31. Erre emlékeznetek kell!

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXX.

A sorsdöntő éjszaka

2Móz 12,29-42

Lekció: 1Móz 15,1-21

Hadvezér kerestetik

feladat: kitörni a világ legerősebb országából

haderő: rabszolganép, kétharmaduk nő és gyermek, harcot még sohase láttak

teljesítési idő: mostantól számított egy éjszaka

kapcsolódó feltételek: a hadsereget emberveszteség nélkül kell kihozni; gondoskodni kell ezután a Kánaánba való eljutásukról, és az ehhez szükséges anyagi fedezetet is be kell szerezni

a teljesítésnél előnyt jelent: ha a kivonulás békésen, a honos lakosok jóváhagyásával és beleegyezésével, sőt anyagi támogatásukkal zajlik

Miről szól a kivonulás?

De miről szól valójában a kivonulás? A felszínen látszólag sok különböző dolog van. Egyesek szerint a kivonulás egy győztes szabadságharc ünnepe: egy elnyomatásban élő nép végre kivívta magának a szabadságot, és szabadon eltávozhatott. Mások a zsidó honfoglalás történetét látják benne: Izráel népe elindul, hogy új hazát szerezzen magának. De mindezektől több van a kivonulás mélyén: a kivonulással Isten végleg elkülöníti népét az egyiptomiaktól, különbséget tesz közöttük. A kivonulás valójában egy Isten által végbevitt szeparáció, egy dicsőséges elkülönítés.

KETTŐS elkülönülés: (1) Isten a csapásban elkülöníti a zsidókat az egyiptomiaktól; (2) az egyiptomiak később kilökik a zsidókat maguk közül.

Ez rámutat: (1) lesz végső elkülönítés az emberek között; (2) a világ is hajlamos elkülönülni a keresztyénektől.

A kivonulás történetisége

A kivonulás kapcsán azonban egy dolgot szükséges hangsúlyoznunk: a kivonulás – az azt megelőző tíz csapáshoz hasonlóan – történelmi esemény. Ez alatt azt értem, hogy minden, amiről olvasunk Mózes második könyvének lapjain, az valósággal megtörtént. Ezzel a ponttal nem mindenki ért egyet. Sokan – kezdve a liberális bibliakritikusoktól a bibliaellenes ateistákig – ezt nyíltan kétségbe vonják, és a kivonulás történetét utólag kreált koholmánynak tartják, amellyel a buzgó zsidó vezetők próbáltak dicsőséges őstörténetet gyártani nemzetüknek. Mások enyhébben fogalmaznak: azt mondják, hogy a kivonulás egy csodálatos történet, és a lényeg nem a részleteken van – pontosan mikor és hogyan történt meg –, hanem az üzeneten. Ez ártatlan megjegyzésnek tűnik, és sokszor még keresztyének is hajlamosak erről megfeledkezni: nem akarnak bajlódni a leírtak részleteivel, amelyek néha nehéz kérdéseket vetnek fel, hanem csak azt mondják: „koncentráljunk az üzenetre!”. Aazonban meg kell értenünk, hogy ha a kivonulás eseményei nem történtek meg úgy, ahogy erről Mózes számot adott, akkor nincs miért többre tartanunk azt, mint a sumér vagy egyiptomi eposzokat. Ekkor a kivonulás egy kiüresedett, igazgyöngy nélküli kagyló csupán, egy kitalált mese, és nem a Mindenható Isten szava, amely felszólít minket életünk megváltoztatására.

Francis Schaeffer a Biblia történetisége kapcsán a következő kérdést tette fel gyakran: „Hiszed azt, hogy ha ott lettél volna Krisztus megfeszítésekor, és kezedet kinyújtva megérintetted volna a keresztet, szálka ment volna az ujjadba?” Schaeffer nyomán hadd tegyem fel a következő kérdést: „Hiszed-e, hogy ha ott lettél volna a kivonulás éjszakáján, a házakból körös-körül hallottad volna az egyiptomi apák és anyák szívszaggató kiáltását? Hiszed-e, hogy megláttad volna, amint a zsidó házak ajtóiban egymás után kezdenek megjelenni a családtagok, saruval a lábukon, batyuval a hátukon, bottal a kezükben? Hiszed-e, hogy a nők vállán ott lógott egy ruha, amiben a család élelme, a kovász nélkül bedagasztott tészta volt, amit megtapinthattál és megízlelhettél volna, ha ott vagy?” Sokan ezt nem hiszik, és a kivonulás történetiségével szemben három kifogást emelnek.

A kivonulás útvonala. A 37. vers két helyszínt említ a kivonulás első állomásaiként: Rameszeszt és Szukhótot. A legvalószínűbb az, hogy Rameszesz a Nílus-deltában helyezkedett el, Szukhóth pedig ettől valamivel keletre. Azonban az tény, hogy mostani ismeretünk alapján e helyek egyikét sem tudjuk biztosan behatárolni (többek között ezért van sokszor nagy különbség az egyes bibliai térképeken a kivonulás útvonalát illetően). De ellentmond-e ez a Biblia pontosságának? Önmagában nem, hiszen az eltelt háromezerötszáz év nemcsak Rameszesz és Szukhóth, hanem sok száz más település pontos helyét is elmosta, hiába utalnak rá az ókori források.

Egy azonban bizonyos, hogy a bibliai leírás konkrét helyszíneket nevez meg, részleteket ad számunkra, és ezzel teljesen azt a benyomást kelti, hogy a kivonulás történelmi esemény. Egy mesénél az ilyen jellegű részletek feleslegesek, sőt csak megakasztják az olvasót a történet re való figyelésben. Egy konkrét történelmi eseménynél azonban ezek fontossá válnak.

A kivonulás ideje. A 40. vers egyértelműen azt mondja, hogy „Az Izráel fiainak lakása pedig, a míg Egyiptomban laknak, négyszáz harminc esztendő volt.” Ez összecseng az Ábrahámnak korábban adott ígérettel: „Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig.” (1Móz 15,13) A két vers közti különbség harminc év, amely adódhat kerekítésből, vagy még inkább abból, hogy a 430 éves egyiptomi tartózkodás első harminc évében a zsidókat nem nyomorgatták. A Biblia más helyen egyébként ezekkel a számokkal teljesen összeegyeztethető adatokat közöl. Az 1Kir 6,1 szerint a kivonulás után 480 év telt el a templom felépítéséig, amelynek időpontját elég biztosan Kr. u. 966-ra lehet helyezni. Vagyis a kivonulás a Kr. e. tizenötödik századra (Kr. e. 1445 körül), II. Amenhotep uralkodásának idejére lehet helyezni. Ha a kivonulás csupán mese lenne, az ilyen számok megadása értelmetlen lenne, és könnyen találkozhatnánk egymásnak ellentmondó adatokkal.

A kivonulók létszáma. A legtöbb kérdést azonban mégis a kivonuló izraeliták száma veti fel. A 2Móz 12,37 a férfiak számát hatszázezerben határozza meg, a 2Móz 38,26 és 4Móz 2,32 pedig a főre pontos adatot szolgáltatja: 603.550 férfi, ami nőkkel és gyerekekkel együtt több, mint kétmillió embert jelent. De nem túl magasak ezek a számok, hihetünk nekik? Több okból is azt kell mondanunk, hogy igen. Egyrészt, ismereteink szerint ebben a korban az egyiptomi deltavidéken többmillióan éltek, és ennek a számnak a zsidók kétmilliós tömege nem mond ellent. Másrészt, a Mózes első öt könyvének több, hivatkozása is megerősíti ezt a létszámot: pl. a 2Móz 38,25-ben, amikor a felnőttek számára fizetendő fejadó megszámlálásáról olvasunk, ismét csak a 603.550-es számmal találkozunk.

Ugyanakkor meg kell említenem azt is, hogy van egy másik álláspont, mely szerint a héber szövegben használt „ezer” (héb. ’eleph)szó nem konkrét számot, hanem inkább katonai egységet (kb. szakasz) jelöl. E számítás alapján a kivonuló izraeliták száma tízezrekben, és nem milliókban mérhető. Szeretném világossá tenni, hogy ezt az álláspontot képviselők között vannak konzervatív, a Biblia tévedhetetlenségét szilárdan valló tudósok is, tehát nem arról van szó, hogy a Biblia megbízhatóságát vonnák kétségbe, hanem egy bibliai szó értelmezésében vannak eltérő állásponton.

Természetesen mindkét álláspont képviselői megegyeznek abban, hogy Izráel népének szaporodása, a kivonulás és ekkor néptömegnek a pusztában való megmaradása csoda, Isten mindenható kezének munkáját viseli magán.

A kivonulás dicsősége

A történelmi hitelesség vizsgálata után nézzük meg „nagyítóval” a kivonulás eseményeit! Több apró részletet fogunk felfedezni, amelyek mind Istenre emelik a tekintetünket

A kivonulás közvetlen kiváltó oka a tízedik csapás beteljesedése volt (29-30. v.). Az egyiptomi szülők életében valószínűleg ez volt a leghosszabb éjszaka. Minden bizonnyal értesültek Mózes szavairól, és tudták, egy újabb csapás közeleg. Az apák és anyák óránként odaszaladhattak legidősebb gyermekük fekvőhelyéhez, hogy megnézzék, lélegzik-e, szíve ver-e még. Ám éjfélkor bekövetkezett a megígért csapás, és ezen se a varázslók, se a papok, de még a fáraó sem tudott változtatni. Isten pusztító angyala végigjárta Egyiptom házait, és ahol nem látta a bárány vérét felfestve, oda bement, és elvette az elsőszülöttek életét.

A csapás univerzális volt, a legszegényebbre és a leggazdagabbra egyaránt kiterjedt. Isten ezáltal megmutatta, hogy az Ő ítélete alól nincs menekvés. Isten ítélőszéke előtt egyszer majd mindnyájunknak meg kell jelennie, és ott senki nem kap felmentést. A szegény nem lesz jobb helyzetben azért, mert sokat nyomorgott az életben. A gazdagot bankszámlája ezúttal nem fogja előkelőbb helyzetbe hozni. Isten nem lesz tekintettel se a nemre, se a korra vagy a bőrszínre – mindenkinek számolnia kell majd Istennel. De Isten a tízedik csapásban azt is megmutatta, hogy egy különbségtétel mégis lesz: ahogy a zsidókat az egyiptomiaktól, az ítélet során a jobb keze felől állókat a bal keze felől lévőktől egy dolog fogja elválasztani: van-e közük az Isten által rendelt bárány véréhez vagy nincs. A zsidók egyéves bárányt áldoztak, és ha hittek abban, hogy az megmenti őket a pusztulástól, akkor megtartattak. Minekünk bárányt nem kell áldoznunk, de az számítani fog, hogy megértettük-e, hogy az Ő vére a miénk helyett fojt ki, és bízunk-e az Ő vérében vagy nem. Azok, akik így éltek, az örök életre mennek, azok, akik nem, az örök kárhozat fiai. Végső soron a pokol és a menny közti végtelen távolságot a Krisztus vére okozza.

Mindezt azért is fontos látnunk, hogy még jobban belénk vésődjön: az üdvözülés soha nem ment másként, mint hit által. Isten a törvényt nem azért adta a zsidóknak, hogy ha betartják annak rendelkezéseit, akkor üdvösségük lehet. Hiszen a páska éjszakáján a hit tett különbséget az átkozottak és az áldottak között. Bár a farizeusok Jézus korára elfelejtették, de az ószövetség, a mózesi szövetség ugyanúgy hit által adott üdvösséget, és semmiképpen sem a jócselekedetek által.

A második fontos részlet a 31-32. versekben található. „Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, mind ti, mind Izráel fiai és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok.  Juhaitokat is, barmaitokat is vegyétek, amint mondátok és menjetek el és áldjatok engem is.” – ezek a szavak nem Mózes és Áron, sőt még csak nem is a fáraó szolgáinak szájából hangzottak el, hanem a fáraótól. Az a fáraó, aki Mózes és Áron kilenc kérésére is hajthatatlan nemmel válaszolt, most saját maga kéri, sőt követeli a zsidók távozását! Az a fáraó, aki büszkeségének olyan fontos volt, hogy a zsidók rajta kívül senkinek ne szolgáljanak, most parancsolja, hogy szolgáljanak Istennek. Az a fáraó, aki korábban az Úr nevét sem ismerte, most néven nevezi Jahveh-t, és elismeri istenségét. Az a fáraó, aki felháborodott azon, hogy Mózes és Áron barmaikból áldozzanak Istennek, most minden nehézség nélkül engedi el a zsidók teljes állatállományát. Sőt, a legmegdöbbentőbb az, hogy utolsó szavával a fáraó áldást kér, bár a nagyobbnak kell megáldania a kisebbet! (Zsid 7,7)

A fáraó ezzel teljesen megadta magát Istennek. Porba hullva hevert előtte, és oda szeretett volna visszakúszni, ahol egyik őse, a József korában uralkodó fáraó volt. Ez a fáraó, amikor találkozott József apjával, Jákóbbal, minden gondolkozás nélkül áldást kért ettől a pusztai embertől, mert saját életében megtapasztalta, hogy az az Isten, akit Jákób képvisel, hatalmasabb nála.

Ezen a ponton hadd vonjunk le három gyors alkalmazást. Először is, jegyezzük meg azt, hogy senki sem dacolhat Istennel. Lehetnek az életünkben erős ellenségek, álnok rágalmazók, hatalmas rosszakarók, de még ők is senkik Istenhez képest. Isten mindenkit a térdre tud és térdre fog kényszeríteni – ne inogjunk meg abban, hogy a mi életünkben is képes erre. Másodszor, értsük meg azt, hogy Isten ellen nem lehet lázadni. Lehet, hogy „kis” dolgokat nem akarsz Istennek átadni, lehet, hogy megtérni nem akarsz, bár már hosszú ideje hallod az evangéliumot. De rossz hírem van számodra: előbb vagy utóbb úgyis be fogsz hódolni Istennek – ám ha utóbb hódolsz – mint a fáraó a tíz csapás katasztrófája után –, ennek életed és üdvösséged látja kárát. Harmadszor pedig, szolgáljon emlékeztetőül a fáraó arra is, hogy megtérés és Istennek szentelt élet nélkül nem lehet Isten áldását örökölni. A fáraó most már kívánta Isten áldását, de valójában sosem kapta meg azt. Miért? Mert nem volt igazi bűnbánat és hit az ő szívében. Nem értette meg, hogy a megtérésében személyes felelőssége van: neki és most kell megtérnie. Nem volt hajlandó feladni mindent azért, hogy Isten közelében lehessen. Nem akarta elhagyni bűneit. Lehet, hogy te is szeretnél Istentől sok dolgot, de az üdvösség vagy Isten egyéb áldásai csak akkor lehetnek a tiéd, ha Krisztusért mindent hajlandó vagy elhagyni e világon.

A következő figyelemre méltó dolog az, hogy ez a radikális változás milyen hirtelen bekövetkezett a zsidók életében (33-34. és 39. v.). Négyszáz évig nyomorogtak Egyiptomban, és most hirtelen pár óra leforgása alatt szabadok lettek. Kedves budapesti gyülekezet, Isten ma sem lett öregebb, mára sem lassult le, ma is tud drámaian gyors változásokat hozni egyéni vagy gyülekezeti életünkben egyaránt. Éppen ezért bátran imádkozz hittel a változásokért életedben: Istennek hatalmában van azt megadni, ha megegyezik az Ő akaratával.

Továbbá a zsidók gazdagon távoztak Egyiptomból. Ha az egyiptomi kivonulást nekünk kellett volna bölcs hadvezérekként megtervezni, akkor eleget vakarhattuk volna a fejünket, hiszen nemcsak a világ legerősebb hadseregét kellett volna legyőzni egy rabszolganéppel, hanem ezután egy kétmilliós embertömeg pusztai vándorlásának élelmezését és vándorlásának egyéb költségét is meg kellett volna oldani. Ám ami emberileg lehetetlennek tűnik, Isten gyorsan és könnyen megoldotta: kedvessé tette az egyiptomiak szívében a zsidókat, akik így bőven adakoztak a zsidók kérésére (35-36. v.). Az itt megszerzett pénzösszegre azután szükség volt, amikor a vándorlásuk során valamiért fizetniük kellett. Mégis Isten ezt a pénzt leginkább arra szánta, hogy az ő elszegényedett népe egy olyan sátrat, istentiszteleti központot emelhessen neki a pusztában, amely méltó Isten kimondhatatlan dicsőségéhez. Mindez újra tanít minket, kedves budapesti gyülekezet. Igenis Isten az, aki kirendeli a szükségünkre valót – még a legszegényebb időkben is. Ő az, aki gondoskodott és ezután is gondoskodni fog rólatok. Mégis javaitokat és pénzeteket Isten arra szánja, hogy az Ő országát építsétek, az Ő dicsőségét emeljétek vele. Betöltik-e a ti anyagi javaitok ezt a célt? Visszaadtok-e buzgón annak az Istennek, aki ilyen hűségesen gondoskodik rólatok?

Ötödször azt is csodálhatjuk, hogy a zsidók milyen sokan távoztak Egyiptomból (37. v.). Négyszázharminc éve még csak hetven ember érkezett Jákóbbal Gósen földjére, most pedig több, mint kétmillió ember megy el! Négyszázharminc év hosszú idő (az Amerikai Egyesült államok története csak fele ilyen hosszú!), mégis ez a csodálatos szaporodás nem lehet más, mint mint Isten csodája.

Végül pedig abban is gyönyörködhetünk, hogy a kivonulás nem etnikai alapon történt: a zsidókkal együtt sok más, vegyes nép is elment Egyiptomból (38. v.). Mindez Isten országának egy újabb csodálatos igazságára mutat rá: Isten sosem etnikai alapon válasz népet magának. Ez a kijelentés talán furcsa lehet az ószövetségre, hiszen nem a zsidók voltak Isten népe? Tény, hogy Isten népének választotta a zsidókat, de az Ő népe sosem állt meg csupán a zsidóknál. A zsidók közül azok, akik nem párosították hittel a születésükkel kapott ígéretet, kiirtották magukat Isten népe köréből. Ugyanakkor bármilyen pogány előtt, aki Isten népéhez akart csatlakozni, szabad út állt. Isten az ószövetségben és az újszövetségben sem genetikai kód alapján, hanem a Jézus vérében való hit alapján különítette el a bárányokat a kecskéktől. Ez az, amiért mi, magyarországi „pogányok” is Isten népéhez tartozhatunk, ha Krisztus keresztjéhez menekülünk, és életünk legnagyobb kincsének a Jézussal való közelséget tekintjük.

Isten mindig megtartja ígéreteit

Talán a fentiek után jobban látjuk, hogy miért hasonlíthatjuk a kivonulást egy szépen csiszolt drágakőhöz. Ha kezedbe kerül egy briliáns, akkor forgatod, nézed innen, majd nézed onnan, és gyönyörködsz benne, hiszen más-más oldalról nézve máshogyan töri és szórja a fényt. Ilyen csiszolt briliáns a kivonulás is. Isten munkája ez, amely Isten hatalmára emeli a tekintetünket.

A legfontosabb dolog, amit ez a történet elmond Istenről, az csak most következik. A kivonulás úgy mutatja be Istent, mint Aki megtartja ígéreteit. Isten megígérte, hogy kihozza Izráelt az egyiptomi fogságból (3,17) – és ígéretét megtartotta. Megígérte, hogy a fáraó nem engedi majd el őket, amíg minden csapásával nem sújtja őt (3,19-20) – és beteljesítette. Megígérte, hogy népét gazdagon hozza ki (3,21) – és valóban: arannyal és ezüsttel megrakodva hagyták el Egyiptomot. Aztán megígérte a tíz csapást, legutoljára az elsőszülöttek halálát (11,4-8) – és ez is valóra vált. Ám az utolsó csapással együtt megígérte, hogy mindenki aki hittel, a bárány vérét felfestve néz elé az utolsó éjszakának, megmenekül a csapás alól – és így lett: a pusztító angyal egy véres gerendájú házba se tért be.

Tudjátok, miért fontos ez, kedves budapesti gyülekezet? Mert a Biblia Isten ígéreteinek tárháza, az a könyv, amely egy olyan Istenről beszél, aki népének újra és újra ígéreteket tesz. Ígér háborúságokkal együtt örök életet. Ígér bölcsességet a szükség idején. Ígér felülről való békességet a nyugtalanságban. Ígéri Krisztus el nem múló jelenlétét szívünkben. Ígéri a megszentelődésünkben való növekedést. Ígéri a tenyerén való hordozást. Vagy ígéri a jó céllal adott próbákat. Ígéri a nehézségekben való örömöt. És ígéri a mennyei útlevelet, amely átenged majd minket az örök hazánkba. Ha téged Krisztus vére odaköt Istenhez, akkor ezek az ígéretek a tieid. Keresztyének, Isten összes ígérete a tietek. Nem csodálatos ez?

És hadd mondjak még egy bátorítót. Mostani szakaszunk végén azt olvassuk, hogy négyszázharminc év után az egyiptomi jövevénység ideje véget ér. Ezen a napon Isten terve betelt, és kihozta népét Egyiptomból. A négyszáz év alatt rengeteg nyomorúságban volt részük, mégis mindezek csodálatosan illeszkedtek Isten tervébe. Nem volt egyetlen plusz korbácsütés sem hiába. És most, amikor az idő letelt, az egyiptomi szorongattatásnak vége lett, és Isten népe gazdagon és szabadon távozik. Kedves budapesti gyülekezet, nincs ez másként a ti életetekben sem. Minden próbának célja van. De egyúttal minden próbának vége van. A nehézségek csak addig tartanak, amíg Isten terve azzal be nem telik, és Ő a célját el nem éri. Ugye ad ez bátorítást a ti életetekre nézve? Ugye nem látjátok céltalannak ezután a próbáitokat, és nagyobb örömmel és hittel harcoltok velük? Bízzatok előre, és nézzetek előre a végső célra, amikor minden nyomorúság véget ér, amikor Isten minden könnyet letöröl majd a szemetekről, hogy örökre Veletek legyen, és az Ő áldott közelségében ujjongjatok.

És ha már ez így van, kedves budapesti gyülekezet, akkor ennek hálára kell köteleznie minket. A zsidóknak ezt az éjszakát az Úr tiszteletére kellett rendelniük. Ha értékeled Isten szabadítását, ha nagyra tartod az örök életet és az Ő megannyi más ígéretét, akkor te sem tehetsz másként: nemcsak egy napot, hanem életed minden napját a Neki való engedelmességnek kell szentelned. Mert Ő, az ígéretek Istene igazán megérdemli ezt. Ámen.

Idézi Philip G. Ryken: Exodus, 355. old.

Mélyebb elemzésért l. Gleason Archer: Az ószövetségi bevezetés vizsgálata, 291-295. old.

Az tény, hogy az ’eleph szó jelentése nagyon tág: az ezren túl jelölhet törzset, klánt, családot, de még ökröt is (l. 2Móz 18,21; 4Móz 10,4; Bír 6,15; Józs 22,30-31; Ézs 30,24).

Elsőszülött alatt a nem önálló, szüleivel együttlakó elsőszülött gyerekeket értem. Az ókorban sokkal erőteljesebb volt a családi kötődés, szokatlan lett volna egy egyedülálló személy vagy gyerek nélküli házaspár számára az, ha saját otthonukban, szüleiktől külön laktak volna. Így a csapás nem érintette azokat a háztartásfőket, akik maguk ugyan elsőszülöttek voltak, de már önálló családban, gyermekeikkel együtt éltek. Esetükben a csapás a legidősebb fiúra/lányra vonatkozott. A fenti eljárást támasztja alá a 4Móz 3,40-51 is, ahol az elsőszülöttek száma túl kevés lenne, ha minden (értsd a gyerekeikkel külön családot alkotó) elsőszülöttet bele kellene számítani.

A 4Móz 20,14-21 ad egy ilyen lehetőségre példát.

PAGE   \* MERGEFORMAT 1