47. Hogyan értelmezzük a Tízparancsolatot?

Szabó Péter András
Mózes második könyve 20 fejezet

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XLIV.

Találkozás az élő Istennel

2Móz 19,9-25

Lekció:

Fő üzenet: Isten szentségéről akarom tanítani az embereket – arról, hogy végtelen nagy a szakadék van az Ő szentsége és a mi bűnösségünk között, amit csak Jézus Krisztus hidalhat át.

A középkorban nem volt ritka, hogy a befolyásos uralkodócsaládok sarjait már gyerekkorukban egymásnak ígérték, és az 5-6 éves gyermekeknek életük következő 8-10 évét abban a tudatban kellett leélniük, hogy van már jegyesük – akit még sosem láttak. Ám egyszer csak küszöbön áll a találkozás és az esküvő napja. Gondoljunk bele, milyen gondolatok futhattak ilyenkor a menyasszony szívében: „Vajon milyen lesz az, akit apám nekem választott? Tetszeni fog-e nekem? Jóságos lesz vagy kegyetlen? Jókedvű vagy komor?” A menyasszony először talán csak egy levelet kap jövendőbelijétől, majd szeretetének ajándékait: szép ruhát és különleges ékszert – ezek már elárulnak egy-két dolgot róla, de a találkozás még várat magára. Majd végre eljön a nap, amikor szemtől-szembe is láthatják egymást, hogy összekössék életüket.

Valami hasonlóról van szó Mózes második könyvében is. Múlt alkalommal láttuk, ahogy Isten a szövetségkötés ígéretével küldte Mózest a néphez, és a szövetségben Isten az engedelmesség feltétele mellett gazdag áldásokat ígért: Isten különleges népe lesz különleges feladattal. A nép erre igent mondott, személyes szövetséges viszonyba akart kerülni Istenével.

A szövetség pedig szükségszerűen egy bensőséges, személyes kapcsolaton alapul. A szövetségkötés ebben több, mint a szerződés: szerződést lehet kötni távolról, meghatalmazott útján is, azonban a szövetségkötéshez személyes kapcsolat kell. Isten személyesen beszélt Noéhoz, vagy személyesen jelent meg Ábrahámnak, amikor szövetséget kötött velük – és nincs ez másként a zsidókkal sem: Isten a Sínai-hegyen megjelenik, hogy végre találkozzon népével, és elkötelezze magát mellette.

Középkori történetünkhöz hasonlóan a nép mindeddig nem találkozott így Istenével. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne hallották volna az Ő szavait, amelyeket Mózesen keresztül üzent nekik, vagy ne látták volna hatalmának megnyilvánulását a csodákban vagy a felhő- és tűzoszlopban. A nép mindezeket látva és megértve hitt Istennek, és megszabadult. Azonban a csodák vagy az üzenetek mégsem egyeznek meg a személyes találkozással, amely most a Sínai-hegyen vár rájuk.

Amikor Isten megjelenik

„16És történt harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő történt a hegyen és igen erős kürtzengés; és megrémült mind az egész táborbeli nép. 17És kivezette Mózes a népet a táborból az Isten eleibe és megálltak a hegy alatt. 18Az egész Sinai hegy pedig füstölgött, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben és felment annak füstje, mint a kemencének füstje; és az egész hegy nagyon rengett. 19És a kürt szava mindinkább erősödött; Mózes beszélt és az Isten felelt néki hangosan.”

Isten jött, és leszállt a Sínai-hegyre – és micsoda érkezés volt ez! Isten jövetelét fizikai jelenségek kísérték: az ég zengett, a föld remegett, a hegy füstölgött, tűz szállt alá és erős kürtzengés hallatszott. Ami döbbenetes, hogy itt élettelen dolgokról van szó! Az égnek vagy a köveknek nincs lelke vagy értelme, hogy felmérje: mit jelent a mindenható Isten közelsége. Halott anyagok, nem éreznek – mégis zengtek, fénylettek vagy megremegtek a Teremtő jelenlététől.

De nem csak a föld remegett, hanem Izráel fiai is: „az egész hegy nagyon rengett” és „megrémült mind az egész táborbeli nép.” Az Ige ugyanazt a szót használja mindkét esetben: vagyis nemcsak az élettelen dolgok reagáltak Isten érkezésére, hanem az élők is. Izráel fiai az égnél és köveknél erősebben reagáltak Isten jelenlétére, hiszen nemcsak testükben, hanem lelkükben is megmozdult valami.

De miért volt ez a remegés az élettelenek és élők között? Először talán azt válaszolnánk, hogy Isten hatalma és dicsősége miatt.  A nép eddig is látta Isten hatalmát – a csapásoknál Egyiptomban vagy a Vörös-tenger kettéválasztásakor –, de most még közelebbről, még erőteljesebben, még érzékelhetőbb módon – mind a szem, mind a fül, mind az orr számára érezhetően – tapasztalta meg a Mindenható Isten erejét és dicsőségét.

Ehhez azonban azonnal hozzá kell tennünk két dolgot. Először is a nép nem magát Istent látta, hanem „csak” az Ő dicsőségének megjelenését. Isten lélek, és Ő láthatatlan az emberi szem számára. Amit tehát Izráel a Sínai-hegynél látott – ugyanaz, mint amivel Ábrahám vagy Ézsaiás szembesült (vö. 1Móz 15,12-17; Ézs 6,1-6) – Isten dicsőségének a megjelenése*.* De még ez a Sínai-hegyi félelmetes jelenés sem merítette ki az Úr dicsőségét. Nem sokkal később Isten ezt mondja Mózesnek:

„18És mondta Mózes: Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet. 19És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: És könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek. 20Orcámat azonban, mondta, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén. 21És monda az Úr: Íme, van hely én nálam; állj a kősziklára. 22És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok. 23Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orcámat nem láthatod.” (2Móz 33,19-23)

Isten megtagadta Mózes kérését, mert Őt bűnös ember nem láthatja szemből, teljes dicsőségében. Mózes éppen ezért csak hátulról láthatta Isten dicsőségét elvonulni. Gondoljunk bele, ha a nép, aki csupán töredékét látta Isten dicsőségének, és teljesen megrémült, vagy Mózes, aki fent a hegyen hátulról láthatta Isten dicsőségét, és utána még napokig fénylett az arca, és tükrözte vissza Isten fenségét, akkor mi lenne, ha szemtől-szembe találnánk magunkat Istennel? Azonnal elvesznénk és elégnénk előtte! Tartsuk észben tehát, hogy bármilyen csodálatos és félelmetes is a Sínai-hegyi jelenés, de még mindig csak kis részét mutatja Isten igazi dicsőségének.

De csupán Isten hatalmától rettent meg a nép? Mi okuk lett volna erre, hiszen tudták Isten épp szövetségre akar lépni velük, akkor nem örülni kellett volna az ő szövetségesük erejének, mint félni? Valóban, többről szól ez a jelenés, mint Isten erejéről – ami a népet megrendítette és megrémítette, az elsősorban nem Isten ereje volt, hanem az Ő szentsége. A szentség egy bonyolult fogalom, de az elsődleges jelentése az, hogy különválasztott, elválasztott. A föld, a papi ruhák vagy a füstölő azért lehetett szent, mert el volt választva más, hasonló dolgoktól Isten szolgálatára. Isten szentsége pedig abban nyilvánul meg, hogy Ő különbözik minden más lénytől vagy tárgytól. Istennek nincs párja, semmi és senki mással nem lehet egy kategóriába helyezni.

Azt, hogy a Sínai-hegyi jelenés elsősorban Isten szentségéről szól, több dolog is alátámasztja. Ott van a többszörös felszólítás a nép felé, hogy szenteljék meg magukat, azaz készüljenek, hogy Istenhez méltó módon állhassanak meg előtte. Arról is olvasunk, hogy Mózesnek meg kellett jelölni a hegy határát, el kellett különíteni a hegyet. Miért? Azért, hogy a hegy, amire Isten leszáll, valóban elkülönített legyen, ne közelítsen oda senki bűnös.

De mi a félelmetes Isten szentségében, miért remegett a nép? Látnunk kell azt, hogy a nép reakciójában nincs semmi különös. Akárhány emberről olvasunk a Bibliában, hogy találkozott Istennel, mindannyiukat remegés és félelem fogta el. Ábrahámra a szövetségkötés napján „rémülés és nagy sötétség” szállt (1Móz 15,12). Ézsaiás, amikor az Urat a trónszékében látta ülni, átkot mondva magára felkiáltott: „Jaj nékem, elvesztem!” (Ézs 6,5). Péter, amikor a csodálatos halfogáskor szembesült Krisztus hatalmával, térdre esett Jézus előtt, félelem fogta el és azt mondta: „Eredj el én tőlem, Uram!” (Lk 5,8) Isten szentsége megrendíti az embert – miért?

A XX. század elején egy német teológus, Rudolf Otto tudományos módszerekkel próbált választ találni erre a kérdésre. Azt vizsgálta, hogy különféle kultúrából és nemzetből származó emberek hogyan határozzák meg a szentséget, és hogyan viselkednek egy ilyen találkozás során. Azt találta, hogy az embereknek általában nehezükre esik megfogalmazni, mi is a szent. Jó pár dolgot egyértelműen körül lehet írni, azonban az emberi tapasztalatokban mégis marad mindig valami, ami szavakkal nem leírható. Otto egy külön kifejezést használt a szentség leírására, úgy nevezte: „a rettenetes titok”, mert van egyfajta félelem, amit Isten szent jelenléte kivált belőlünk. Ez pedig azért van, mert ilyenkor szembesülünk igazán teremtményi voltunkkal: a végtelen Isten jelenlététben megrohan minket a kicsinységünk és erőtlenségünk. Tisztába kerülünk azzal, hogy Isten abszolút, vég nélküli és mindenható Úr, és mi nem vagyunk azok.

Jól emlékszem egy esetre, amikor ezt én is megtapasztaltam. Évekkel ezelőtt megnéztem a Kiváltságos bolygó c. dvd egyik extráját, ahol egy 10 perces „űrutazás” keretében megmutatják azt, amit a világegyetemből jelenleg ismerünk. Elindultunk a Földről, elhagytuk az atmoszférát, a Holdat. Egyre gyorsuló sebességgel elhaladtak mellettünk a közeli bolygók, míg végül a Naprendszeren is kívülre kerültünk. A képzeletbeli űrhajónknak egyre gyorsabban és gyorsabban kellett mennie, hogy ebbe a pár percbe beleférjen más csillagok és naprendszerek, a csillagvárosok, a Tejút és más galaxisok áttekintése. És ahogy a szemem előtt kezdett kibontakozni a világegyetem hatalmas kiterjedése, és az én porszemnyi voltom mindebben, szent félelem fogott el, megrendültem, és nem tudtam mást tenni, mint leborulni és Istent magasztalni.

Izráel is valami hasonlót érezhetett a Sínai-hegy lábánál: minden korábbinál világosabbá vált az, hogy milyen végtelen távolság választja el őket, teremtményeket a mindenható Istentől. Azonban a szentség „rettenetes titkában” van még valami. Isten közelében nem csak az rettent meg minket, hogy kicsik vagyunk, hanem az is, hogy bűnösök. Mit mond Isten Mózesen keresztül a népnek?

„10Az Úr pedig monda Mózesnek: Eredj el a néphez és szenteld meg őket ma, meg holnap és hogy mossák ki az ő ruháikat; 11És legyenek készek harmadnapra; mert harmadnapon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sínai-hegyre. 12És vess határt a népnek köröskörül, mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek s még a szélét se érintsétek; mindaz, ami a hegyet érinti, halállal haljon meg. 13Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal nyilazzák le; akár barom, akár ember, ne éljen.”

Isten újra és újra kényszeríti a népet, hogy szembenézzen bűnösségével: „szenteld meg őket még ma” – vagyis nem szentek most; „a hegyre [ahol az Úr van] fel ne menjetek” – azaz ne közelítsetek hozzám, mert meghaltok. Isten szentsége azáltal rettent meg minket leginkább, hogy világossá teszi nyilvános és rejtett bűneinket. Az erkölcsös Ézsaiás próféta így kiáltott fel: „Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok*”*, Péter apostol pedig: „Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” A mindentudó és mindenható Isten jelenlététben a bűnös ember remeg. Pontosan ezért soha senki sem fogja tudni kérdőre vonni Istent – mert amint Isten elé áll, összetörik, és megérti, hogy egy bűnös féreg, akin a halálbüntetés terhe van, és nem szabadíthatja meg magát Isten kezéből.

Mit tegyen az ember, ha szembesül Isten szentségével és saját bűnösségével? Isten azt várja el, hogy készüljön fel a Vele való találkozásra:

„14Leszálla azért Mózes a hegyről a néphez, és megszentelte a népet, és megmosták az ő ruháikat. 15És monda a népnek: Legyetek készen harmadnapra; asszonyhoz ne közelítsetek.”

Mózes megszentelte a népet, előkészítette az Istennel való találkozásra. Az igénk két részletet árul el abból, hogy ezt mit jelentett. A nép először is megmosta a ruháit. Kis dolognak tűnik ez a megjegyzés, de ne felejtsük el, hogy az ókorban, a Sínai-pusztában történik ez. Az ókorban egyáltalán nem volt általános, hogy az emberek ruhatárral bírjanak: a legtöbbjüknek csupán az az egyetlen ruhája volt, amit viselt, tehát nem lehetett a koszosat a szennyesben dobni, és egy újat elővenni a szekrényből. Vagyis a ruha megmosása az ókorban vélhetően jóval ritkább volt, mint napjainkban. Továbbá a Sínai-puszta nem volt vízben gazdag terület: kétmillió ruha megmosása három nap alatt minden bizonnyal tervezést, nagy erőfeszítést és elkötelezettséget jelentett a nép részéről. Vagyis a ruhamosás azt jelentette, hogy a nép mindent megtett, hogy külsőleg a legalkalmasabban tudja Istenét fogadni. Ma talán így fejeznénk ki: a nép felöltötte a legünnepibb ruháját.

A másik dolog, amit Mózes kér a néptől, hogy tartózkodjanak a szexuális kapcsolattól. Ez első hangzásra furának tűnik – valami bűnös vagy tisztátalan dolog lenne a szexuális együttlétben? Természetesen nem, a Biblia előírja a házastársak közti rendszeres szexuális kapcsolatot. Csupán egy indok van, amikor Isten a szexuális kapcsolat felfüggesztését kéri: ha valamilyen különös lelki ok miatt Isten kell előtérbe helyezni.

„Ne fosszátok meg egymást, hanemha egyenlő akaratból bizonyos ideig, hogy ráérjetek a böjtölésre és az imádkozásra, azután ismét együvé térjetek, hogy a Sátán meg ne kísértsen titeket, mivelhogy magatokat meg nem tartóztathatjátok.” (1Kor 7,5)

Ugyanerről van itt is szó – a szövetségkötésre való készülés olyan lelki ok, ami miatt Mózes a házastársi együttlét felfüggesztését kéri. Vagyis hogyan készült a nép az Istennel való találkozásra? Két napon keresztül elcsendesedett és imádkozott – ilyen módon Istenre koncentrál és nem magára.

Közbenjáró Isten és ember között

De a döbbenetes dolog ezután jön: annak ellenére, hogy a nép két napon át készült, mégsem mehetett Isten közelébe. A hegy körül ugyanúgy ott volt a határ, amit a nép nem léphetett át. Isten a Tízparancsolat elmondása előtt leküldi Mózest még egyszer a néphez: „21És monda az Úr Mózesnek: Menj alá, intsd meg a népet, hogy ne törjön előre az Urat látni, mert közülük sokan elhullanak.” Isten elrekeszti a népet Magától.

Ott van tehát egy áthatolhatatlan szakadék Isten és ember között. Az Úr jött, hogy találkozzon népével, a nép készül a találkozásra, mégis a nép nem mehet Isten közelébe, mert Isten szentsége megölné őket. Miért? Mert bűnösök. A Sínai-hegy lábánál kézzel foghatóan tapasztaljuk a bűnös ember tragédiáját. Igyekezhet akárhogy, mégsem lesz soha olyan tiszta saját erejéből, hogy Isten közelében lehessen.

Ennyi tehát? Nincs lehetőség kapcsolatra a bűnös ember és Isten között? Reményt adó, hogy az igénk nem áll meg itt, hanem azt mondja: „20Leszállt tehát az Úr a Sínai hegyre, a hegy tetejére, és felhívta az Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felment.” Mózesnek tehát szabad volt felmennie a hegyre, a szent helyre, ahová leszállt az Úr. Talán Mózes különb lett volna a többieknél? Tudjuk, hogy nem. Mózes gyilkos volt, Isten vonakodó prófétája, ő sem volt bűntelen. Akkor miért mehetett fel ő a hegyre? Azért, mert Isten Mózesnek egy különleges szerepet szánt, amivel tanítani akarta a népét. Mózes közbenjáró volt Izráel és Isten között. A közbenjárónak különleges feladatai voltak:

A közbenjáró egyedül állt közvetlen kapcsolatba Istennel. A Sínai-hegyre Mózes mehetett fel (és Áron, a leendő főpap a későbbiekben), egyedül Ő beszélhetett Istennel színről-színre, senki más.

A közbenjáró mindkét irányba üzenetet közvetített. Mint láttuk, Mózes Isten üzenetét vitte alá a népnek, de a feladata nem csak ennyiben állt. Ő ugyanúgy közvetített a nép felől Isten irányába: felvitte a nép igenjét a szövetségre, később is esedezett a nép érdekében (2Móz 32,11-14).

A közbenjáró szembenézett Istennel. Mózes megtette azt, amit senki más a nép közül: Isten elé állt, szembenézett az Úrral és kívánságaival.

A közbenjáró életet mentett. Mindezek következtében Mózes életet mentett. Ha a nép nézett volna szembe Istennel, elhullott volna. De azáltal, hogy Mózes egymaga ment fel a hegyre, a nép lent életben maradhatott.

Isten egyedül Mózest, a közbenjárót „tolerálta” az Ő közelében. De láttuk, hogy ez nem Mózes kiválóságának köszönhető. Hanem annak, hogy Mózes közbenjárása által Isten tanítani kíván minket az igazi Közbenjáróról, aki Mózes után másfél évezreddel jött el a világba.

„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.” (1Tim 2,5)

Jézus Krisztus az igazi közbenjáró Isten és ember között. Ő az, aki valóban közvetlen kapcsolatban állt az Atyával – hiszen az Atyától jött, az Atyához ment vissza, egy volt az Atyával. Jézus az, aki mind az ember, mind az Atya felé közvetített: az embereket tanította az Őbenne való hitre és az Ő követésére, az Atyánál pedig közvetített a mi érdekünkben. Hogyan? Úgy, hogy szembenézett az Atyával, és az Ő bűnt emésztő haragjával. Jézussal kapcsolatban nem a Sínai-hegynek kell eszünkbe jutnia, hanem egy másik hegynek, a Golgotának. Krisztus erre a hegyre lépdelt föl – kereszttel a vállán, korbácsütésekkel a hátán. Krisztus lépdelt fölfelé, hogy szembenézzen az Atyával. Ám ez a találkozás más volt, mint Mózes és Isten találkozása a Sínai-hegyen. Ugyan a Golgotán nem volt füst és földrengés, mégis Krisztust a tetején az Atya izzó haragja várta. Pusztító volt ez a harag, izzott Isten népének minden bűne és törvényszegése ellen. Izzott, mert az Atya utálja a bűnt. Utálja a bálványimádásodat, a felszínességedet, a világiasságodat, a tisztátalan szádat vagy gondolataidat. Jézus, a bűntelen Isten-ember azonban lépdelt fölfelé, hogy szembenézzen ezzel a haraggal. A hegy tetején keresztre feszítették, és ahogy függött ég és föld között testében és lelkében ott volt a kín a bűn miatt. Az Atya azokban az órákban ráöntötte a bűn büntetését, és Jézus elhordozta azt: „Elvégeztetett!” – kiáltotta, és meghalt. De a történet nem ér itt véget – Jézus három nappal később feltámadt, kijött a sírból, és hirdette a győzelmet: hogy mindenki, aki bizalmát, reményét az Ő életébe és halálába veti, az megmenekül, és sosem kell szembenéznie az Atya izzó haragjával.

Ez a legjobb hír számodra, barátom, amit hallhatsz. Talán nem hiszed, de ugyanolyan bűnös vagy, mint az izraeliták. Isten közelébe ugyanúgy nem juthatsz magadtól, ahogy ők sem mehettek fel a hegyre. Akkor sem, ha imádkozol, Bibliát olvasol vagy rendszeresen eljársz a templomba. Isten haragszik a bűneid miatt, és ahhoz hogy megbékülj Vele, egyedül Jézus Krisztus közbenjárására számíthatsz. Nem fog megmenteni az, hogy jó voltál, sem az, hogy a szentekben reménykedtél – egyedül az, ha Krisztus a te közbenjáród! Ha pedig Belé veted a hited, megtörténik a csoda: Jézus életéért és haláláért az Atya közel enged magához, megbékül Veled, hogy mindörökké Ővele lehess!

Kedves budapesti gyülekezet, hadd vonjak le ebből a részből pár gyakorlati alkalmazást a számotokra. Először is szeretném, ha szánnál egy kis időt az Isten szentségén való gondolkozásra. Szeretném, ha gondolkoznál azon a szakadékon, amely a bűnös ember és a szent Isten között van – amelyet olyan jól jelképez a Mózes által a hegy köré rakott jelzések. Isten egy szent Isten, Őt nem lehet könnyelműen szolgálni. A keresztyénségednek mélységének kell lennie – nem lehetsz olyan, mint egy nyári patak, amely zivatar után bővízű, de hőségben kiszárad. Kell egy állandó istenfélelmednek lennie – akkor is, amikor „rosszabb passzban” vagy. Ehhez pedig elmélkedned, gondolkodnod kell Isten szentségén és bűneid súlyán. Szánj erre időt most az istentisztelet után, vagy a mai délutánon – ne halogasd!

Másrészt láttad, hogy mennyire Jézus Krisztus közbenjárására szorulsz – Nélküle semmi vagy, Nem lehetne kapcsolatod az Atyával, és még bűneidben halott lennél. Éppen ezért ne gondolj sokat magadról, hanem lásd meg, ugyanúgy kegyelemre szorulsz, mint keresztyén testvéred vagy Krisztus nélküli ismerősöd. Ne nézd le őket, hanem tanulj alázatot!

Harmadszor szeretném, ha örülnétek Isten nagyobb kegyelmének, amelyet az Újszövetségben tapasztalhatunk. A mostani időben közvetlenül mehetünk Istenhez Krisztus és a Szentlélek által. Nincs szükségünk emberi közbenjáróra, nincs olyan szent hegy, amely el lenne rekesztve tőlünk. Jézus Krisztus az Atya jobbján esedezik értünk. A Szentlélek kimondhatatlan fohászkodásokkal könyörög értünk. Ne légy hálátlan Isten ajándékaiért! Hanem használd ki az Istenhez való menetel lehetőségét: imádkozz gyakran, buzgón magadért és másokért!

Negyedszer azt is tanultuk a mostani alkalommal, hogy Istent nem közelíthetjük meg akárhogy. Ez igaz a mostani időre is. Ahogy a népnek testileg, lelkileg készülnie kellett az Istennel való találkozásra, abból mi is példát vehetünk. Nem tiszteled Istent, ha csendességedet lélektelen, száraz imával kezded, és elkalandozó gondolatokkal teli bibliaolvasással folytatod. Az Istennel való személyes találkozás lehetősége nagy kincs, készülj rá lenyugvással, elcsendesedéssel, akárcsak a zsidók is a szövetségkötésre! És hogyan készülsz az istentiszteletre, az Istennel való közösségi találkozásra? Félő, hogy sokan alig. Pedig az istentisztelet is egy szent, elkülönített idő, amikor Isten azt akarja, hogy Őrá figyelj. Mit tehetnél, hogy a szombat estédet és a vasárnap reggeledet ne sok munka, rohanás és kialvatlanság jellemezze, hanem elcsendesedés és imádsággal való készülés?

Végül, kedves budapesti gyülekezet, emlékezzetek az Istennel való nagy találkozásra, amely mindannyiunk előtt ott áll. Hogyan készülsz arra, hogy megállj Isten előtt az utolsó napon? Ragaszkodjatok Krisztushoz, mint Megváltótokhoz, éljetek Isten félelmében és szentségben, és így készítsétek magatokat a napra, amikor mindannyiunknak meg kell jelennie Krisztus ítélőszéke előtt! Ámen.

Részletesebben l. R. C. Sproul: The Holiness of God c. könyvét.

És akkor még nem is vettük figyelembe azt, hogy az Egyiptomból való gyors távozás miatt a zsidók minden bizonnyal csak a legszükségesebb ruhákat vitték magukkal.

Ez magában foglalta az Ószövetségben a szent háborút (1Sám 21,4), az Újszövetségben pedig különleges átmeneti időszakokat az imádkozásra (böjtöléssel együtt).

PAGE   \* MERGEFORMAT 4