki nem tartozik Isten népéhez.

Irgalom. Azonban Isten ujja nemcsak komor üzenetet hordoz, hanem Isten népének a kegyelmes örömüzenetet harsogja. Felolvasom újra a nyolcadik zsoltárt, de ezúttal a 4-7. verseket:

„4Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél: 5Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? 6Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! 7Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél.”

Dávid ezekben a versekben nemcsak Isten hatalmáról beszél, hanem rácsodálkozik Isten kegyelmére. Ahogy szemléli a világegyetem hatalmas méretét, szeme elé tolul saját és az emberiség kicsinysége. Hát kicsoda az ember, hogy Isten saját képmására teremtette, és uralkodóvá a föld felett? És az Újszövetség fényében joggal kérdezhetjük: kicsoda a bűnös ember, akiért Isten az Ő szent Fiát küldte el, hogy haljon keserves kínhalált? Hogy lehet ilyen értékes az ember, hogy Krisztus vállalta, hogy a mi bűneinkért feleljen Isten előtt, és merüljön el a bűnök súlya alatt? Isten hatalmának meglátása az újjászületett embert meg kell alázza, és hálával kell eltöltse a meg nem érdemelt kegyelem miatt.

Most hozzád fordulok, barátom és testvérem. Talán már Te is megtapasztaltad Isten ujját az életedben. Lehet, hogy különös dolgok történtek az életedben, meg nem magyarázható örömhírek, „véletlen egybeesések”. Talán Isten megszabadított sok nehézségből, vagy épp ellenkezőleg, egy-egy szerencsétlen eseményben láttad meg az Ő hatalmát. A kérdés az, hogy Te hogyan viszonyulsz ehhez. Mint láthattad, semleges nem maradhatsz. Vagy továbbra is hitetlen és engedetlen maradsz Isten iránt, és ez esetben Isten megtapasztalása csak az ítéletedre lesz. Ez a fáraó útja – aki elsőszülött fiának elvesztésével, és végül hadseregének és saját életének pusztulásával „fizetett” engedetlenségért. Vagy pedig Krisztushoz rohansz, és az Ő szabadítását keresed naponta a bűneidből. Ha így teszel, Isten hatalmas ujjai a Te mennyei Atyád erejéről szóló örömüzenetek lesznek számodra, és Dáviddal együtt a földön és a mennyben is énekled majd: „Mi Urunk Istenünk, mily felséges a te neved az egész földön.” Ámen.

James M. Boice: Psalms: An Expositional Commentary, 2. kötet, 849-850. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 5