42. Vezetés szervezés Izraelben

Szabó Péter András
Mózes második könyve

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XL.

**Harc lent és harc fent

2Móz 17,8-16

Lekció: 5Móz 20,1-9.16-18 és Ef 6,10-20

Mózes második könyvének eddigi tanulmányozásából már láthattuk, hogy három fő részre osztható a könyv. Az első az egyiptomi szabadulás története (2Móz 1,1-13,16), amikor Isten a csapásokon keresztül megmutatja hatalmát Egyiptom istenei és a fáraó felett, és mindezekkel arra tanítja a népét, hogy a fogságból szabadulni egyedül az Ő benne való személyes hit által lehet. A második rész a kivonulásról és a Sínai-hegyig való pusztai vándorlásról szól (13,17-19,25), amikor Isten sok próbán keresztül tanítja a népét Magáról és a keresztyén életről. A harmadik nagy egység pedig a törvényadás (20,1-40,38), amikor Isten az eddigi üdvtörténetben a legrészletesebb módon jelenti ki magát népének, megmutatva nekik, hogy mi kedves Őelőtte az erkölcs, az istentisztelet vagy akár a polgári élet területén.

Érdekes, hogy megfigyelhetünk egy párhuzamot az első és második nagy egység között. Az egyiptomi szabadítás során a csapások által Isten sorra vette az élet különböző területeit – gondviselés, gyermekszülés, gazdasági helyzet, egészség, természeti katasztrófák stb. –, és megmutatta az egyiptomiaknak és zsidóknak, hogy mindegyiken Ő az Úr. Hasonló „stratégiát” figyelhetünk meg a pusztai vándorlás alatt is: Isten a próbák során újabb és újabb területeket villant fel az izraeliták számára, hogy megtanulják: Isten az elemek ura, Ő hoz szabadulást a legreménytelenebb helyzetekből is, Ő az, aki gondoskodik élelemről és vízről. Persze volt egy döntő különbség Egyiptom és a puszta között: az egyiptomi csapásokban Isten arról akarta meggyőzni az embereket, hogy Ő az Úr és Belé kell vessék a bizalmukat, ha meg akarnak menekülni – azaz Egyiptomban Isten evangelizálta mind népét, mind az egyiptomiakat. A pusztai próbák azonban már csak Isten népének szóltak – vagyis a pusztai események nem annyira evangelizáló, mintsem tanítói alkalmak voltak. A hosszú evangelizációs sorozatot egy hosszabb tanítói sorozat követte.

Izráel népe e hosszabb lelki utazásban egy újabb állomáshoz érkezett, ahol a harcról kellett tanulniuk, és arról, hogy Isten az, aki győzelmet arat az ellenségen. Ehhez az Úr az amálekiták támadását használta fel.

Az amálekita rajtaütés

„8Eljött pedig Amálek és hadakozott Izráel ellen Refidimben.”

Mindez új volt Izráel számára: a zsidóknak eddig még sosem kellett ellenséggel harcolniuk. Pi-Hahiróthnál, a Vörös-tenger partján az egyiptomiak csak megközelítették, de sosem érték el a zsidókat: se Mózesnek, se senkinek nem kellett a fegyverét előhúznia, mert az Úr menekítette ki őket a egyiptomi hadsereg szorításából, és Ő győzte le támadóikat. A pusztában való többi próbákban pedig nem külső ellenségekkel harcoltak a zsidók, hanem sokkal inkább magukkal: bizalmatlanságukkal, elégedetlenségükkel, mohóságukkal vagy ítélkező gondolataikkal. Ám most jött Amálek, és valósággal harcolniuk kellett.

Azonban lehet, hogy a fentiek tudatában mégis könnyen túllépnél ezen a próbán. „Rendben, de hát ez csak egy kis harc. Az Úr úgyis a zsidókkal van, ha az egyiptomiakat legyőzte, akkor most se kell aggódniuk. Mi a különleges ebben a próbában?”

Pedig ha az Igét olvasod, látnod kell, hogy ez nem volt kis esemény. A 14. versben Isten felszólítja Mózest, hogy írja le az itt történteket emlékezetül egy könyvbe – ez az első felszólítás arra, hogy Mózesnek le kell jegyeznie valamit! Ha ez így van, akkor pedig át kell gondolnunk, hogy mi is volt a próba az amálekiták támadásában. Három dolgot láthatunk.

Tapasztalt katonák elmondják azt, hogy a harc sosem könnyű, egyetlen csatát sem lehet „rutinnak” venni. A csata valóságos fizikai küzdelem: kard kard ellen, test test ellen – mindig ott van a veszély, hogy az ember életét veszti a csatában. Figyelnünk kell arra, hogy a zsidók próbáját sose a mi kényelmes helyzetünkből kiindulva ítéljük meg! Nagyon könnyű a többnapos víznélküliség próbáját kicsinek érezni, ha mi bármikor odamehetünk a konyhai csaphoz, hogy iható, hideg vizet igyunk. Ehhez hasonlóan nagyon könnyű a békéből, kényelmes karosszékünkből ezt a csatát „kis harcnak” látni.

Emlékeznünk kell arra is, hogy a zsidók egy frissen szabadult rabszolganép volt – Egyiptomban szinte biztosan sosem foghattak fegyvert a kezükben. Hadviselés terén teljesen tapasztalatlanok voltak, sosem csatáztak, sőt hadvezérük sem volt. Tapasztalt katonák elmondják azt is, hogy az újoncok néha több kárt okoznak, mint hasznot, mert a csata hevében sokszor kitör rajtuk a pánik, és próbálnak elmenekülni – ezzel pedig a velük együtt harcolókat hozzák még nehezebb helyzetbe.

Ennek valószínűleg Amálek népe is tudatában volt. Az amálekiták különben Ézsautól származtak (1Móz 36,12), azaz rokon nép volt a zsidókkal. Vándorló nomádok voltak, és a bibliai beszámolókból világossá válik, hogy nemcsak most, hanem az elkövetkezendőkben is ellenségesen viszonyultak a zsidókhoz. Valószínű, hogy az amálekiták ismerve a zsidók tapasztalatlanságát könnyű prédának tekintették őket, ezért támadtak rájuk.

Sőt, ha rákeresünk az amálekiták előfordulására a Bibliában, egy fontos részletet tudunk meg a támadásról.

„17Megemlékezzél arról, amit Amálek cselekedett rajtad az úton, amikor Egyiptomból kijöttetek: 18Hogy reád támadt az úton, és megverte a seregnek utolsó részét, mind az erőtleneket, akik hátul voltak, amikor magad is fáradt és lankadt voltál, és nem félte az Istent.” (5Móz 25,17-18)

Vagyis az amálekiták meglepetésszerűen, gyáván és hátulról támadtak a vándorlásban elfáradt zsidókra. Sőt, alattomosak voltak, mert a gyengéket és erőtleneket, a sereg utolsó részét vágták: a védtelen nőket, gyerekeket, öregeket. El tudjuk képzelni azt a szívszorító fájdalmat, amikor az elöl haladó férfiak meghallották a hátulról érkező harci zajt, és hátrafordulva feleségeiket és gyerekeiket az amálekiták által felkavart porfelhő közepén tudhatták?

Isten népének szent háborúja

Mindebből is látszik, hogy egy új nehéz próba bontakozott ki a zsidók életében. Izráel fiainak legközelebbi harci élménye a Vörös-tengernél volt, azonban ehhez képest a mostani harc pár jelentős változást mutatott.

„9És monda Mózes Józsuénak: Válassz nékünk férfiakat és menj el, ütközzél meg Amálekkel. Holnap én a halom tetejére állok és az Isten pálcája kezemben lesz. 10És úgy cselekedett Józsué amint mondta néki Mózes, megütközött Amálekkel.”

Most tényleg harcolni kellett. Most nem állt az Úr az amálekiták és a zsidók közé a tűzoszlop formájában, hanem fegyvert kellett fogni, és szembe kellett szállni Amálek harcképzett fiaival. ÁmIstennek ebben a nehéz helyzetben is volt egy ajándéka a népe részére. A 9. versben van először megemlítve Józsué neve a Bibliában. Itt mutatkozik be először, mint Izráel hadvezére. E nehéz pillanatban Isten megáldja népét egy új vezetővel, egy katonai vezetővel, akit – a néppel együtt – elkezd felkészíteni a kánaáni honfoglalás elkövetkezendő harcaira.

A történet legfigyelemreméltóbb vonása azonban nem a lent, hanem a hegy tetején zajló történés.

„10…Mózes, Áron és Húr pedig felmentek a halom tetejére. 11És történt, mikor Mózes felemelte kezét, Izráel győzött; mikor pedig leeresztette kezét, Amálek győzött. 12Mikor azért Mózes kezei elnehezedtek, követ hoztak és alája tevék, hogy arra üljön; Áron pedig és Húr tartották az ő kezeit, egy felől az egyik, más felől a másik, és felemelve maradtak kezei a nap lementéig. 13Józsué pedig leverte Amáleket és az ő népét fegyver élivel.”

Mózes két társával együtt felment a hegyre. Mózes ezzel nem menekült, hanem tudta: Isten számára más feladatot rendelt. Mózes a dombon olyan állást foglalt el, ahonnan az egész csata kimenetelét láthatta, mégis csupán egyetlen fegyvere volt: Isten botja, amelyet a kezében tartott. Mégis, ettől az egyetlen fegyvertől függött a csata kimenetele. Ha Mózes magasan tartotta a botot, a csata az izráeliták felé dőlt – de amint lejjebb engedte a botot, egyből az amálekiták álltak győzelemre. Nem tudjuk, hogy ebben volt-e szándékosság Mózes részéről – talán szánt szándékból engedte le egy-kétszer a kezét, hogy a lent harcoló izraeliták elméjéig eljusson: a csatában sem a saját erejükben kell bízniuk, hanem Isten erejében. Minderre pedig a bot volt a legalkalmasabb eszköz: korábban láttuk már, hogy az Isten jelenlétét és erejét jelképezte. Nem volt más tárgy vagy jelkép, amely világosabban mutatta volna a zsidók számára Isten hatalmát és az Őtőle való függést, mint a hegy tetején a Mózes két kezében magasra tartott bot. Ez valódi jelvény volt Józsuénak és a lent harcoló zsidóknak.

Mindezek a jellemzők világossá teszik, hogy itt nem egyszerű harcról, megszokott csatáról van szó, hanem valami többről. Ez a háború nem csupán a zsidók háborúja, nem két nemzet összecsapása, hanem mint látjuk: Isten háborúja is.  A fejezet végén azt olvassuk, hogy Isten Amálek fiai ellen háborút hirdet, és ez arra mutat, hogy az amálekiták Isten ellenségei voltak – vagy még pontosabban: eszközök Isten igazi ellenségének a kezében. Természetesen a Sátánról van szó, aki már Egyiptomban is hadakozott Isten és az Ő népe ellen. Mivel az ottani kísérlete kudarcba fulladt, most az amálekitákat próbálta felhasználni a zsidók szabadulásának megakadályozására. Ám Isten ezt nem hagyta, és népe oldalán a csatába vonult.

A zsidók életében az amálekitákkal vívott harc az első az Istennel és Istenért vívott ún. szent harcok sorában. Furának, sőt akár megbotránkoztatónak tűnhet, hogy a szent háború kifejezést használom, hiszen az iszlám ugyanezzel az elnevezéssel illeti a dzsihádot, amellyel sok esetben az iszlám hit erőszakos és véres térítése kapcsolódott össze. Azonban mégis ideillő a kifejezés, hiszen ez a harc valóban szent, azaz más és elkülönített – és nagyon sok ponton különbözik az iszlám dzsihádjától.

Először is a zsidók harcot csak az Isten által nekik adott örökségért, Kánaánért vívhattak. Vívhattak honfoglaló csatákat (Kánaán elfoglalása előtt), és harcolhattak honvédő háborúkban (a Kánaánban való letelepedés után), de nem lehetett szó terjeszkedő hadjáratról – nem úgy, mint a dzsihádban. A másik érdekes dolog a zsidó háborúkban az, katonai szempontból Isten több nagyon hátrányos előírást adott a hadászatra vonatkozóan (l. 5Móz 20,1-20). Nem voltak „hivatásos” katonák: Izráel sosem tarthatott fenn állandó hadsereget, a háborúkat mindig egyszerű emberek, földművesek, kézművesek, családapák vívtak. Azután a hadseregben nem voltak igazán korszerű fegyvernemek: csupán gyalogság harcolt, de a lovasság vagy a harci szekerek használata szigorúan tiltott volt. Végül nem egy alkalommal Isten szándékosan csökkentette a hadsereg létszámát – gondoljunk csak Gedeon háromszáz emberére! Miért voltak ezek az előírások? Vagy akár most az amálekitákkal való harcban: Isten miért engedte, hogy népét felkészületlenül, kiképzetlenül érje ez a csata?

Nincs más válasz erre, csak az, hogy Isten e rendelkezések által is világossá akarta tenni népének: valójában Ő az, aki a harcot harcolja. Győzelmük egyedül tőle függhet. Nem szabad semmi másban reménykedniük. Ahogy a 20. zsoltár megfogalmazza: „8Ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg. 9Azok meghanyatlanak és elesnek; mi pedig felkelünk és megállunk.”

Ha a szent háború szabályai még nem is voltak világosak Izráel számára, azonban az előbbi alapelveke már csírájukban ott voltak az amálekitákkal vívott csatában is. A csata kimenetele a bot állásától függött, a bor pedig Isten hatalmát jelképezte – vagyis e változásokban a zsidóknak meg kellett érteni, hogy az Úrra kell felnézniük, mert győzelmüket az jelenti, ha az Úr erejét jelképező bot magasan áll.

Vagyis a történetből kitűnik, hogy Izráel csatájának lelki vetülete van, Isten ismét lelki dolgokra akarta tanítani a népét – de igazán világossá az Újszövetségben válik ez az üzenet. Talán az efézusi levél szavai a legegyértelműbbek:

„11Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. 12Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. 13Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.” (Ef 6,11-13)

Ezek a versek megint harcról szólnak – arról a lelki harcról, amelynek az Amálekkel vívott küzdelem az előképe volt. Izráelhez hasonlóan a keresztyén ember is fogoly volt egykor – nem Egyiptomban, hanem a bűnei fogságában. Izráelhez hasonlóan a keresztyén embert Isten kiszabadította a fogságból, örökséget adott neki, így a mennyei dicsőség felé halad. Izráelhez hasonlóan a keresztyén ember legfőbb ellenségét is legyőzte már az Úr – de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen szabadok lennénk az ellenségtől. Mindaddig, amíg elérünk örökségül kapott hazánkban – ellenségekben és harcokban lesz részünk, ahogy erről az efézusi levél is ír. Természetesen ez a harc nem vér és test ellen van – ahogyan a zsidók ellensége sem elsősorban Amálek volt –, hanem a sátán és az ő bukott angyalai, a lelki hatalmasságok ellen.

Ez valami fontos gondolatot rejt magában. Sokszor a problémáinkat és ellenségeinket megtestesült fizikai dolgokban látjuk: gúnyolódó ismerősök, lehetetlen családtagok, anyagi nehézségek, természeti katasztrófák vagy a gazdasági válság képében. De az igazi ellenségek nem ezek, az igazi ellenség nem látható. Mindez azért fontos, mert ha embereket tekintünk ellenségnek, akkor könnyen őket tekinthetjük az igazi problémának és célpontnak – és a látható ellenségeink ellen látható módon is harcolunk. Pletykálkodunk, gonosz indulatokkal telik meg szívünk, megvetjük a másikat, egyre halmozzuk haragunkat, vagy akár átkokat kívánunk a másikra – vagyis számtalan bűnbe eshetünk.

Ám ezzel ellentétben az Ige más hadviselésre szólít fel. A felolvasott részben kétszer is mondja, hogy nekünk *„*Isten minden fegyverét” kell felöltözünk. Nos, melyek ezek? Nem azok, amelyekre gondolnánk. Nem az éles és gyors válaszra kész nyelv, nem az önmagunk eredményeit hangoztató beszéd, nem a másikat szánalmas mosollyal lenéző tekintet, nem az indulatos szív. Hanem a békesség evangéliumának készsége, az Krisztusért nyert igazság mellvasa, a hit pajzsa, a Lélek kardja, az üdvösség sisakja, és imádkozó szív. Isten ma is egy szent háborúra, más háborúra hív minket – az Ő oldalán és az Ő eszközeivel.

Az Úr szent háborúja

Eddig szó esett a lelki harcról, és a mi (Isten népének) hadviseléséről. De ez a történet elsősorban mégsem ezt akarja hangsúlyozni. Ezt legvilágosabban a fejezet végéből látjuk.

„14És monda az Úr Mózesnek: Írd meg ezt emlékezetül könyvbe és add tudtára Józsuénak, hogy mindenestől eltörlöm Amálek emlékezetét az ég alól. 15És épített Mózes oltárt és nevezte nevét Jehova-Niszszi-nek. 16És monda: Megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre.”

Két kifejezés szerepel ezekben a versekben, amire oda kell figyelnünk. Az első a Jehova-Nisszi, ami annyit jelent: „az Úr az én hadijelvényem”. A hadijelvény egy botra, póznára tűzött jel, amelyre a katonák mindig felnézhettek, amely segít emlékeztetni, hogy kik is ők, és ezáltal reményt és erőt ad nekik a nehézségekben. Izráel jelvénye Isten, az előttük harcoló Úr volt.

A másik kifejezés kicsit nehezebb. A Károli-fordítás ezt mondja: „Megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen…” Az eredeti héber szöveget szó szerint így fordíthatjuk: „egy kéz az Úr trónusán!” – kié ez a kéz? Károli úgy tűnik, azt gondolta, hogy az Úr keze, és így úgy fordította, hogy az Úr felemelte kezét – megesküdött – az Amálek elleni harcra. Bár talán jobbnak tűnik, ha a kezet Mózeshez „csatoljuk” – így a következőt jelenti: „Mózes keze az Úr trónusán” – azaz ahogy Mózes keze magasan tartotta a botot, úgy folyamodott Isten segítségéért a népe hadakozása közben.

De nem szeretném, ha a szövegbeli nehézségek elvennénk a figyelmünket a fő üzenetről. Mert bármelyik értelmezést is fogadjuk el a fenti két kifejezés egy dologra irányítja figyelmünket: Az Úr az, aki harcol, és az Úr az, aki győz. Ő a hadijelvény és Ő harcol Amálek ellen. Isten küzdelme és győzelme áll itt a középpontban.

Korábban már többször láttuk, hogy a kivonulás egy-egy epizódjának üzenete mindig Krisztusra mutatott. Hogyan igaz ez most: hogyan adja Krisztus a győzelmet, hogyan válik Ő a mi hadijelvényünkké?

Kétezer évet kell visszamennünk az időben ehhez. Egy dombra, akárcsak Mózes is egy dombon állt a csata során. És ezen a dombon Krisztus – Mózeshez hasonlóan – kitárt kézzel hadakozott. Igaz, az Ő kezében nem bot volt, mert az Ő kezét szögek rögzítették a kereszthez. De ebben a pillanatban is Krisztus harcolt. Főként úgy, hogy testében és lelkében elhordozta az Atya bűneink miatt ránehezedő haragját. És úgy, hogy ellenállt a Sátán támadásainak. Mert a Sátán ott is támadta őt: „Ha az Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” – kiáltották felé. Ha ezen a ponton Jézus kezei elkezdtek volna leereszkedni, a csata vereséggel ért volna véget. Akkor a Fiú leszáll a keresztről, nem adja magát áldozatul a bűneinkért, nem végzi el az üdvösségünket. Ez azt jelentette volna, hogy emberek közül soha senki nem ismerhette volna meg Istent. Ahogy születtünk lelkileg halottként, úgy haltunk volna meg – és mindegyikünk jogos helyére, a pokolba ment volna halál után. Függetlenül attól, hogyan élsz, jó ember vagy-e vagy becsületes. Ez a csata nem rajtad múlt. De Jézus keze nem ereszkedett lejjebb – mindvégig stabil maradt. Neki nem volt szüksége segítőkre, hogy erősítsék és kezét tartsák – Őt mindenki elhagyta. Mégis isteni kezei végig, a harc végéig erősek maradtak – és így megszerezte a győzelmet az Ő népének.

Kedves barátom, látod-e ezt az összefüggést? Hiszel-e és bízol-e Jézus Krisztus golgotai győzelmében? Érted-e azt, hogy az örök élet és üdvösség nem tőled függ, hanem attól, hogy bízol Jézus Krisztus halálában, amely megszerezte az Istennel való békességet? Ó, ne hagyd, hogy a Sátán megvakítson, ne hagyd, hogy elhitesse veled: „Te rendes ember vagy, jobb a szomszédodnál, Isten biztos, hogy nem küld a pokolba!” Ez hazugság! Ahogy a zsidók csak a magasan tartott botban reménykedhettek a győzelem kapcsán, úgy te is csak Krisztus magasan tartott kezében, az elvégzett áldozatában bízva menekülhetsz meg a pokoltól!

Ha ezt hiszed, Isten népéhez tartozol. Akkor a Te hadijelvényednek is Krisztusnak kell lennie. Azaz lelki csatáidban, hétköznapi harcaidban, ellenségeiddel való tusakodásodban újra és újra a megfeszített és feltámadott Krisztusra kell felnézned. Őtőle kaphatsz újra és újra bátorítást. És egyetlen egy célodnak kell lennie: hogy életed világosan megmutassa Isten hatalmát és erejét. Ó, kedves budapesti gyülekezet! Életünknek nem arról kell szólnia, hogy világos legyen, milyen jól ismerjük a Bibliát, vagy milyen különleges emberek is vagyunk! Életünk egyedül akkor értelmes, ha mindenki számára kiviláglik belőle: mi semmik, agyagedények vagyunk, az erő és világosság bennünk Istentől jön. Ha az életünk megaláz minket, de felmagasztalja Krisztust. Ó, készek vagyunk-e erre? Vágyjuk-e ezt?

A mi háborúnk

Kedves budapesti gyülekezet, ez nagyon fontos tanítás, tehát keresnünk kell azt, hogy alkalmazhatjuk az életünkre. Az egyik nagy gyakorlati mondanivalót a gondolkozásunk kapcsán látom. Ha keresztyén vagy, akkor naponta vannak próbák az életedben, naponta szembesülsz az ellenség támadásaival. Kérdezd meg őszintén magadtól: harcaidban min van a hangsúly? A te erőfeszítéseiden vagy az Úrtól való függéseden? Hadd hozzak pár konkrét példát! Amikor bizonyságot teszel, mitől érzed jónak vagy biztosnak magad: attól, hogy olyan jól sikerült elmondani, vagy attól, hogy letetted Isten kezébe a beszélgetést a gyengeségeiddel együtt, mert Ő tudja a szíveket megnyitni? Vagy mitől érzed magad közel Istenhez: attól, hogy jól sikerültek az elmúlt napok harcai, vagy attól, hogy vigasztalódni tudtál az evangéliumban, Isten feltétel nélküli szeretetében? Vagy ha a keresztyén érettségben való növekedésre gondolsz, mi jut egyből eszedbe: hogy ahhoz ezt és ezt jobban kell csinálnod, vagy hogy egyedül az Úr tudja kimunkálni ezt benned?

A fenti kérdésekkel hártyavékony jégen lépdelek. Mert nem mondom azt, hogy a hétköznapi harcainkban nincs szükség a mi erőfeszítésünkre: önmegtagadásunkra, félelmünk legyőzésére, kedvetlenségünk leküzdésére stb. De amit hangsúlyozni szeretnék: a fókusznak nem szabad eltévednie! Ahogy a zsidóknál a csata kimenetelét az Úr döntötte el, ugyanúgy van a te életedben is. Talán ezt személyesen is megtapasztaltad már. Isten talán téged is tanított a keze le és felemelésén keresztül, hogy a lényeg nem a te erőfeszítéseden van, hanem az Ő kegyelmén. Éppen ezért minden hétköznapi harcod előtt törekedj emlékeztetni magadat arra, hogy nem a te erőd ad győzelmet. Az Úrtól függsz.

A másik terület, ami ebből érint minket, a következő: mit teszel, hogy az Úrtól való függésed nyilvánvaló legyen? Két nagy alkalmazási területre gondolok: az imádságra és a beszédre. Az imádság az Úrtól való függésünk titkos kifejezése. Titkos, hiszen imáinkat az emberek nem hallják (általában), de az Úr és az angyalok előtt mégis nyilvánvaló. Imáinkban az Úrtól való függésünket kifejezzük akkor, ha hálát adunk és imádjuk Istent. Ez ugyanaz, mint amit Mózes csinált a csata után: oltárt épített, és így imádta az Urat. Hozzá hasonlóan nyilvánvalóvá lesz, hogy nem a saját erőnkben bizakodunk, ha Istennek adunk hálát és az Ő erejét dicsérjük minden kis és nagyobb dologért. Minden elmondott jó gondolatért, minden jó ötletért, minden jó beszélgetésért, minden sikeres harcért – mindenért! Másrészt pedig az Úrtól való függésünket fejezzük ki akkor is, amikor kérünk Istentől dolgokat. Ebben megint csak Mózes lehet a példánk. Ugyan az igénkben egy szóval sincs jelezve, hogy Mózes a hegyen imádkozott volna, mégis az, ahogy a bottal a kezében Istenbe kapaszkodva „harcolt” eszünkbe juttatja, hogy ugyanilyen módon kell Istenbe kapaszkodnunk nekünk is az imádságon keresztül. Alázd meg magad Isten előtt, és kérj tőle – és nyilvánvalóvá lesz, hogy nem magadban reménykedsz.

Kedves budapesti gyülekezet, ha Istentől függő életet akartok élni, akkor remélem, látjátok, hogy ebben mennyire fontos az imádság. Ez felhív minket az ima komolyanvételére. Mindannyiunknak imaharcosnak kell lennie. Komolyabban kell venned a magadért és másokért való imádságot. Kívánom, hogy ennek tudatában vegyük komolyabban az imádságot nemcsak magányunkban, hanem akkor is, amikor keresztyénként találkozunk. Bárcsak lenne több olyan alkalom az életünkben, amikor kisebb vagy nagyobb csoportban kifejezetten azért jövünk össze, hogy imádkozzunk!

Azonban az Úrtól való függésünket nemcsak imánkkal, hanem nyilvános bizonyságtételünkkel is kifejezhetjük. Bizonyságtétel alatt itt szélesebb fogalmat értek, nem csak azt, hogy elmondjuk valakinek a megtérésünk történetét. Hanem minden olyan mondatot, amikor érthetővé tudjuk tenni keresztyén testvéreinknek vagy hitetlen ismerőseinknek, hogy Istentől való függésben élünk. Ez történhet úgy, hogy egyre inkább beszélünk hálatelt módon. Azaz egyre többször hívjuk fel a másik figyelmét Krisztus nagy csodáira az életünkben: a bűnbocsánatra ugyanúgy, mint egy vizsgában való segítségre. De Istentől való függésünket mutathatjuk úgy is, ha beszélünk a gyengeségeinkről. Bukásainkról, kísértéseinkről, kudarcainkról – és arról, ahogy Isten ezekben megőrzött, és amire tanított.

De testvérek, ehhez kommunikációra van szükség! Nem tudjuk kifejezni az Úr nagyságát, ha keresztyén csiga módjára házunkba visszabújunk, ha elrohanunk az alkalmakról, ha nem merjük a gyengeségeinket egymásnak megmutatni. A mai történetünk egyik legmegkapóbb vonása az, ahogy Mózes elfáradó kezeit Áron és Húr támogatta. Ez is mutatja, hogy a keresztyén élet nem magányos dolog. Nem tudsz egyedül megállni a hitben. És egyedül nem fogod tudni Istentől való függésedet sem kifejezni: mert ahhoz, hogy imádkozz vagy beszélj győzelmeidről vagy gyengeségeidről, egyaránt testvéri támogatásra és közösségre van szükséged. Kedves budapesti gyülekezet, készen állunk-e, hogy így tudjunk közösen az Úrnak élni? Ámen.

Sőt ehhez még két másik értelmezést is odafűzhetünk. Némely igemagyarázók a kezet nem az Úrra és nem Mózesre, hanem az amálekitákra vonatkoztatják, és így fordítják: „Az [amálekiták] keze Isten trónusa ellen! Így harca lesz az Úrnak Amálek ellen…” Mások szerint pedig jobban összeillik a 15. verssel, ha kis módosítással a mondatot a következőképpen fordíthatjuk: „Egy kéz az Úr hadijelvényén” – azaz a hangsúly a boton, az Úr hadijelvényén van, amely újra készen áll, amikor Izráelnek Amálekkel kell harcolnia.

PAGE   \* MERGEFORMAT 1**