17. Vérré vált vizek

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XVII.

Vérré vált vizek

2Móz 7,14-25

Lekció: 5Móz 28,1-24.45-48

Fő cél

Az első csapással Isten elkezdi az ítéletét Egyiptom istenein, és először a hőn tisztelt Níluson, mutatja meg hatalmát. Isten mindezzel arra hív minket, hogy vessünk el magunktól minden hamis reménységet, és egyedül az ÚRban bízzunk, aki Jézus Krisztuson keresztül képes a bűn átkától megmenteni.

A 2Mózes 7,8-tól kezdődően a Kivonulás könyvének új részéhez értünk, amely a 11. fejezet végéig tart. Ebben a részben Isten tizenegy csodálatos jelet ad a fáraónak és az Egyiptomiaknak, hogy alázkodjanak meg előtte, és ismerjék el, hogy Ő az egyedüli igaz Isten. A tizenegy jel közül az első az, amiről az elmúlt alkalommal volt szó: Áron botja kígyóvá változik, és elnyeli az egyiptomi varázslók botjait. Ez a jel nyilvánvalóan mutatta Isten hatalmát, ám mégis megkülönböztetjük a következő tíz jeltől, amelyek nemcsak jelként, hanem ítéletként nehezedtek az egyiptomiakra, és súlyos anyagi és emberi áldozatok árán mutatta meg az egyiptomiaknak az Úr nagyságát. Ezt a tíz jelet közkeletűbb néven úgy szoktuk hívni, hogy a tíz csapás.

A tíz csapás

Mózes második könyvének tanulmányozása során eddig is hangsúlyoztuk, hogy a történet sokkal többről szól, mint a zsidók csodálatos szabadulásáról Egyiptomból. A kivonulás története a zsidók Istenének és Egyiptom isteneinek csatájáról szól: ki a hatalmasabb? Ki mondhatja meg a zsidóknak, hogy mit csináljanak és kinek szolgáljanak?

Természetesen ez a csata nem most kezdődött. Egyiptom istenei mögött, miként minden hamis isten mögött a Sátán áll, így ez a csata Isten és a Sátán között folyik. Isten és a Sátán küzdelméről pedig már a Biblia első lapjain is olvasunk. A Sátán a mennyből való bukása után törekedett Isten munkájának megrontására, így célba vette az embert, Isten legcsodálatosabb teremtményét, hogy fellázítsa Teremtője ellen. A Sátán terve sikerült, az ember elbukott, ám mégis Isten mondta ki a végső szót:

„És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (1Móz 3,15)

Isten nem hagyta el végleg az embert, hanem világossá tette a Sátán számára, hogy terve van vele: Isten az elbukott emberiségből kiválaszt egy részt, amely mellett lesz, és aki közül fog származni majd a Megváltó, Jézus Krisztus, aki véget vet a Sátán uralmának. De az 1Móz 3,15 egyúttal az emberi történelem értelmezéséhez is keretet ad: egészen az utolsó ítéletig ellenségeskedés lesz az asszony magva, Isten népe és a kígyó magva, a Sátán fogságában lévő emberek között. Ennek a nagy, kozmikus harcnak az egyik csatája a zsidók Egyiptomból való kivonulása, és az ezt megelőző tíz csapás.

Azt is tudjuk azonban, hogy a zsidók kivonulásával ez a kozmikus harc nem ért véget. A Sátán egy újabb vereséget szenvedett, de nem győzetett le teljesen. A végső győzelmet Jézus Krisztus hozza, aki életével és halálával megtöri a bűn miatti átkot az emberen, és második visszajövetelével majd helyreállítja az igazságot és békességet, és az utolsó ítéletkor mindenkit megítél. Ez lesz Isten és a Sátán harcának vége, Isten teljes győzelme a sötétség seregei fölött. A tíz csapás, a fáraóra és az egyiptomiakra kirótt ítélet a Sátán végső vereségének előképe – vélhetően pont ezért választott Isten tízet a csapások számának: a tízes számrendszerben gondolkodó egyiptomiaknak ez a teljességet képviselte: Isten teljes ítéletét hamis isteneik fölött. A tíz csapás tehát a Sátán végső vereségének előképe, de éppen azért, mert ez egy előkép, előre mutat Krisztusra, aki a végső győzelmet elhozza az Ő népének.

Figyelnünk kell arra is, hogy van egy fokozatosság a csapásokban – ahogy előrehaladunk, úgy tapasztalunk egyre súlyosabb következményeket. Az első három csapás inkább kellemetlen és kínzó volt, a második három csapás már jóval veszélyesebb, a következő három már az állatokat és a gabonát pusztította el, míg a tízediket, az elsőszülöttek halálát a végső csapásként tekinthetjük. Mindebben a fokozatosságban megnyilvánul Isten irgalma: Isten nem bánik a lehető legsúlyosabban még a hitetlen fáraóval sem, hanem tíz – sőt, ha a kezdeti jelet is beleszámítjuk, akkor tizenegy – alkalmat ad neki, hogy belássa Isten hatalmát, és engedjen Neki. Isten ehhez hasonlóan most is hívja az embert: fokozatosan, emlékeztetve őt a nyomorultságára személyes problémák, vagy akár természeti katasztrófák által, hogy térjen hozzá, és ismerje el Őt – és erre a mostani kolontári-devecseri katasztrófa is szomorú emlékeztetőként szolgál.

Természetesen sokan próbálják a tíz csapás élét és üzenetét elvenni. Némelyek szerint a leírtak meg sem történtek, csupán a zsidó szerzők találták ki az eseményeket, hogy a kivonulásra egy csodálatos magyarázatot találjanak ki – vagyis a tíz csapás a zsidó folklór része. Mások természetes magyarázatot keresnek az eseményekre – vagyis a csapások mindegyike természetes folyamat eredménye, amely máskor is megtörtént Egyiptomban, de ez alkalommal a korábbiaknál súlyosabb módon nyilvánult meg. Az egyik legkidolgozottabb elmélet szerint a tíz csapást szokatlanul heves esőzések ind0tották el, amelyek vörös agyagos talajt mostak be a Nílusba. Az esőzések miatti nagy áradás kedvező körülményeket teremtett egy szintén vörös színű mikroorganizmus számára, amelynek elszaporodása megölte a halakat, és büdössé tette a folyóvizet. A békák ennek következtében elhagyták a Nílust, amely most már kiváló szaporodási hellyé vált a szúnyogok bogarak számára, amelyek betegségeket terjesztve megölték az állatokat és fekélyes betegségeket okoztak az embereken. Az áradás továbbá a sáskák szaporodását is elősegítette, és ehhez társultak olyan jelenségek, mint a szokatlanul erős vihar és a homokvihar. A tízedik csapás pedig a terjesztett betegségek és a szennyezett víz miatti tífusz volt, ami megölte a fáraó elsőszülött fiát.

Ez a magyarázat-sorozat megbukik a bibliai beszámoló mérlegén. A Szentírás szerint a csapások Isten azonnali cselekedetei: amint Mózes és Áron rácsap a vízre, vagy megveri a föld porát, a csapások azonnal, időbeli késlekedés nélkül bekövetkeznek. A fent említett természetes katasztrófa-láncolat bekövetkezéséhez idő kell, kb. egy év, Isten azonban Mózes és Áron szavait követően azonnal beteljesíti a megígért csapásokat – így a tíz csapás összesen nem tartott tovább vélhetően pár hétnél, hónapnál. Másrészt a csapások sokkal súlyosabbak annál, mint amit természetes úton meg tudnánk magyarázni: a Biblia arról beszél, hogy minden víz – nemcsak a Nílus! – vérré változott, és a békák Egyiptom egész földjét ellepték, nemcsak a Nílus mellékét. Harmadrészt a fáraó varázslói, írástudói megpróbálták utánozni a csodákat, saját titkos mesterségükkel bemutatni ugyanazt, ami arra utal, hogy a fáraó és udvara egyértelmű csodaként tekintett az eseményekre, és a saját mágiájával próbált meg válaszolni rá. Ennek semmi értelme nem lenne, ha az események az egyiptomiak számára is jól ismert természeti jelenségek lettek volna. Negyedszer a természetes magyarázat arra sem ad választ, hogy a csapások miért csak az egyiptomiakat érintették, és a zsidókat nem. Végül pedig minden természetes magyarázat megdől az utolsó csapásnál, az elsőszülöttek halálánál: hogyan sújthat bármilyen betegség vagy járvány csupán az elsőszülötteket?

A tíz csapásra egyetlen magyarázatot adhatunk csak: ezek a Mindenható Isten jelei voltak a fáraó, népe és istenei felett, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyítsák: egyetlen Isten van, akinek hatalma van, akinek engedelmeskedni kell, és akit szeretni kell: Jahveh, a Biblia Istene.

Ítélet a fáraón

„14Az Úr pedig monda Mózesnek: Kemény a Fáraó szíve, nem akarja a népet elbocsátani. 15Eredj a Fáraóhoz reggel; íme, ő kimegy a vízhez, és állj elé a folyóvíz partján, és a botot, amely kígyóvá változott, vedd kezedbe. 16És mondd néki: Az Úr, a héberek Istene küldött engem hozzád, mondván: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem a pusztában; de íme, mindez ideig meg nem hallgattál. 17Így szólt az Úr: Erről tudod meg, hogy én vagyok az Úr: Íme, én megsújtom a bottal, amely kezemben van, a vizet, amely a folyóban van, és vérré változik. 18És a hal, amely a folyóvízben van, meghal, a folyóvíz pedig megbüdösödik és irtózni fognak az Egyiptombeliek vizet inni a folyóból.” (2Móz 7,14-18)

Isten a fáraó ellenállását látva, elkezdi hatalmát megmutatni Egyiptom felett: Mózest és Áront a fáraóhoz küldi egy üzenettel és az első csapás véghezvitelével. Három fontos részt szeretnék kiemelni a szakaszból: (1) Isten kijelentését, hogy a fáraó szíve kemény (14. v.); (2) Isten a fáraó engedetlenségét nevezi meg a csapások okaként (16-18. v.); (3) Isten irgalmát, hogy még ekkor is felkínálja a megtérést a fáraónak (17-18. v.)

„Kemény a fáraó szíve.” Isten a Mózeshez intézett első mondatában a fáraó lelkéről mond ítéletet: „Kemény a fáraó szíve.” Az eredeti héber szó jelentése kemény vagy nehéz – a fenti mondattal Isten azt mondja, hogy engedetlenség és igazságtalanság nyomja a fáraó szívét, emiatt képtelen a megalázkodásra és engedetlenségre, ez pedig a vesztébe hajtja őt. Mindebben egy fontos emlékeztetés rejlik számunkra: Isten látja a szívünk állapotát. Ő pontosan tudja, milyen a te szíved, milyen bűnök terhelik vagy éppen mely területen állsz ellene Isten akaratának. Bár ezt elméletben tudjuk, mégis a gyakorlatban gyakran úgy élünk, mintha nem lennénk tudatában annak, hogy szívünk nyitott könyv Isten előtt. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az, hogy a gyülekezetben vagy a munkahelyen, amikor mások látnak másképpen élünk és viselkedünk mint egyedül – pedig Isten mindenütt ott van! Vajon Isten most mit mondana, milyen a te szíved: kemény vagy lágy? És meddig akarsz még ellenállni neki, mint a fáraó – miért nem lágyítod meg a szíved, és engedelmeskedsz?

„Mindeddig meg nem hallgattál.” A szív keménységének azonban következményei is vannak: a fáraó nem hallgatott Istenre, ezért most Isten a csapásokkal kell észhez térítse. Mindez újra tanít minket Istenről és az emberről. Az engedetlenség elvon minket Istentől, hiszen Isten utálja a bűnt, így a bűnös ember nem lehet Isten közelében. De ha Istentől távol vagyunk, minden jó forrásától vagyunk távol – és ez azt jelenti, hogy Istentől távol az átkokkal szembesülünk. Így az Egyiptomra kimért csapások a hitetlenség miatti jogos büntetésre hívják fel a figyelmünket – nem véletlen, hogy a vizek vérré válása még egyszer előkerül a Bibliában, a Jelenések könyvében, amikor Isten haragja kiömlik a hitetlen emberiségre. Vagyis ez a szakasz ránk is vonatkozik: minden engedetlenségnek negatív következménye van már ebben az életben is, amelyek majd a pokolban teljesednek ki – a pokolban az átkok teljessége száll az ott lévők fejére.

„Erről tudod meg, hogy én vagyok az ÚR.” Azonban még ebben a szomorú szakaszban is van valami csodálatos. Az engedetlenség megítélése közben Isten azt üzeni a fáraónak: „Erről tudod meg, hogy én vagyok az Úr.” – a kifejezés, hogy „Én vagyok az ÚR.” mindeddig csak Isten népének hangzott el: az ősatyáknak, Mózesnek, a zsidó népnek. Ez az első alkalom, hogy Isten egy pogánynak kijelenti ezt. Mint láttuk, az „Én vagyok az ÚR.” kifejezés sokkal többről szól, mint egyszerű azonosításról – az ÚR alatt Jahveh-t, a szövetséges és megmentő Istent kell érteni. Isten ezen a ponton, az átkok között az evangéliumot kínálja a fáraónak, hogy megismerheti Őt, és így megmenekülhet!

Isten ugyanis az Ő jóságából úgy rendelkezett, hogy kiutat kínál az engedetlenség csapdájából számunkra. Jézus Krisztus azért jött el, hogy helyettünk nézzen szembe Isten bűn miatti átkával. Életében és kereszthalálában Krisztus az átkok teljességét vette magára – ha tehát súlyosnak tűnne a fáraón lévő tíz csapás, gondolj abba, hogy ezek csupán az előképei voltak annak, amit Krisztusnak el kellett szenvednie. A vérré vált víz, a sáskák vagy a fekélyek nem mérhető kellemetlenségek az igazságos Isten haragjával való szembenézéshez képest. Jézus mégis vállalta ezt, és elszenvedte az átkokat, hogy mi megmenekülhessünk.

Vérré vált vizek

„19Monda azért az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Vedd a te vessződet és nyújtsd ki kezedet Egyiptom vizeire; azoknak folyóvizeire, csatornáira, tavaira és minden vízfogóira, hogy vérré legyenek és vér legyen Egyiptom egész földén, mind a fa-, mind a kőedényekben. 20Mózes és Áron pedig úgy cselekedtek, amint az Úr parancsolta. És felemelte a vesszőt és megsújtotta a vizet, amely a folyóban volt a Fáraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változott a víz, amely a folyóban volt. 21A hal pedig, amely a folyóvízben volt, meghalt, és megbüdösödött a folyóvíz, és nem ihattak az Egyiptombeliek a folyónak vizéből; és vér volt az egész Egyiptom földén.”

Azt már láttuk, hogy a természetes magyarázatok megbuknak a bibliai beszámoló részletein, vagyis az első csapás, a vizek vérré változtatása valóságos, isteni beavatkozást igénylő csoda volt. Egy kérdést azonban fel kell tennünk: az első csapás azt jelentette, hogy az Egyiptomban lévő vizek valóságos vérré változtak? Nyilvánvalóan Isten hatalma nem szab ennek gátat: ugyanolyan könnyen változtathatja vérré a Nílust, mint arannyá vagy bármivé. A bibliai beszámoló alapján mégis úgy gondolom, hogy nem valódi, szerves emberi vagy állati vérré változott át a Nílus – mégpedig két okból. Egyrészt ugyanezt a kifejezést olvassuk a Jóel 2,31-ben is (3,4 az újfordításban):

„A nap sötétséggé válik, a hold pedig vérré, minekelőtte eljön az Úrnak nagy és rettenetes napja.”

Ebben a próféciában nem gondolunk arra, hogy a hold valóságos vérré változik, hanem inkább arra, hogy a színe változik meg vörösre – és ez arra mutat rá, hogy a héber nyelvben a vér nemcsak a szerves anyagot jelöli, hanem egy színt is.

Másrészt a 24. versben azt olvassuk:

„Az Egyiptombeliek pedig mindnyájan ásták a folyóvíz mellékét vízért, hogy ihassanak; mert nem ihatták a folyó vizét.”

A héber szöveg még érzékletesebben azt mondja, hogy az egyiptomiak körös-körül, körbe-körbe ássák a Nílust, hogy vizet kapjanak. De ha a teljes Nílus vérré változott, akkor miért ásnának a Nílus mellett kutakat, hiszen azokban is csak vért fognak találni? Éppen ezért valószínűnek tartom, hogy a vizek vérré változtatása a víz színének megváltozására és a víz elfertőződésére, ihatatlanná válására utal. A fertőzés következtében a halak meghaltak, de volt értelme az új kutak ásásának, mert a homok megszűrte a fertőzött vizet.

Ám ezeknél a részleteknél fontosabb, hogy megértsük ennek a csapásnak a fő üzenetét. A Nílus volt Egyiptom fő kincse, az egész Egyiptomi civilizáció ennek a folyónak köszönhette létezését. Évente kétszer a Nílus kilépett medréből, és visszatérte után vastag, termékeny iszapot hagyott a földeken, amely nagyon gazdag termőföldet jelentett – lényegében minimális munkával. Már korábban, a víz vérré változtatásánál (4,9) is említettük, hogy mindezek miatt a Nílust az egyiptomiak istenként tisztelték. Több istent is kapcsolatba hoztak a Nílussal, de a legfontosabb közülük Hapi, a Nílus-isten volt. Hapit az egyiptomiak szakállas férfifejjel, női mellekkel és terhes hassal ábrázolták – ezzel azt próbálták érzékeltetni, hogy a hermafrodita Hapi egyaránt képes megtermékenyíteni a földet (férfi vonás), és táplálni azt (női vonás). Hapit volt az egyiptomiak „jólét-istene” és „életadója” – életük és jólétük további fenntartásáért borultak le előtte naponta.

A világ nem sokat változott azóta, csupán az isteneink lettek kicsit elvontabbak. Most már nem borulunk le istenszobrok előtt, viszont életünk és jólétünk fenntartását illetően ma is hamis istenekben bízunk. Hapi helyett a gazdaság állapotában, a BUX-ban, az Európai Unióban, a kormányban vagy az ellenzékben, vagy éppen saját erőnkben és ügyességünkben – meg kell látnunk, hogy nagyon gyakran a körülmények befolyásolják, hogy éppen optimistán vagy aggodalmaskodva tekintünk a jövőre. Az Istenben való bizalom egy jól ismert kifejezés, de sajnos sokkal inkább mástól várjuk boldogulásunkat és jólétünket.

Isten az első csapással szétzúzta az egyiptomiak Hapiban való bizalmát. Áron a Nílusra sújtott, a folyó pedig vérvörössé vált, büdössé és szennyezetté, és az „élet folyója” haldögökkel volt tele. Beteljesült, amit Isten megjövendölt: „irtózni fognak az egyiptomiak vizet inni a folyóból.” (18. vers) Képzeljük csak el ezt! A hőn tisztelt Nílus, az egyiptomiak áhítatának tárgya most undorítóvá vált a szemükben – amit eddig áradozva dicsértek és tiszteltek, attól most menekülnek. A folyó környékét ássák vízért, hogy elkerüljék a Nílus vízével való érintkezést.

Isten így fordítja vissza ránk a hamis istenek tiszteletét. Amit korábban áldásnak gondoltunk, átokká lesz. A görög mitológiából eszünkbe juthat Midász király esete, aki egy alkalommal Dionüszosz isten kedvébe járt. Az isten cserébe felajánlotta, hogy bármely kívánságát teljesíti a királynak. A király azt kívánta, hogy bármi, amit megérint, változzon arannyá. Dionüszosz teljesítette a kérését, mire a király azonnal kipróbálta új képességét: megérintette a követ, faágat, a folyót – és minden arannyá változott! A király nagy örömmel tért haza, és egyből asztalhoz ült. Szolgái elé rakták a finomabbnál finomabb ételeket, ám amikor nekilátott volna enni – kezében azok is arannyá változtak!

Az alkalmazás az első csapásból világos: csak Istent szabad tiszteljük, és Tőle kell várjuk minden szükségünk beteljesülését. Egyedül ez tud megőrizni minket az aggodalmaskodástól még a nehéz körülmények között is. Ha anyagi vagy lelki biztonságunkat más dolgokhoz, „istenekhez” csatoljuk, Isten nyilvánvalóvá fogja tenni, hogy hamis dolgokban bizakodunk, életünk üres lesz és össze fog omlani, mert omlatag, homokos talajra építkeztünk.

Az érzéketlen fáraó

„22De úgy cselekedtek Egyiptom írástudói is az ő varázslásukkal, és kemény maradt a Fáraó szíve és nem hallgatott rájuk; a mint az Úr megmondta. 23És elfordult a Fáraó és haza ment és ezen sem indult meg az ő szíve. 24Az Egyiptombeliek pedig mindnyájan ásták a folyóvíz mellékét vízért, hogy ihassanak; mert nem ihatták a folyó vizét. 25És hét nap telt el, a mióta az Úr megsújtotta a folyóvizet.”

A fáraó azonban még ekkor sem ismerte el, hogy Isten az ÚR, és nem menekült hozzá segítségért. A varázslók újból csak imitálták Isten csodáját – és ez megnyugtatta a fáraó szívét. Hiába volt nyilvánvaló, hogy teljesen más dolog az egész Nílust, és minden folyó- és állóvizet vérré változtatni, mint egy kis vizet vörösre festeni – a fáraót ez nem érdekelte. Hiába volt nyilvánvaló, hogy a varázslók csupán imitálni tudják az átkot, de elfordítani, a Nílust újra tiszta vizűvé változtatni már nem – ez sem érdekelte a fáraót. Sőt az sem, hogy a varázslók imitálása csupán Egyiptom helyzetét tette még súlyosabbá: újabb tiszta víz vált használhatatlanná és ihatatlanná. Nem törődött a fáraó azzal, hogy Isten csodája nem mérhető össze a varázslók trükközésével, lelke csupán valami menekülési utat keresett, hogy ne kelljen behódolnia az ÚRnak. Szíve kemény maradt, sőt meg se indult az egész Egyiptomra kiterjedő csapáson – elfordult, hogy ne kelljen látnia a meggyalázott Nílus-istent, és gyorsan elvonult a helyszínről. A fáraó szíve kemény maradt, és igazából sosem tört össze Isten előtt, így nem is borulhatott le Jahveh, a Megmentő Úr előtt.

Kemény szívünket leginkább Isten szeretete tudja megtörni. Az a szeretet, amelyet Jézus Krisztus mutatott fel a golgotai kereszten, amikor véresen függve szembenézett az Atyaisten haragjával – testében és lelkében elszenvedte a bűn miatti csapásokat, amelyeknek csupán halvány előképe az Egyiptomot ért tíz csapás. Mindezzel Jézus kiengesztelte az Atyát, halálra sebezte a Sátánt, megtörte a bűn erejét – harmadnapon való feltámadásával pedig nyilvánvalóvá tette a győzelmét. Krisztus mindezt azért tette, hogy az olyan kemény szívűek, mint a fáraó, te vagy én megmenekülhessünk, ha Hozzá fordulunk. Ámen.

Dougals K. Stuart: Exodus, 199. old.

Lásd Douglas K. Stuart: Exodus, 131-132. old. ill. Philip G. Ryken: Exodus, 220-221. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 5