41. Együtt a család

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXXIX.

**A vádlottak padján

2Móz 17,1-7

Lekció: Zsolt 95,1-11

Refidim: egy új próbába vezetve

„1És elindult Izráel fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájából, az Úr rendeléséhez képest az ő útjuk rendje szerint és tábort ütöttek Refidimben. De a népnek nem volt inni való vize.”

Talán már nem lepődünk meg azon, hogy a pusztai vándorlás következő szakaszában egy újabb próbához érkezünk. Az események már ismerősnek tűnnek: Izráel fiai elindulnak táborhelyükről, és a következő megállónál – akárcsak Márában – azzal szembesülnek, hogy nincs vizük.

Pár dolog talán segít nekünk megérteni, hogy miről is van itt szó. Először is, Refidim annyit jelent, hogy pihenőhely. Vagyis, amikor a zsidók megérkeztek Refidimbe, biztosan várták már, hogy megpihenjenek, éhségüket és szomjúságukat csillapítsák. Ám nagy csalódásukra vizet nem találtak.

Az talán még fokozta a csalódásukat, hogy az Úr vezette őket ehhez a megállóhoz. A Bibliánkban azt olvassuk, hogy „az Úr rendeléséhez képest” mentek – a héber szöveg talán még kifejezőbb: „az Úr szája szerint” vonultak. Azaz ez az útvonal nem egy rossz emberi döntés eredménye, hanem Isten kifejezett akarata volt: elvezette őket egy víztelen helyre azért, hogy próbára tegye hűségüket.

Azt persze látnunk kell, hogy Isten ezt nem gonoszságból teszi. Ő nem távoli önkényúr, aki örömét leli abban, hogy lehetetlen helyzetbe állítsa alattvalóit, és nézze a szenvedésüket. Hanem Isten mennyei Atya, aki a próbákat is jó célból adja – a Refidimbeli próbával pedig a célja ugyanaz volt, mint a korábbiakkal: népét vezesse előre a megszentelődés útján, és egyre inkább tanítsa Rá hagyatkozni.

Talán azt gondolnánk, hogy a zsidók végre ezt már megtanulták, és tudták, hogy Istenhez kell fordulni a szükség idején, hogy gondoskodjon róluk. De sajnos ebben a szakaszban nem ezt látjuk: a zsidók újra lázadoznak, zúgolódnak, követelőznek – ahogyan eddig is tették. Ebben sajnos nagyon hasonlóak hozzánk, akik szintén olyan gyakran fordulunk Isten ellen a csalódások esetén.

Ki tesz próbára kit?

„2Versengett azért a nép Mózessel és mondák: Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk. És monda nékik Mózes: Miért versengtek én velem? Miért kísértitek az Urat? 3És szomjazott ott a nép a vízre és zúgolódott a nép Mózes ellen és monda: Miért hoztál ki minket Egyiptomból? Hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat? 4Mózes pedig az Úrhoz kiáltott mondván: Mit cselekedjem ezzel a néppel? Kevés híja, hogy meg nem köveznek engemet. … 7És nevezte annak a helynek nevét Masszának és Méribának, Izráel fiainak versengéséért, és mert kísértették az Urat, mondván: Vajon köztünk van- é az Úr vagy nincsen?”

A probléma elsőre nagyban hasonlít a korábbi panaszokhoz. A nép elégedetlen, és elégedetlenségében zúgolódik. Hiányzik a hála a szívükből, nem tekintenek vissza Isten múltbeli gondoskodására, sem nem hisznek abban, hogy Isten most is kirendelne nekik vizet, ha hozzá fordulnának. Ez az elégedetlenségük pedig ismét Mózes ellen irányul. Újra előhozzák a „népirtásos” érvet: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból? Hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat?” Természetesen ez a panasz nem áll meg Mózesnél, hanem valójában Istent célozza. Mózes egyből rá is mutat erre: „Miért versengtek én velem? Miért kísértitek az Urat*?”* Az izraeliták szíve még mindig nem változott át hálás szívvé, így az a sok gonoszság, amely az elégedetlenségből fakad, most is kitört a bensőjükből.

De van egy jelentős különbség ebben a mostani lázongásban. Az Igét vizsgálva úgy tűnik, hogy többről van szó, mint elégedetlenségről. A probléma gyökerét a 7. vers tárja fel előttünk: „És nevezte annak a helynek nevét Masszának és Méribának, Izráel fiainak versengéséért, és mert kísértették az Urat, mondván: Vajon köztünk van- é az Úr vagy nincsen?” Márában vagy Szín pusztájában a zsidók kétségbe vonták Isten gondoskodását vagy jóságát, de itt, Refidimben már Isten jelenléte is bizonytalanná vált. Hiába a tűz- és felhőszlop, hiába a naponta begyűjtögetett manna, a vízhiány azt a gondolatot mélyítette el a zsidók fejében, hogy ha itt nincs víz, akkor biztosan nincs itt Isten sem.

Ez pedig már több mint elégedetlenség vagy panaszkodás. Ez az állapot egy lelki bezárkózás, amely nem igazán akar tudni Istenről, csak a problémát látja, és miatta emészti magát. Nem más ez, lelki rabság, amelyre mi ítéltük magunkat – és amikor „cellánkból” nem akarunk kimenni, se a megoldást nem akarjuk látni. Ez a zúgolódó elégedetlenségnek egy „mesteri” formája, amit úgy hívunk, hogy elkeseredés.

Mi játszódik le az elkeseredett ember szívében? Hogyan jut idáig el valaki? Először is az elkeseredést meg szokta előzni a nehézségek és próbák egymásutánisága. Ha belegondolunk, a zsidók itt már a negyedik próbájukban vannak az egyiptomi kivonulás óta. Szembesülniük kellett a fáraó őket üldöző seregével, a keserű vízzel, a kenyérnélküliséggel, és most a vízhiánnyal. És a zsidók most így kiáltottak fel: „Meddig tartanak még a különböző nyomorúságok? Nem bírjuk!”

De önmagában a sok próba még nem magyarázza az elkeseredést. Hanem elkeseredetté akkor válunk, amikor mindezen próbák között nem látjuk a kiutat. A zsidók pont itt voltak: Egyiptomba vissza nem mehettek, de a pusztai nehézségekből sem láttak menekvést. Egyszerűen kihagyták – vagy nem akarták észrevenni – Istent a képből, nem akartak nála segítséget keresni – és így helyzetük valóban reménytelennek tűnt. Erről a lelkiállapotról a Biblia talán a Zsidó levélben ír a legvilágosabban:

„5És elfeledkeztetek-e az intésről, amely nektek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged; 6Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. 7Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa? 8Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak. 9Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-e a lelkek Atyjának, és élünk! 10Mert ám azok kevés ideig, tetszésük szerint fenyítettek; ő pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk. 11Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak. 12Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, 13És lábaitokkal egyenesen járjatok…” (Zsid 12,5-13)

Azok a keresztyének, akiknek ez a levél íródott, hasonló helyzetben voltak, mint a zsidók. Sok próbát, szenvedést éltek át, és meglankadtak, elfáradtak, elcsüggedtek, elkeseredtek ezek között. Ezért volt szükség arra, hogy a levél írója emlékeztesse őket, hogy a nehézségek között lássák meg Istent, és egyenesítsék fel meglankadt térdeiket.

Talán Te is voltál már így életed során. Amikor újabb és újabb váratlan dolgok „ütöttek be”, és csak kapkodtad a fejedet, hogy „Erre mit mondjak? Ezt hogyan oldjam meg? Kihez forduljak?” És végül eljutottál arra a pontra, ahol érezted: „Nem bírom! Kifogytam az erőből és ötletekből.” Talán sírni tudtál volna kínodban, vagy épp ellenkezőleg: közönyössé váltál az újabb és újabb nehézségek iránt, és elhagytad magad.

Tudjátok, eddigi rövid lelkészi szolgálatom során többször volt olyan pont, amikor azt hittem, hogy „ennél többet nem fér bele az időmbe, ennél többet nem bírok.” És újra és újra észre kellett vennem, hogy a problémám nem az, hogy sok a nehézség, hanem az, hogy rossz helyen kerestem (vagy épp nem is kerestem) a megoldást.

Mert az elkeseredésre van megoldás. Ám mielőtt még ezzel foglalkoznánk, meg kell értenünk, hogy miért is olyan veszélyes ez az állapot. Az elkeseredésről meg kell látnod, hogy önközpontú. Figyeld meg a zsidók szavait: „Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk.” A zsidók itt követelőznek. Nem kérnek Istentől, nem könyörögnek a szabadításért, hanem követelőznek, hogy nekik ez és az jár. Az elkeseredés ilyen, nem lát túl a problémán, nem lát túl a saját vágyainkon. A korábbi példával élve: nem tud kiszabadulni a zárkából, ahová magunkat zártuk be. Az elkeseredésben vágyaink és tehetetlenségünk láncaiba vagyunk béklyózva.

Továbbá az elkeseredés veszélyes azért is, mert mást támad. A zsidóknál látjuk ezt abban, hogy egyből Mózes ellen fordulnak: „Azért hoztál ki, hogy szomjúsággal ölj meg?” Az elkeseredett emberek – ahogy ez a név is mutatja – keserűek, támadóak, bántóak. Bizonyára nektek is volt már olyan helyzetben részetek, amikor valaki elesettel – talán egy hajléktalannal – jót akartatok tenni, és a „fizetség”, amit kaptatok, az valami gorombaság vagy rendkívül durva káromkodás volt. Igen, az elkeseredettség rombol. Ez a rombolás pedig nem hagyja a másikat érintetlenül, ezt láthatjátok Mózes szavain. A pusztai próbákban eddig főként a zsidókra, és az őket ért próbákra koncentráltunk. De nem szabad elfelednünk azt sem, hogy mindezek Mózes (és Áron) számára is próbák voltak. Sőt, az ő terhe még nehezebb volt, hiszen a nép haragjának ő állt a középpontjában. Ez volt talán Mózes legnehezebb terhe: jön egy próba, a nép elégedetlenkedik, és vádolja őt, majd egy újabb próba: újabb elégedetlenség és vádaskodás, aztán megint és megint. Úgy tűnik, ezen a ponton, Mózesben is elszakadt valami, hiszen így kiáltott az Úrhoz: „Mit cselekedjem ezzel a néppel? Kevés híja, hogy meg nem köveznek engemet.” Kálvin azt írja: „Mózes szavaiba panaszkodás vegyült… Mert van valami ezekben a szavakban, ami dühösnek és zajosnak hat.” Természetesen Izráel panaszkodása bűnös volt, de ugyanígy bűn volt Mózes elégedetlensége a nép és a szolgálat miatt, amiket Isten rábízott. Az elkeseredés ragályos – ne csodálkozzunk éppen ezért, ha keserűségünk miatt a közelünkben egyre több ember válik hasonlóvá hozzánk.

De az elkeseredés legsúlyosabb következményét még nem vizsgáltuk – ez pedig az, hogy a zsidók elkeseredettségükben Istent vádolták, Őt ültették a vádlottak padjára. Ez sokkal világosabb az Újfordításból: „2A nép ismét perbe szállt Mózessel, és azt mondta: Adj nekünk vizet, hogy ihassunk! Mózes pedig így felelt nekik: Miért szálltok perbe velem? Miért kísértitek az Urat? … 7Azután elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izráel fiainak a perlekedése miatt, mert így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem?” Az Újfordítás világossá teszi, hogy az itt használt héber szó (rib) a bírósági eljárásra használt kifejezés. Ez támasztja alá a vád is, amelyet Mózes, Isten képviselője ellen hoztak fel: „Meg akarsz ölni minket!” A vád gyilkossági kísérlet volt Isten részéről Mózes közreműködésével. Továbbá erre a vádaskodásra mutat a vének jelenléte is – később Isten ezt mondja Mózesnek: „Eredj el a nép előtt és végy magad mellé Izráel vénei közül.” (5. v.) – az ókorban a vének voltak azok, akik vitás kérdésekben ítéletet hoztak. Végül a hely elnevezése – Massza és Meriba – is erre mutat. Mind a két név jogi kifejezés, Massza azt jelenti: „próbára téve”, Meribah pedig (a rib szóból): „pereskedés”. Ha ezeket a dolgokat összetesszük, akkor világossá válik, hogy a nép ebben a vitában „beidézte” Istent, felelősségre vonta azért, mert gondoskodik róluk, védekezésre akarta kényszeríteni Őt, és ki mondani felette az ítéletet.

Ha belegondolunk, ez egészen döbbenetes. A mai igeszakaszunkat azzal kezdtük, hogy Isten az, aki próbára tette Refidimben Izráelt. Ő az, akinek joga van népét nehéz helyzetek közé tenni, hogy nyilvánvalóvá legyen, mi van az ő szívükben. Ezen a ponton pedig ennek az ellenkezőjét látjuk: az elégedetlenkedő nép nem általlotta a mindenható Istent felelősségre vonni és bevádolni. Masszában és Meribában tehát Isten a haragvó bűnösök kezébe került.

Akármilyen hajmeresztőnek tűnik ez a gondolat, nem áll messze a mai korunktól sem. Egyik barátom mesélte, hogy legutóbb, amikor beült Vámos Miklós irodalmi estjére, és Istenre terelődött a szó, akkor ugyanilyen magatartással válaszolt: „Hát ha Isten létezik, és én elé kerülök, majd megkérdezem tőle ezt és azt!” És sok hasonló Istenre haragvó emberrel beszéltem már, aki dühében elmondta, hogy milyen kérdésekkel fogja Istent „vádolni” az utolsó napon. Sőt, sajnos megkeseredésünkben még keresztyénként is reagálhatunk hasonló magatartással: „Uram, miért engeded ezt meg? Ha te jó vagy, hogyan történhet meg mindez velem?” Ezek a kérdések akár őszinték vagy jogosak is lehetnek, de ha nem őszinte kíváncsiságból, hanem elkeseredésből és Isten iránti vádaskodásból tesszük fel őket, akkor ugyanolyan bűnösek, és ugyanúgy sértik a mindenható Bírát, mint a zsidók lázadó szavai.

Megoldás: az emberi oldal

„5És az Úr monda Mózesnek: Eredj el a nép előtt és végy magad mellé Izráel vénei közül; pálcádat is, mellyel a folyót megsújtottad, vedd kezedbe és indulj el.”

Az elkeseredésnek a súlyosságát látva, talán most azt kérdezed: „Rendben, de hogyan harcolhatok vele?” Ha a mi felelősségünket vizsgáljuk, a fenti igében három fogódzót találunk.

Először is, bár úgy tűnik, Mózes elbukott a panaszkodásban, mégis a helyes dolgot csinálta annyiban, hogy az Úrhoz kiáltott. Isten válaszolt az imádságára, és ezen keresztül is erősít minket abban, hogy a segítség az imádkozáson keresztül jön. Amikor az előttünk tornyosuló problémákat és megoldhatatlan helyzeteket látjuk, és be vagyunk zárva az elkeseredés börtönébe, a cellánkat nyitó kulcs az Istenhez kiáltó szív. Ha ezen gondolkodunk, akkor valószínűleg megértjük, hogy miért imádkozott Luther még többet akkor, amikor sok elfoglaltsága és terhe volt: tudatában volt annak, hogy most még inkább rászorul Istenre. Keresztyénekként követnünk kell az ő példáját.

Másodszor Isten hangsúlyozza az emlékezés fontosságát a fenti szakaszban: „pálcádat is, mellyel a folyót megsújtottad, vedd kezedbe” – ez az a bot, amely az égő csipkebokortól kezdve kísérte Mózest, és amellyel a csapásokat felhozta Egyiptom földjére, vagy amellyel kettéválasztotta a Vörös-tengert. Ez a bot a múltbeli csodákon keresztül emlékeztetett Isten hatalmára. Ebben ismét van alapelv számunkra: amikor az elkeseredés mocsara kezd lefelé húzni minket, mindig jó, ha kis időt szánunk arra, hogy a múlton gondolkozzunk – akár Istennek a Bibliában leírt tettein, akár a mi életünkben tett csodáin. Sőt, ez nemcsak azoknak szól, akik elkeseredtek, hanem azoknak is, akik környezetében keserű keresztyének élnek. Hiszen a bot nemcsak Mózes – sőt valószínűleg nem elsősorban Mózes – emlékeztetésére szolgált, hanem a nép emlékeztetésére. Mintha az Úr ezt mondaná: „Népem, kétségbe vonjátok, hogy nem törődöm veletek? Vagy, hogy nincs hatalmam vizet adni nektek? Nézzetek-e botra! Nem emlékeztet az én teljes hatalmamra és jóságomra, amellyel voltam irántatok?” Vagyis bátran emlékeztessük csüggedő testvéreinket Isten hatalmára!

A harmadik dolog pedig, amire az Ige tanít minket, hogy szembe kell néznünk a problémával. Mózes panaszkodott Istennek, a megkövezéstől félt, talán leginkább feladta volna az egész küldetést – ám Isten pont az ellenkezőjét javasolja neki: „Eredj el a nép előtt” – vagyis „menj, nézz szembe a néppel, és vezesd őket arra a helyre, amit mutatok neked.” Isten nem elbújó, remegő lábú keresztyéneket akar, hanem olyanokat, akik miután vigaszt találtak Nála, és emlékeztették magukat a hatalmára, szembeállnak a problémával, legyőzik aggodalmukat, félelmüket, és végzik az Úr szerint való dolgokat. Ez az igerész tehát emlékeztet minket, csüggeteg keresztyéneket, hogy kiáltsunk az Úrhoz, és menjünk előre az Ő erejével!

Megoldás: Isten oldala

A fentiek fontos dolgok, de az igazi megoldás mégsem itt kezdődik. Nem mi fogjuk a kilátástalannak tűnő helyzeteket megoldani, hanem egyedül az Úr. Az Igénk is ezt tárja elénk.

„6Ímé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jön ki abból, hogy igyon a nép. És úgy cselekedett Mózes Izráel vénei szeme láttára.”

Láttuk korábban azt, hogy a nép keserűségében és lázadásában Istent ültette a vádlottak padjára. A legmegdöbbentőbb az egészben az, ahogy Isten kezeli ezt az ügyet: választ ad vádaskodásukra – ahelyett, hogy elsöpörné az egész elégedetlenkedő népet dicsőséges hatalmával.

Miért teszi ezt Isten? Ugye emlékszünk, a kivonulás és az utána következő események mind arra szolgáltak, hogy tanítsák Izráelt – és Isten ezúttal az üdvösség útjáról tanította őket. Mózes Isten parancsára a Hórebhez ment, a Sínai-hegyhez, ahol az égő csipkebokorban Isten először megjelent Mózesnek. Mózes most újra azon a helyen várakozott a vénekkel együtt, hogy lássa Isten válaszát a nép vádjaira. Az Úr azt mondta, hogy „odaáll Mózes elé a sziklára” – hogy milyen formában, nem tudjuk. Talán ismét a tűz- és felhőoszlop képében. De az is lehet, hogy Isten ezúttal egy más alakban jelent meg. Az Újszövetség ugyanis ezt a kősziklát Jézus Krisztussal azonosítja: „e kőszikla pedig a Krisztus volt” (1Kor 10,4) – tehát lehet, hogy Isten Krisztusnak valamilyen testtélétel előtti formájában jelent meg a sziklán. De bárhogy legyen is, Isten ott állt ezen a sziklán. A legmeglepőbb dolog most jön: „és te sújts a sziklára, és víz jön ki abból, hogy igyon a nép.” Mózes oda sújt, ahol Isten áll, és Isten ezzel válaszol a népének: gondoskodik róluk – amit oly zúgolódva követeltek, és világossá teszik, hogy velük van, és nem hagyta el őket – amiben annyira kételkedtek. Isten nem ítéli meg a népét, nem pusztítja el, hanem gondoskodik róluk, hogy éljenek.

Pál apostol ebben az eseményben az evangéliumot látja. Az 1Kor 10,4-ben azt olvassuk: „És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt.” A kősziklát az Ószövetség gyakran használja Isten jelképeként: Izráel kősziklája (1Móz 49,23); „az Úr az én kősziklám” (Zsolt 18,3); „a mi szabadításunk kősziklája” (Zsolt 95,1). Az Újszövetség pedig gyakran Krisztust érti a kőszikla alatt (Máté 16,16-17). Vagyis ahogy Mózes rásújtott a kőszilára, azt jelképezte, hogy Isten elrendelte: ő maga szenvedi el az ítéletet, hogy népe életet nyerjen.

Pontosan ez történt Jézus Krisztus életében. Jézusban Isten emberi testbe költözött. Része volt minden nehézségben, kísértésben és nyomorúságban. Felnőttkorában otthon nélküli ember volt, vándorló, néha éhes volt, máskor szomjas. Kísérte őt népének gyűlölete. Megvetették, rágalmazták, támadták. Majd elfogták, a vádlottak padjára állították, és halálra ítélték. Az ítélet után kigúnyolták, megverték, és egy keresztfára szögezték, hogy a legszégyenteljesebb és legborzalmasabb halállal haljon meg. Ez egyetlen alkalommal a világtörténelemben Isten valóban maga szenvedte el vádlottként az ítéletet.

Miért volt erre szükség? Azért, mert ha mindez Jézussal nem történik meg, akkor nincs lehetőség a kegyelemre. Akkor a mennyei bíróságon, ahol mi vagyunk a vádlottak padjára ültetve, csak a bűneink vannak Isten szeme előtt. És azok vádolnak és vádolnak minket – Isten pedig igazságos Bíróként meghozza az ítéletet: és ez nem lehet más, mint halál. Teljes lelki és örök halál a pokolban. De Jézus eljött erre a földre, emberré lett, hogy emberként vállalhassa helyettünk a halált. Így a mennyei bíróságon a bűneinken túl van még valami: Jézus helyettes, engesztelő áldozata, amely elegendő, hogy a bűneink büntetését elvegye. Ahogy Mózes rásújtott a kősziklára, úgy a kereszten az Atya is lesújtott Jézusra haragjának teljes súlyával. Ez bizonyítja azt, hogy nekünk nem kell örök halált szenvednünk bűneink miatt. Igaz, mást érdemelnénk – ugyanazt, mint a lázadó izraeliták a pusztában: halált! De Isten halál helyett életet kínál – úgy, hogy Fiára sújt le haragjával.

Kedves barátom, ez az evangélium: Jézus beül a vádlottak padjára – ahol nekünk kellene ülnünk. És elszenvedi az ítéletet – amelyet nekünk kellene elszenvednünk. Ha hittel elfogadod ezt az üzenetet, és Jézusra bízod a te életed, akkor így megmenekülhetsz, és felmentést kaphatsz azon a mennyei tárgyaláson, amikor Istent nem lehet majd a vádlottak padjára ültetni, hanem a mennyei Bíróként Ő fog ítélni mindenkit.

Kedves keresztyén testvérem, ez a megoldás a te elkeseredésedre is. Elkeseredésünkben sokszor Istent vádoljuk nehézségeinkért – de a szívet megnyugtató gondolat csupán az lehet, hogy feltekintesz Jézusra, és megemlékezel, hogy miattad és érted sújtotta az Atya haragja. És ha Jézusé vagy, akkor Ő a bizonyíték számodra, hogy Isten sosem fog elhagyni, és mindig, minden nehézségben gondoskodik a szükségeidről. Jézus a lelki kőszikla, amelyből víz fakadt – akárcsak az ő halálakor, amikor lándzsával átdöfött testéből víz folyt ki. Ő az örök élet forrása, ha vele vagy élő kapcsolatban, ha Hozzá járulsz, és Belőle iszol naponta, akkor nem szomjazol meg. Nem keseredsz meg. És nem vádolod Istent. Hanem alázattal meghajolsz előtte, és hálás szívvel élsz az érted életét adó Megváltódnak. Ámen.

Kálvin magyarázata a 2Móz 17,4-hez.

Részletesebben l. Philip G. Ryken: Exodus, 450-451. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 5**