12. Uram, miattad szenvedünk?!

Mózes második könyve XII.

Uram, miattad szenvedünk?!

2Móz 5,10-21

date2010.09.08.

„Kimenének azért a nép sarczoltatói és felvigyázói és ezt mondák a népnek mondván: Ezt mondja a Faraó: Nem adok néktek szalmát. Menjetek magatok, szedjetek magatoknak szalmát onnan, ahol találtok; mert semmi sem szállíttatik le szolgálatotokból. És elszéledt a nép egész Égyiptom földén, hogy tarlót szedjen szalma helyett. A sarczoltatók pedig szorítják vala, mondván: Végezzétek el munkátokat, napjában a napi munkát, mint akkor, amikor szalma volt. És verettetének az Izráel fiai közül való felvigyázók, a kiket a Faraó sarczoltatói rendeltek vala föléjök, mondván: Miért nem végeztétek el a rátok vetett téglaszámot sem tegnap, sem ma úgy, mint ennekelőtte?

És elmenének az Izráel fiai közül való felvigyázók és kiáltának a Faraóhoz, mondván: Miért cselekszel így a te szolgáiddal?  Szalmát nem adnak a te szolgáidnak és azt mondják nékünk: Csináljatok téglát!  És ímé a te szolgáid verettetnek, a te néped pedig vétkezik. Az pedig monda: Restek vagytok, restek, azért mondjátok: Menjünk el, áldozzunk az Úrnak!  Most pedig menjetek, dolgozzatok, szalmát ugyan nem adnak néktek, de a rátok vetett tégla-számot be kell adnotok. Akkor látták Izráel fiainak felvigyázói, hogy bajban vannak, mivel azt kell mondaniok: a tégla-számot le ne szállítsátok; napjában a napi munka meglegyen.

És mikor kijövének a Faraótól, szembe találkozának Mózessel és Áronnal. S mondának nékik: Lásson meg titeket az Úr és ítéljen meg, kik rossz hírbe kevertetek minket a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, fegyvert adván azok kezébe, hogy megöljenek minket.” (2Móz 5,10-21)

Lekció: Róm 8,28-39

Újra itt vagyunk a szenvedés témájánál. Mózes második könyvének első fejezete ezzel indult, és az ötödik fejezetben újra itt vagyunk: Isten népe szenved. A múlt alkalommal láthattuk, hogy ezt a nagyobb sanyargatást Isten üzenete váltotta ki. Isten ki akarja szabadítani a népét az egyiptomi rabigából, és erre szólítja fel a fáraót. A fáraó azonban nem enged az Úrnak, hanem épp ellenkezőleg megnöveli a nép terhét, és nem engedi el őket Egyiptomból. Ez volt a fáraó válasza Isten üzenetére.

Isten népe tehát így egy nagyobb prés alatt találja magát. Eredeti problémájuk sem oldódott meg, hiszen Istent nem szolgálhatják szabadon, sőt a munkaterhük is növekedett. Izráel fiai azt tapasztalják, amit megannyi keresztyén már a világtörténelem során: az istenfélő tetteknek néha negatív következményei vannak. De mit tehet ilyenkor Isten népe? Lesz-e megoldás a nagy szenvedésre? És ha igen, hogyan?

1 A színfalak mögött

A felolvasott rész alapján tehát a következő képet rakhatjuk össze: a fáraó nemet mond Isten üzenetére, és kemény robotra kényszeríti a zsidókat. De vajon csupán a fáraó és a zsidók „csatájáról” olvasunk, csupán a fáraó felelős az okozott rosszért?

Nem, a felolvasott rész nem csak ennyiről szól. A zsidókon kívül ennek a „drámának” nem csupán egy szereplője van, a fáraó, hanem három: a fáraó, a Sátán és Isten. E három szereplő mindegyike közrejátszik a kialakult helyzetben. A nehézséget az okozza, hogy ebben a szakaszban e három szereplő közül csupán a fáraó van a szemünk előtt, a másik két szereplő (a Sátán és Isten) rejtve marad. Akárcsak Jób történetében: Jób csak az őt ért szenvedést látta, miközben a háttérben ott volt Isten és a Sátán párbeszéde. Hasonlóan itt is Isten ott van a színen. Az Ő akaratán kívül semmi sem történhet meg, ezért természetes, hogy ezt a helyzetet is látja, és megengedte. Ahol pedig Isten ott van, a Sátán is elkezd munkálkodni (Mt 13,24-30), és megpróbálja lerontani Isten munkáját. Egy helyett tehát három cselekvő áll a történtek mögött, a fáraó, Isten és Sátán akaratának egybeesése következtében történt az, ami történt.

Szeretném, ha ebből megjegyeznénk egy fontos dolgot. Látjátok, egy-egy helyzet mögött sokkal több minden állhat, mint ami csupán a szemünk előtt van. Jegyezzük meg tehát jól, hogy a problémák és szenvedések között ne csupán a szemünk előtt lévő dolgokra figyeljünk, hanem nézzünk túl azokon: hozzuk be a képbe Istent és az Ő szándékait, a Sátánt, és az ő céljait. Ha így vizsgáljuk a helyzetünket, jobban meglátjuk azokat, és ez segíthet a megoldás megtalálásában is. A következőkben megvizsgáljuk e három szereplőnek a céljait, hogy jobban megértsük, hogyan alakult ki a jelenlegi helyzet.

A fáraó.

A fáraó fő célja egyszerű: nem akar engedni a hatalmából. A jövevény zsidó népnek őt kell szolgálnia. A fáraó nem engedi meg a függetlenedést, nem akarja elveszteni az Izráel feletti uralmat. Éppen ezért Isten mondata, hogy „Bocsásd el az én népemet! ” az elevenébe talál. A fáraó nem akar másnak engedni, így a következőképpen gondolkozik: „A zsidóknak furcsa vágyaik vannak, el akarnak menni Egyiptomból. Hogyan lehet ez? Biztos unatkoznak, azért van idejük ilyen dolgokon törni a fejüket!  Hát, ha ez a probléma, akkor ezen könnyen segíthetek: adok nekik még több munkát, elveszem minden idejüket, így nem lesz idejük bolondságokon törni a fejüket! ”

A fáraó parancsa lényegében lehetetlen helyzetbe hozta az izráelitákat. A téglakészítés fontos „iparág” volt Egyiptomban, és úgy tűnik, hogy a zsidó népet ezzel a feladattal bízták meg. Thébában falfestmények mutatják be nekünk, hogy miként végezték el a munkások ezt a feladatot. Először is a téglához agyagos föld kellett, amelyet ki kellett ásni, és el kellett szállítani arra a helyre, ahol a téglákat készítették. Ezt a földet a munkások gondosan átnézték, a köveket kiválogatták belőlük, hogy alkalmas legyen a kiöntésre. A következő lépcsőben ehhez az agyagos földhöz vizet hoztak, és sarat csináltak belőle, hogy megfelelő állagú legyen. Ezután mások fakeretek segítségével téglaformákba öntötték a sarat, majd kitették a napra száradni. Hogyan jön a szalma a képbe?  Hasonlóan, ahogy a modern építkezéseknél a vasgerenda megerősíti a betont, az agyagos sárba kevert szalmaszálak szilárdabbá tették a téglákat, és így azok a száradás közben nem töredeztek szét. Ennek óriási jelentősége van, hiszen a téglát van lehetőség kemencében kiégetni, azonban Egyiptomban egyáltalán nincs erdő, a tűzifa luxusjószág volt, küldföldről kellett importálni, így a téglák kiégetés általi készítése nem jöhetett szóba. Azonban a szalmával összekevert sár lehetővé tette, hogy tartós téglákat csináljanak égetés nélkül. A fáraó pedig pont a szalmát – a Károli polyvának fordítja – tagadta meg a zsidóktól. Ez nem csak azt jelentette, hogy a zsidóknak most már plusz egy feladatuk volt, a szalmát is nekik kellett begyűjteniük (ami korábban mások feladata volt). Hanem a „Nem adok nektek szalmát! ” azt is jelenti, hogy szalma nélkül kellett valahogy megoldani a téglakészítés feladatát. Ezért mentek ki az izráeliták az aratás utáni gabonaföldre, és próbálták meg a tarlót, azaz a gabonának az aratás után megmaradt nagyon kis szár-részét összegyűjteni, és ezt használni a szalma helyett. Természetesen ez nagyon rossz helyettesítője volt a szalmának, sokkal rövidebb volt, nem adott megfelelő szilárdságot a téglának. Ráadásul Egyiptom száraz éghajlatában a poros földből a szél könnyen elragadta az ottmaradt tarlót, vagy sokszor maguk az egyiptomiak égették fel azért, hogy könnyebben művelhető földet kapjanak. Itt álltak tehát az izráeliták – szalma nélkül, a poros földben hitvány tarló után kutatva, és felettük függött a fáraó parancsa: „A napi kvótát adjátok be! ”

A Sátán.

A fáraón túl az első rejtett szereplő a Sátán. Róla nem olvasunk, de a Bibliából tudjuk, hogy nem alszik: mindig arra törekszik, hogy megakadályozza Isten népét abban, hogy Istennek szolgáljon. E cél eléréséhez neki semmi sem drága: sugallja a fáraót, hogy kemény munkát adjon a zsidóknak, megveresse a felügyelőiket, és nem érdekli, hogy mindezek mennyi ember életébe kerülnek – csak egy a lényeg: nehogy Isten megkapja azt a dicsőítést, amit Ő érdemel.

Ez a szakasz továbbá azért is fontos, mert megláthatjuk a Sátán egyik gyakori istenellenes taktikáját: sok elfoglaltságot ad az embernek, amely elűzi szívünkből az Isten iránti vágyat. A Sátánnak ez a támadása több fronton is érkezhet. Használhatja a bensőnket, bűnös vagy helytelen vágyainkat. Valaki szívében a mohóságot kelti fel, és a több és több után való vágy, az „Erre még szükségem van, csak még egy kicsit dolgozok, hogy ez meglegyen.” jelszóval elválasztja és távoltartja Istentől. De akár a bennünk lévő segítőkészség is lehet eszköze: süröghetünk és forgolódhatunk akár jó dolgokért is, de néha mégis ezek vonnak el Istentől. Jézus is megintette Márthát, mert szorgalmassága éppen a szükséges dologtól, a Krisztustól való közelségtől vonta el (Lk 10,41-42). De külső tényezők is állhatnak a Sátán szolgálatában: néha a mi életünkben is használ egy „fáraót”, azaz egy túlzott terhekkel ellátó munkaadót vagy éppen családtagot. Az eszköz lényegében mindegy a Sátánnak, csak a cél teljesüljön, hogy így vagy úgy, de távol legyünk Istentől. Szeretném, ha ezen a ponton elgondolkoznál egy kicsit. Milyen a te Istennel való kapcsolatod?  Távol vagy-e Tőle, és ha igen miért?  Mi választ el, egy Istennel való bensőséges kapcsolattól?  Talán fontos dolgok megszerzéséért gürcölsz, talán más fontos teendőid vannak, lényegében mindegy. Fel kell számolnod őket!  Harcolj egy rendezettebb életért, mondj le dolgokról, mondj nemet a sürgős, de kevésbé fontos vagy az egyáltalán nem fontos dolgokról!  Rendet kell tégy az életedben, és nem szabad hagynod, hogy továbbra is Istentől távol, lelki satnyaságban élj. Mert lehet, hogy sok mindent elérsz, talán az egész világot is megnyered, de mit ér ez, ha lelkedben kárt vallasz?

Isten.

Harmadszor, Istenről is szót kell ejtenünk. A zsidók szenvedésében, akárcsak a mi szenvedéseink között Isten is ott van, és megengedi a sanyargatást. Isten nem magától rendeli el a gonoszt, viszont esetenként megengedi azt, mert Ő még a gonoszt is felhasználja tervei elérésében. Mi volt itt Istennek a terve?  Legalább két dologra gondolhatunk. Először is az Úr próbára tette az Ő népének hűségét. Alig pár verssel ezelőtt azt olvastuk, hogy

„hitt a nép, és megértette, hogy meglátogatta az Úr izráel fiait és megtekintette nyomorúságukat. És meghajtották magokat és leborultak.” (2Móz 4,31)

A nép hitt, annak ellenére, hogy Isten világosan elmondta nekik, hogy megkeményíti a fáraó szívét. Isten pedig a fáraó sanyargatásán keresztül ezt a hitet teszi próbára. Tényleg meggyőződött a nép arról, hogy Mózes üzenete a Mindenható Istentől jön?  Tényleg elfogadta Istent Urának, bármi következzen is?  Nemcsak azért hitt, mert Mózes üzenete olyan kedves volt a szenvedő zsidók füleinek?  Látjátok, a mi életünkben is nehézségek sokszor pontosan ezt a célt szolgálják: próbára tesznek, hogy Istent szeretjük-e jobban vagy az Ő áldásait. És újra és újra ezt kell megértenünk, hogy nagyobb Isten az ajándékainál, fontosabb, hogy Ő legyen melletünk és velünk, még akkor is ha a körülményeink rosszabbra fordulnak. Másodszor pedig Isten a fáraó kegyetlenkedése által azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy nem Egyiptom Izráel helye. Egyiptomban is el lehetett élni, és volt egyfajta életszínvonal ott (hal, dinnye, fokhagyma – 4Móz 11,5), de ennek ára volt: az Egyiptomban való élés nem egyeztethető össze Isten tisztelésével. Ha Izráelnek fontos az, hogy Istent mint az Urat szolgálja, akkor egyszer és mindenkorra le kell számoljon Egyiptommal és az egyiptomi nosztalgiával, mert az egyiptomi békének az ára: Isten megtagadása.

Vagyis láthatjuk, hogyan fonódik össze a zsidók robotmunkájában a fáraó, a Sátán és Isten akarata. Ebből egy nagyon fontos következtetést vonj le, és jegyezz meg, kedves budapesti gyülekezet. Az istenfélő tetteknek néha negatív következményei vannak. Ez az, amit Isten nagyon világossá akar tenni számunkra. Ezért van az, hogy a zsidók Isten miatti sanyargatása olyan részletesen le van írva (vö. 1,9-14; 4,27-31). Mózesen keresztül Isten azt üzenti most számunkra, hogy Isten népe nem feltételezheti, hogy az Ő parancsának való engedelmesség az ő kényelmüket fokozza és helyzetüket teszi könnyebbé. Az Istennek való engedelmesség sokszor nehéz és fájdalmas, mégis Isten engedelmességre hív fel minket, mert így Neki okozunk örömet és az Ő bátorító közelségét, a Vele való békét tapasztalhatjuk meg. Persze ettől még a szenvedés fájdalmai ott vannak, és a zsidókkal együtt mi is kérdezzük: Mit tehetünk ilyenkor?

2  Emberi próbálkozások

Megkísérelni a lehetetlent.

A zsidók először is megpróbálták a lehetetlent: eleget akartak tenni a fáraó parancsának. Kimentek, és erejüket megfeszítve próbálták a téglakészítéshez szükségeseket összegyűjteni. Kimentek a száraz, poros földekre, kaparásztak a tarló után, amennyit összegyűjtöttek, vitték az öntőformához, a munkavezetők megpróbáltak mindent – de a napi kvótáról lemaradtak. Majd jönnek a fáraó emberei, hogy begyűjtsék a téglákat, és számon kérik a zsidó munkavezetőket, hogy miért maradtak el a napi kvótától?  Ők erre előadják panaszukat, és úgy gondolják, hogy a sok erőfeszítés fényében azt a kis elmaradást majd csak elnézik – ám nem! Sőt, mit kapnak a munkavezetők a megfeszített erőfeszítésért?  Botokat, veréseket, nyilvános megszégyenítést. Miért történt ez, hol a hiba?

A zsidók magatartásában van olyan dolog, amelyet mi is megfogadhatunk: a zsidók nem lázadoztak és hőzöngtek, hanem megpróbáltak engedelmesek lenni a fáraó világi vezetésének. Ez összhangban áll Péter apostolnak az újszövetségi rabszolgáknak adott parancsával.

„Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért. …A cselédek teljes félelemmel engedelmeskedjenek az uraknak; nem csak a jóknak és kíméleteseknek, de a szívteleneknek is.” (1Pt 2,13.28 – l. még Kol 3,22-25, 1Tim 6,1-3, Tit 2,9-10)

Hiába, hogy a fáraó parancsa kegyetlen, a zsidók a lázongás helyett engedelmeskedtek, és ez jó magában. Azonban van egy nagy probléma: hol marad Isten a képből?  Úgy tűnik, a zsidók mindent megpróbáltak saját erejükből – de épp ez a probléma, hogy a saját erejükből!  Nincs szó egyetlen fohászról vagy imáról sem a fejezetben. Csak megkapják a parancsot, összeszorítják a fogukat, és megpróbálják a lehetetlent. De a lehetetlen Isten nélkül, saját erőnkből tényleg lehetetlen. A zsidók fő problémája ugyanaz, mint ami sokunk fő problémája: a problémáinkban, sok teendőink között csak egyre nézünk: hogyan tudnánk ezt mi megcsinálni. És mindeközben teljesen elfeledkezünk, hogy Isten az, aki adja nekünk az erőt és az eredményt. Ő az, aki építi a várost, és nélküle hiába dolgoznak az építők (Zsolt 127,1). A zsidók ezt nem alkalmazták, így Istennek meg kellett tanítani őket arra, hogy magukban ne bízzanak: ezért az egyiptomi rabszolga-felügyelők botokkal válaszoltak nekik.

Könyörgés a fáraóhoz.

A zsidók is észlelték, hogy a probléma nagyobb mint amire gondoltak, és segítségre szorulnak. És könyörögnek is a fáraónak!

Talán itt ledöbbenünk, és olyan nehezen értjük meg, hogy ha a zsidók látták, hogy segítségre szorulnak, akkor miért nem Ahhoz mennek, Aki igazán tud segíteni?  Miért nem Istenhez fordulnak először?  Persze másrészt olyan könnyen azonosulhatunk a zsidókkal – hiszen nem ilyenek vagyunk mi is?  Ha a főnök ránk szól, hogy még ezt és ezt meg kell tenni, és látjuk, hogy nem fog beleférni az időnkbe, akkor mi is nem hozzá megyünk először, ahelyett, hogy imádkoznánk?  Ha a hullámok összecsapnak a fejünk fölött, váratlan dolgok érnek, nem egyből azon gondolkozunk, hogy kitől lehetne segítséget kérni?  Vagy nem inkább órákon vagy napokon keresztül aggodalmaskodunk ahelyett, hogy imádkoznánk és segítséget kérnénk?  Ha őszinték vagyunk, látnunk kell, hogy a zsidók problémája a mi problémánk is: hétköznapjainkban mi sem éljük meg az Istentől való függést annyira, hogy a problémáinkban egyből Istenhez fordulnánk.

Azonban szeretném, ha látnánk azt is, hogy maga a fáraóhoz fordulás nem bűnös önmagában. Nem helytelen, ha felszólalunk az igazságtalanság ellen – végtére Nehémiás, a perzsa király pohárnoka is ezt tette. Amikor hírt hallott arról, hogy Jeruzsálem teljesen védtelenül áll az ellenségek előtt, feltárta előtte a helyzetet, és engedélyt kért arra, hogy Jeruzsálembe menjen, és megerősítse ott a várost. Csak – és ez egy döntő csak – Nehémiás tettét megelőzte egy hosszabb imádkozás és gondolkozás. Nehémiás teljesen tudatában volt, hogy Istentől függ elsősorban, és csak másodsorban a persze királytól. Ezért még rögtön azelőtt, hogy a király kérdésére válaszolt volna, Istenhez imádkozott. Nehémiás tudta, hogy Isten adja a megoldást. A király legfeljebb egy eszköz ebben. Kedves budapesti gyülekezet, szeretném, ha ez mélyen belénk vésődne. Mielőtt nekilátnánk a probléma megoldásának vagy segítséget kérnénk másoktól, először keressük Istent, Aki egyedül tud segíteni.

3  Viszály a testvérek között

A fáraó persze elutasította a zsidókat. A zsidók megértették, hogy a probléma nagyobb, mint gondolták: „Akkor látták Izráel fiainak felvigyázói, hogy bajban vannak.” (19. vers)

A zsidó munkavezetők prés közé kerültek: egyik oldalról nyomta őket saját népük mindennapi küzdelme és szenvedése, másik oldalról pedig a fáraó kemény parancsa. Persze ez is Istentől volt, rá akarta vezetni őket, hogy végre Őnála keressenek menedéket – és talán mi is reménykedünk, hogy talán most meglátják tehetetlenségüket, is imádkoznak Istenhez.

Sajnos nem ezt tették. A fáraótól távozóban Mózessel és Áronnal találták szembe magukat, és kiöntötték nekik panaszukat. Sajnos nem a legjobb módon: kérdéseikkel vádolták őket, és Isten ítéletét kérték rájuk. A zsidók nemcsak Mózesnek, hanem Mózes ellen is panaszkodtak.

Szeretném, ha itt is nem csupán azt néznénk, ami a szemünk előtt van, hanem betekintenénk a színfalak mögé, és meglátnánk megin a Sátánt működés közben. Már tisztáztuk, hogy a Sátán célja mindig ugyanaz: Isten népét akadályozni Isten imádásában. Mint láthattuk, az egyik gyakori eszköze ebben az ördögnek az, hogy sok teendővel árasszon el minket, és így vonjon el Istentől. Egy másik gyakran alkalmazott taktikáját pedig itt ismerhetjük fel: a nehézségeknél egymásnak ugrasztja Isten népét. Talán emlékeztek a 2009. decemberi Keskeny Útban megjelent cikkre, ahol is a szerző, Joel Beeke a következő történetet mondja el:

„Egy gyülekezeti tag egyszer zaklatottan hívott fel engem. A repülőn egy férfi ült mellette, aki imádkozott. Amikor a férfi befejezte az imádságot, ő kedvesen megkérdezte tőle, hogy keresztyén-e.

– Nem. – hangzott a gyors válasz.

– Azt hittem, hogy imádkozott. – felelte a hölgy nem tágítva a témától.

– Igen, imádkoztam. – volt a válasz.

– Uram, szabad-e megkérdeznem, hogy kihez imádkozott?  – fordult a mellette ülő férfihoz néhány perc múlva a hölgy ezzel a kérdéssel.

– A Sátánhoz imádkoztam. – jelentette ki a férfi egy pillanatnyi gondolkodás után.

– Mégis mi a csudáért imádkozna a Sátánhoz? – kérdezte a keresztyén hölgy hüledezve.

– Azért imádkozom, hogy a Sátánnak sikerüljön tönkretennie harminc gyülekezetben a kapcsolatot a lelkipásztorok és híveik között Észak-Amerikában ezen a héten. – szólt a férfi. A hölgy teljesen elképedt.

– Az a férfi olyan buzgónak tűnt imádkozás közben, nagyobb buzgósággal imádkozott, mint ahogyan én szoktam. – mesélte.”

A mostani részben pontosan ezt látjuk. A Sátán Isten népének megoszlásának örül. Örvendezik, ha viszálykodás van a keresztyének között, ha azok egymásra dühösködnek és egymást vádolják. A Sátán gyönyörködik, ha darabokra tépheti Krisztus testét, az Egyházat – éppen ezért próbálja minden eszközzel egymásnak ugrasztani a keresztyéneket.

Ezt csinálta a zsidókkal is. Döbbenetesnek látom azt a kontrasztot, ami a 15-16. és a 20-21. versek között van. A zsidó munkavezetők könyörögnek a fáraónak, de ítéletet kérnek Mózesre! Illedelmesek a fáraóval szemben, és szép szóval kérnek tőle, viszont haragosak a saját vezetőikkel szemben, akikkel Isten és Krisztus vére köti össze őket! Ugye ebben a fényben máshogy tűnik fel a zsidók panaszkodása? Ugye ebben a fényben sokkal súlyosabb a Mózes ellen való kirohanásuk?

És most fordítsuk át ezt a saját életünkre. A Sátán nemcsak akkor és ott, a háromezer-ötszáz évvel ezelőtti Egyiptomban törekedett az Egyház megosztására, hanem most is ez a célja. És itt egy nagyon fontos gyakorlati dologhoz jutottunk el, kedves budapesti gyülekezet. A Sátán minden téren próbál összetűzést kelteni. A családban: a férj és feleség viszonyában ugyanúgy, ahogy máskor a szülőket és a gyermekeket próbálja kijátszani egymás ellen. A gyülekezetben: testvérekként egymás között ugyanúgy, ahogy más esetben a gyülekezeti tagokat a vezetők ellen ugrasztja.

A Sátán ismer minket, és tudja, hogy mélyen bennünk van a szenvedésektől való menekülni vágyás. Sajnos sokszor jobban örülünk az Isten nélküli békességnek, mint az Istenért való szenvedésnek. A Sátán pedig kihasználja ezt a menekülni vágyást, mert tudja: a problémákban a legkönnyebb másra mutogatni, és különösen könnyű a vezetőkre hárítani a felelősséget. De az itt leírt történetből is világos: egyáltalán nem biztos, hogy a vezetők – legyen szó gyülekezeti vezetőkről, a férjről vagy a szülőkről – hibáztak, csupán azért mert a helyzet rosszabbra fordult, vagy nem úgy alakult, ahogy elképzeltük. Jegyezzük meg ezt a fenti történetből, és ne engedjük a Sátánnak, hogy éket verjen közénk az ilyen helyzetben. Harcoljunk! – az összhang és a jó kommunikáció által. Először is törekedjünk az egységre, a problémák megoldására, a másikhoz való szerető viszonylásra és türelemre még a nehézségekkor is. Másodszor pedig tűzzük ki célul a jó kommunikációt. Legyünk egymással őszinték, törekedjünk megérteni a másikat, kérdezzünk, hogy megértsük mi a problémája, és a problémára összpontosítsunk, ne a másikra való mutogatásra. Sokat gyengített volna a Sátán támadásán, ha a zsidók először is kérdeztek volna Mózeséktől, mielőtt vádaskodtak volna.

Összegzésként még egy dologra szeretném felhívni a figyelmeteket. A kivonulás története, a zsidók Egyiptomból való szabadulása előremutat a bűnből való szabadulásra Krisztus által. Az egyiptomiak egyre erősödő nyomorgattatásából láthatjuk, hogy a bűn kegyetlen rabtartó. A zsidók Egyiptomban voltak, Istentől távol, és helyzetük egyre rosszabbra fordult. Nemcsak külsőleg, azáltal, hogy szalmát sem kaptak, hanem belsőleg is: szívükben egyre nagyobb teret nyert az elégedetlenség, viszály és a vezetők elleni lázadás. Megoldást nem találtak, mert nem jó helyen keresték.

Ehhez hasonló a bűn is a mi életünkben. Hacsak nem szabadulunk ki a bűnből, az egyre jobban csak a szolgaságba dönt, egyre nehezebb helyzetbe kényszerít, egyre jobban fogva tartja a szívünket. Ezért van szükségünk egy szabadítóra. Ezért van szükséged Jézusra, aki azért jött el erre a földre, azért élt és halt meg, hogy a bűn fogságából kiszabadítson. Ha nem akarsz a zsidókhoz hasonlóan szenvedni, akkor Jézushoz kell térned, mert egyedül Ő tud segíteni Neked. Mert Jézus Krisztus azért jött, hogy „megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának.” (Zsid 2,15) Kívánom, hogy ne legyél többé a bűn rabságában, hanem lásd meg a szabadságot Jézusban. Ámen.

Philip G. Ryken: Exodus, 151. old. Dogulas K. Stuart: Exodus, 163. old., 145-146. lábjegyzet.

Dogulas K. Stuart: Exodus, 164-165. old.