46. Portré Isten jelleméről

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XLIII.

Készülés a szövetségre

2Móz 19,1-8

Lekció: 5Móz 6,6-11; 1Pt 2,9-16

A mostani résszel egy mérföldkőhöz érkeztünk Izráel és a Kivonulás könyvének történetében: Isten népe megérkezett Isten hegyéhez, a Sínai-hegyhez, és készülődik, hogy találkozzon Istenével. Ezen a ponton jó visszatekinteni, honnan is indultunk erre a hosszú útra. A Kivonulás könyvének elején Izráelt Egyiptomban, rabszolgákhoz „méltó” körülmények között. Nyögtek a rabszolgatartóik korbácsa alatt, és fájdalmaik közepette felemelték szavukat Istenhez – Isten pedig meghallgatta őket. Elhívta Mózest a juhok mellől, és elküldte Egyiptom földjére, hogy hozza ki a népet a fáraó uralma alól. Mi volt a válasz? Tizenegyszeres nem! Ám Isten bizonyult erősebbnek a fáraónál. A tízedik csapás előestéjén Isten megpróbálta a zsidók és egyiptomiak hitét: aki hitt Isten szavának, és leölte a páskabárányt – ezzel elismerve bűnösségét és Istenre szorultságát –, megmenekült: a pusztító angyal nem jött be házába, és elsőszülöttjének nem kellett meghalnia. Egyiptom uralkodója elengedte a népet. Ezen a ponton kell feltennünk a kérdést: mi volt Isten célja a zsidókkal? Az, hogy megszabaduljanak? Nem, nem csak ez! Emlékszünk, mi volt Isten újra és újra visszatérő felszólítása a fáraóhoz? „Engedd el a népem, hogy szolgáljanak nekem a pusztában!” Isten imádatra, Neki való szolgálatra hívta el népét. Ez hasonló a keresztyén élethez is: Isten Jézus Krisztusban bűnbocsánatot, új életet és üdvösséget kínál – de ez az új élet egy szolgáló, Istennek szentelt élet. Izráel története sem ért véget a szabadulással, Isten célja túlmutatott ezen: még teljesebben meg akarta magát ismertetni Izráellel, hogy ők megfelelően tudják imádni és szolgálni Őt. Ezért vezette Isten az Ő népét a Sínai-hegyhez, ahol most arra készül, hogy szövetséget kössön a zsidókkal. Ez a szövetségkötés a Kivonulás könyvének fő célja: a könyv nagyobb része arról szól, hogy bemutassa a szabadító és megváltó Istent, és hogy milyen módon kell Őt tisztelni. (Azt még tegyük hozzá, hogy ugyan a szövetségkötés a Kivonulás könyvének csúcspontja, de persze ez még nem az egész történet vége. Isten örökséget, egy új hazát is ad népének, ahol a zsidók megélhetik mindazt, amit a Sínai-hegyi szövetségben tanultak.)

Ki kicsoda?

Izráel három hónapi pusztai vándorlás után érkezik meg a Sínai-hegyhez, mint arról a 19. fejezet tudósít. Mózes második könyvében ezután nem olvasunk több vándorlásról és pusztai táborhelyről: innentől fogva minden fejezet Isten szövetségéről szól (sőt, még Mózes harmadik könyve is teljes egészében). Ennek a hosszú szövetségnek az előzményeit találjuk meg itt a mostani részben.

„3Mózes pedig felment az Istenhez, és szólt hozzá az Úr a hegyről, mondván: Ezt mondd a Jákob háznépének és ezt add tudtára az Izráel fiainak. 4Ti láttátok, amit Egyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sasszárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. 5Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld. 6És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép. Ezek azok az ígék, melyeket el kell mondanod Izráel fiainak.”

Ez a két vers bevezet minket a szövetségbe, és azonosítja számunkra a szövetség feleit: Istent és Izráelt. De több ez puszta „bemutatkozásnál”, Isten ebben a versben emlékezteti Izráelt arra a kapcsolatra, amely Őhozzá fűzi. Vagyis ebből máris látjuk, hogy a szövetség nem egy szerződés, ahol a szerződő felek között hideg, üzleti kapcsolat áll fenn. A szövetség személyes, szerető kapcsolatról szól.

Kicsoda tehát az az Úr, aki kapcsolatba lép az Ő népével? Isten az Ő múltbeli tettein keresztül magyarázza ezt el: három szakaszban elmondja, hogy mi mindent tett Ő azért, hogy népét megmentse.

Először is Isten felidézi az egyiptomi csapásokat: „Ti láttátok, amit Egyiptommal cselekedtem.” A félelmetes tíz csapás és a fáraó seregének tengerbe ölése mind része volt annak, ahogyan Izráelt megszabadította. Isten ezzel egyúttal emlékezteti is az Ő népét. „Népem, emlékezz a hatalmamra, nincs előttem lehetetlen – hiszen Egyiptommal, a legnagyobb birodalommal tettem meg ezeket! De népem, emlékezz arra is, hogy ítélő Isten vagyok, aki nem tűröm az ellenszegülést és lázadást, és ahogy a fáraót megaláztam, megítélek mindenkit, aki nem hajt térdet előttem! És népem, emlékezz arra is, hogy mindezt érted tettem. Az egyiptomiakkal harcoltam, azért velük, mert ők nyomorgattak téged, és akadályoztak abban, hogy engem imádj. Népem, érted tettem ezeket!”

Majd Isten a pusztai vándorlás eseményeit emeli ki: „[ti láttátok] hogy hordoztalak titeket sasszárnyakon.” Isten itt egy képet használ, a sas szárnyait, amely legalább két dologra emlékeztet. Utal egyrészt az Egyiptomból való menekülés gyorsaságára: amilyen gyorsan a sas szárnyaival repül, úgy hozta ki népét és vezette a pusztán át. De a sasszárnyakhoz Mózes egy másik jelentést is társít: Isten őrző gondoskodását és gyengédségét. Utolsó énekében, röviddel halála előtt a következőre emlékezett:

„9Mert az Úrnak része az ő népe, Jákób néki sorssal jutott öröksége. 10Puszta földön találta őt, zordon, sivatag vadonban; körülvette őt, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét; 11Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettük szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket:” (5Móz 32,9-11)

Egy „sas anya” képe jelenik meg előttünk, amint épp kicsinyeiről gondoskodik. A sasfiókák különösen rászorulnak erre, mert nagyon védtelenek. A tojásból való kibújásuk utáni hetekben a „szülők” köröznek felettük, hogy szárnyaikkal óvják őket a napfénytől és az esőtől. A születésük után négy-öt hónapnak kell eltelnie, amíg el tudják hagyni a fészküket – ehhez képest a galamb fiókái már 3-4 hét után repülnek. Isten ilyen sasfiókákhoz hasonlítja népét, mert tudja, nem tudtak volna megmaradni, ha Ő nem őrzi és gondoskodik róluk: éhen vagy szomjan haltak volna, vagy az amálekiták győzték volna le őket. Ám Isten mindig is törődik népével, és óvja őt.

A harmadik dolog, amit Isten az Ő népe szabadításáért tett, hogy Magához vonta őket. Ez nemcsak a fizikai közelségre utal, hogy elvezette őket a Sínai-hegyhez, ahol hatalmában és fenségében láthatták teremtő Urukat, hanem elsősorban arról a lelki közelségről, hogy Ő kész szövetségre lépni népével, azaz szerető, személyes kapcsolatba lépni velük, és elkötelezni Magát e nép mellett.

Kedves budapesti gyülekezet, ezt a három dolgot ti is elmondhatjátok magatokról. Amikor Istenről beszéltek, nem csupán egy „felsőbb lényről” van szó, hanem arról az Istenről, aki megszabadított bűneitek fogságából, gondoskodott rólatok gyengeségeitekben testileg és lelkileg mind e mai napig, és aki szeretetével körülvont benneteket, és mindörökre Magához kötözött. Méltó dolog, hogy naponként emlékezzetek erről az Istenről és akár örömkönnyekkel fejezzétek ki a hálátokat Őfelé!

A szövetség feltételei

Mindeddig ez a múlt volt, de Isten most a jelen és jövő felé fordítja a figyelmünket, és előírja a szövetség feltételeit: „Most azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet…” Talán egy kicsit jobb fordítás, ha azt mondanánk: „Most ha azért valóban engedelmeskedtek szavamnak, és megtartjátok szövetségemet…” Isten tehát teljes engedelmességet kíván népétől. Ez meglephet minket: hát nem hit által szabadult meg Izráel, hogy elhitte, a páskabárány vére váltság lesz az ő életéért? Miért követel Isten teljes engedelmességet?

A válaszhoz vissza kell mennünk a szövetségekhez. Nem ez az első alkalom, hogy Isten szövetséget köt az emberrel. A mózesi szövetség előtt majd ötszáz évvel Isten kihívja Ábrámot Úr városából, és szövetségre lép vele. Mi volt az ábrámi szövetség feltétele? A hit: „És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul.” (1Móz 15,6) A Biblia ezen a ponton nagyon világos: Isten Ábrámot nem Ábrám jó cselekedetei miatt fogadta el, hanem hit által. Ábrám hitt Isten szavának, bizalmát Isten ígéreteibe vetette, és így Isten üdvösséget adott neki, és népévé fogadta.

Az ábrámi szövetség nem szűnt meg a mózesi szövetség megkötésével, hanem érvényben maradt azután is: „a kötést, melyet Isten először megerősített a Krisztusra nézve [az ábrahámi szövetséget! – SzPA], a négyszázharminc esztendő multán keletkezett törvény nem teszi erőtlenné, hogy megsemmisítse az ígéretet.” (Gal 3,17) Ez a vers egy fontos képet ad nekünk a bibliai szövetségek természetéről: az egymás után következő szövetségek nem lerombolják az előzőt, és újat építenek helyette, hanem sokkal inkább ráépülnek az előzőre. Ha az ábrahámi szövetség egyszintes épület volt, akkor a mózesi szövetség nem egy különálló épület (amely az ábrahámi szövetség romján épül), hanem az ábrahámi szövetség második emelete! Isten így építi fel egymásra a szövetségeket, amelynek tetőpontja Jézus Krisztus és az újszövetség: Vele befejeződött az egész épület!

Vagyis Isten nem azért követel teljes engedelmességet, mert mostantól csak az lehet az Ő népe, aki képes betölteni a parancsokat! A mózesi szövetség ugyanúgy a kegyelemről szól, ugyanúgy a hit általi megigazulást hirdeti. Nézzük meg Mózes későbbi szavait:

„4Mikor azért kiűzi az Úr, a te Istened azokat te előled, ne szólj a te szívedben, mondván: Az én igazságomért hozott be engem az Úr, hogy örökségül bírjam ezt a földet; holott e népeket az ő istentelenségükért űzi ki te előled az Úr; 5Nem a te igazságodért, sem a te szívednek igaz voltáért mégy te be az ő földük bírására*; hanem az Úr, a te Istened e népeknek istentelenségéért űzi ki őket előled, hogy megerősítse az ígéretet, amely felől megesküdt az Úr a te atyáidnak: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. 6Tudd meg azért, hogy az Úr, a te Istened nem a te igazságodért adja néked ezt a jó földet birtokul, mert kemény nyakú nép vagy te!”* (5Móz 9,4-6)

Akkor miről van szó ezen a ponton? Arról, hogy Isten most még részletesebben elkezdi kifejteni, hogy mit is jelent az Ő szövetsége. A hit, mint az üdvösség feltétele világos volt Ábrahámtól kezdve. Azonban a szövetség kétoldalú: az ígéretek Isten oldalához tartoznak, de az embernek is van felelőssége. Isten tehát a mózesi szövetségben, a Tízparancsolatban elkezdi a korábbiaknál jóval részletesebben kifejteni, hogy mi az a szent élet, amelyet Ő elvár a népétől.

Az is segíthet, ha mindvégig szem előtt tartjuk, hogy Istennek az engedelmességre vonatkozó szava azokhoz szól, akik már az Ő népéhez tartoznak (legalább a páska éjszakája óta) hit által. Ennek megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy jól lássuk, mi a törvény (Tízparancsolat) szerepe a keresztyén ember életében. Isten először megszabadított, és aztán adja a törvényt. Isten nem azt mondja: „Engedelmeskedj, és akkor kihozlak Egyiptomból!” Ha így lett volna, a zsidók még mindig Egyiptomban vetnék a téglát. Hasonlóan a keresztyén életben: ha valaki először meg akar felelni a Biblia parancsainak, akkor sosem tartozhat Krisztushoz. Először fel kell ismerni bűnösségünket, kiáltani Krisztushoz szabadításért, és miután Ő új szívet adott nekünk, akkor tudjuk elkezdeni megtartani az Ő parancsolatait.

Vagyis a mózesi szövetség két fontos dolgot ad hozzá az ábrahámi szövetséghez. Egyrészt kifejti a Tízparancsolaton, a polgári és ceremoniális parancsokon keresztül Isten törvényét, és ezzel azt mutatja meg nekünk, hogy hogyan kell Istennek élni. A törvények ugyanis Isten jelleméről szólnak. Aki megtapasztalta a megváltást, az szívbeli hálából akar Istennek engedelmeskedni – az engedelmesség hogyanját pedig a törvények mutatják meg. De ezen túl a mózesi törvények tesznek még egy fontos dolgot: megalázzák az embert. A mózesi törvények világossá teszik, hogy az Istennek való engedelmesség nem kis és nem könnyű dolog. Ahogy Isten az élet minden területén részletekbe menő parancsokat fogalmaz meg, megértjük, hogy Isten nem azt kéri csupán, hogy „jó emberek legyünk” vagy „ne legyünk rosszabbak, mint a szomszédaink”. Hanem Isten teljes, tökéletes engedelmességet követel. Mivel ezt egyetlen ember sem tudja betartani, ez figyelmünket Jézus Krisztusra, a Megváltóra irányítja, aki egyedül ezen az egész világon volt képes megfelelni tökéletesen Istennek – és így meghalhatott értünk, hogy elszenvedje a bűneink büntetését, és üdvösséget szerezzen nekünk. A mózesi szövetség – világosabban, mint a korábbiak – a Krisztusra való szorultságunkra mutat.

Ez pedig egy nagyon fontos üzenet számodra, barátom, aki itt ülsz, de még nem tartozol Krisztushoz. Talán nem tudod, hol kezdd, hogyan szólítsd meg Istent. Talán abban bízol, hogy ha naponta Bibliát olvasol, és eljársz a templomba, előbb-utóbb keresztyén leszel. De lásd meg, a keresztyénség nem ebben áll! Semmit nem tehetsz az üdvösségedért – csupán egy dolgot! Ha magadba nézel, és őszinte leszel magadhoz: beismered, hogy számtalan bűnnel vagy fertőzve, és elhiszed, hogy ezekből Jézus Krisztus szabadíthat meg. Ó, bűnös barátom, ugye jössz most Krisztushoz? Ugye nem múlik el ez az prédikáció anélkül, hogy ne keresnéd Őt? Lásd meg, hogy Isten kész Neked megbocsátani, de csak akkor, ha érted: semmi vagy, és üdvösségedért semmit sem tehetsz.

És mit tanulhatunk mindebből mi, kedves budapesti gyülekezet? Egyrészt azt, hogyan viszonyuljunk Isten törvényéhez. Krisztusban szabadok vagyunk – de ez a szabadság azért van, hogy engedelmeskedjünk Istennek, és minden kis és nagy részletében az életünknek neki éljünk. Szeretném, ha ez a szempont hatná át a mi törvényhez való viszonyulásunkat. Fontos naponta elmélyedni a Biblia tanulmányozásában, hogy megértsük, életünk még miben kell változzon. Fontos hallgatni és elmélkedni a prédikációkon, hogy életünket egyre inkább Istennek tetsző életté formálják át. Fontos meghallgatni testvéreink véleményét vagy intését, hiszen Őáltaluk is Isten akar formálni. Ha megértetted, mit köszönhetsz Krisztusnak, nem lehetsz hálátlan iránta: Érte és Neki kell élned. Hogyan? Úgy, hogy egyre inkább törekszel megtartani az Ő parancsolatait. Ám ha az engedelmesség útján elbuksz, ne ess kétségbe. Krisztus nem azért fogadott el, mert engedelmes vagy, hanem mert szeretett téged. Vagyis a bukás után nézz újra fel Krisztusra, erősödj meg abban, hogy Neki azért kellett eljönni, mert te nem vagy bűntelen, és a Benne való hittel állj fel, és törekedj újra engedelmes életet élni!

Áldások ígérete

Az engedelmesség fontos – ezt abból is látjuk, hogy milyen csodálatos ígéreteket fűz Isten hozzá: „[ha megtartjátok az én szövetségemet], úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” Az Istennel való kapcsolat megváltoztatja Izráelt: különleges nép lett belőle különleges céllal.

Izráel különlegességét a mi fordításunk így adja vissza: „lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim.” Ez a fordítás jó, mert hangsúlyozza azt, hogy Izráel különleges kapcsolatban áll az Úrral, az Ő tulajdona marad mindörökre. De az eredeti héber szónak van még egy további árnyalata is. Az itt használt szó a legértékesebb kincset jelöli, azt, amihez a tulajdonosa a leginkább ragaszkodik. Az 1Krón 29,3-ban ugyanezzel a szóval találkozunk: „Ezenfölül, mivel nagy kedvem van az én Istenem házához, ami kincsem*, aranyam és ezüstöm van, oda adom az én Istenem házának szükségére.”* Dávid itt arról beszél, hogy a templomépítéskor sok kincset összegyűjtött Isten számára. De még többre volt szükség, és Dávid odaadja az ő saját aranyát és ezüstjét, legféltettebben őrzött kincseit. Ugyanaz a szó szerepel itt, mint ami a Sínai-hegynél Isten szájából elhangzik: „ti vagytok az én különleges kincsem!”

Ez a megkülönböztetés még figyelemreméltóbb annak fényében, hogy „enyém az egész föld!” Az ókorban sok nép mondta azt, hogy különleges viszonyban áll isteneivel: pl. az egyiptomiak Ré népe voltak. Mégis, más ókori népek mindig is többistenhitűek voltak: amellett, hogy azt mondták: Ré az ő istenük, elismerték, hogy a babiloniak Márduk népe. Mindegyik istennek megvolt a saját népe, de senki se vonta kétségbe, hogy más nép más istenekhez tartozik. De Isten nem ezt mondja! Ő nemcsak egy „törzsi isten”, nemcsak egy az istenek közül, hanem Övé az egész föld! Isten formálta ezt a világot, Ő alkotott minden népet, minden ember, minden nyelv, minden elme az Ő keze nyomát tükrözi, mégis van egy különleges népe!

Ez a gondolat sokakat felbosszant. Arrongánsnak tartják a gondolatot, hogy Istennek kiválasztott népe legyen. Azt gondolják, hogy a zsidók pökhendiek és gőgösek. Sajnos lehet, hogy erre néha rászolgáltak, de a Biblia nem a zsidók kiválóságáról beszél. Az, hogy miért választotta őket Isten különleges népévé, nem bennük keresendő. Ez annyira világos a Bibliában!

„6Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te; téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki, minden nép közül e föld színén. 7Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; 8Hanem mivel szeretett titeket az Úr, és hogy megtartsa az esküt, amellyel megesküdt volt a ti atyáitoknak; azért hozott ki titeket az Úr hatalmas kézzel, és szabadított meg téged a szolgaságnak házából, az egyiptomi Fáraó királynak kezéből.” (5Móz 7,6-8)

Isten kiválasztásának az alapja a kegyelem – mindig! Úgy az Ószövetségben a zsidók esetében, mint az Újszövetségben a keresztyének esetében. Egyszerűen nem tudunk bennünk lévő okot mondani arra, hogy Isten miért minket választott ki. Nem vagyunk jobbak, okosabbak, kegyesebbek, szeretetreméltóbbak – Istennek mégis tetszett, hogy Jézus Krisztusban válasszon ki minket, mert szeretett!

Mindez bátorításul szolgál, és ennek a gondolatnak kell meghatároznia az önértékelésünket. Sokszor nagyon világi módra gondolkodunk: értékünket annak alapján próbáljuk meghatározni, hogy mit tettünk és milyen sikereket értünk el. Ha pozitív visszajelzéseket kapunk a munkahelyen, megnyugszunk, és emelt fővel járunk. Aztán hazaérünk, és halmozódó családi konfliktusokkal találjuk szembe magunkat: házastársunkkal való kapcsolatunk meglazult, férjként észrevesszük magunkban az önzést és a szeretetlenséget, feleségként az indulatosságot és az alázat hiányát. Vagy kudarcok érnek kapcsolatainkban, a gyülekezeti szolgálatunk is meglankad, és máris a padló alatt találjuk magunkat. De bármilyen is legyen a mi teljesítményünk, bármennyi megoldatlan gond nyomja is a vállunkat, Isten igazsága nem változik: „különleges kincsem vagy, mert szeretlek!” Megérdemeljük ezt? Dehogy! Mégis Isten olyan értékesnek tekint minket, mint az Ő Fiának végtelenül drága vére – hiszen azzal fizetett értünk!

Isten értékes népének azonban különleges feladata is van. Isten nem csupán üdvösségre választott ki minket, hanem szolgálatra. A kiválasztás ugyanis mindig céllal történik: nem Isten népének komfortját szolgálja, hanem Isten dicsőségéért van. „És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.”

Ez a vers Izráel küldetéséről szól. Tudjuk, hogy Izráelben Isten a lévitákat és a papokat választotta ki arra, hogy az áldozat bemutatása és az istentisztelettel kapcsolatos teendőket elvégezzék. Mégis, ez a vers előremutat valami többre: Isten nem csupán egy törzset akart a saját szolgálatába állítani, hanem azt kívánta, hogy az egész nép papok birodalma legyen, és teljes életével neki szolgáljon.

Sajnos Izráel nem töltötte be ezt a küldetést – de ezek az igék beteljesedtek az Újszövetségben, a keresztyének között. Ezt a teológusok úgy hívják, hogy a keresztyének egyetemes papsága. Az újszövetségi egyházban nincs papi funkció, mint az Ószövetségben. Nincs szükség emberi közvetítőre Isten és ember között, hanem minden hívő közvetlenül mehet Krisztus által Istenhez, és képviselheti Istent környezetében – legyen szó családjáról, munkahelyéről vagy barátai társaságáról?

De mit jelent papnak lenni? Legalább négy dolgot:

Először is hirdetni Isten igazságait, és felszólítani az embereket, hogy térjenek Krisztushoz, és higgyenek Benne. Péter apostol ezt így fogalmazta meg: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9) A te fő hivatásod nem az, hogy orvos vagy könyvelő légy: ha Krisztusé vagy, először Isten népének tagja vagy, hogy hirdesd az Ő csodáit a nép között. Vajon tanulmányozod-e a Bibliát, megőrzöd-e Isten szavát a szívedben, elmédben (Róm 3,1-2), hogy aztán naponta hirdesd ezt a világban?

Másodszor papnak lenni azt is jelenti, hogy példával járunk elő. Szintén Péter apostol mondja: „Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.” (1Pt 2,12) Jól tudjuk, hogy a szó nem elég. A világnak elege van a szép beszédekből és magas gondolatokból, ha mögötte nem áll krisztusi élet. Vajon milyen vagy te, amikor a gyülekezeten kívül, egyedüli keresztyénként élsz és mozogsz a világban? Vannak-e jó cselekedeteid? Több-e a te keresztyénséged csupán szavaknál? Vagy másképp feltéve a kérdést: gondolkozz el, mivel mutathatnád meg ma jobban a világnak, hogy Krisztus lelke lakik benned?

Harmadszor pedig a papok feladata volt a népért való közbenjárás. Hasonlóan nekünk, keresztyéneknek is feladatunk, hogy imádkozzunk a világért. A világ nem ismeri Istent, sötétségben és hitetlenségben tévelyeg. Valószínűleg a környezetedben élők többségéért, még senki nem mondott el hívő szívvel imát. Kinek kellene imádkoznia értük? Ki járhatna közbe értük Krisztusnál? Nem neked kellene, akit Isten királyi papságra választott?

Kedves budapesti gyülekezet, ma láthattátok, hogy milyen kiváltságos dolog keresztyénnek lenni. Kívánom, imádkozom, hogy kezdjük el ezt a küldetést még ma betölteni. Ne várj a holnappal, hanem tegyél valamit ma Istenedért! Ahogy véget ér az istentisztelet, adj hálát Istennek Krisztusért és a Tőle kapott ajándékokért! Imádkozz legalább egy ismerősödért, aki nem ismeri Istent, és tarts ki ebben rendszeresen! És keress alkalmakat a mai nap, hogy szóld Istent, és hirdesd Őt a világban: lehet, felhívhatsz valakit telefonon, lehet, odamehetnél valakihez a gyülekezetben, lehet, hogy egy szomszédodat meglátogathatod. Kedves budapesti gyülekezet, ugye nem fogjuk halogatni? Ugye szeretjük annyira Krisztust, hogy éljünk is érte? Ámen.

A bibliai szövetségek megértésében sokat segítettek az elmúlt száz év kutatásai, amelyek alapján világossá vált, hogy a szövetség az ókori hűbéresi szerződések alapján négy alapvető részből épül fel: (1) bevezetés, amely azonosítja a szövetség feleit (Isten és a nép); (2) előszó, amely emlékezteti a népet arra a kapcsolatra, amely Istenhez fűzi; (3) feltételek, amelyek leírják a nép kötelezettségeit;(4) áldások és átkok, amelyek engedelmesség ill. engedetlenség esetén járnak. Ezt a négy elemet a mostani szakaszunkban is megfigyelhetjük: a 3-4. versek a bevezetést és az előszót, az 5-6. pedig a feltételeket és áldásokat fogalmazzák meg.

Vagy vö. még Zsolt 91,4.

PAGE   \* MERGEFORMAT 1