26. Világosan a sötétségről

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE XXVI.

Világosan a sötétségről

2Móz 10,21-29

Lekció: Jn 1,1-14; Róm 1,18-31

Az előző, nyolcadik csapásnál hangsúlyoztuk, hogy a tíz csapás fő célja Isten hatalmának megmutatása volt az egyiptomi istenek és a fáraó felett. Ezt az általános üzenetet különösen érzékelhetővé tette a sáskajárás csapása: az erős Egyiptom kiszolgáltatottan, erőtlenül hevert a Mindenható Úr lábai előtt

Azonban ez a tanítás nem maradhat következmények nélkül. Vállvonogatva elmenni Isten mindenhatósága mellett olyan, mint egy egyedülálló férfi esete, aki a következőképpen beszélget barátjával: „Ma találkoztam a legszebb lánnyal életemben. Ő az, akit küllemében és jellemében szépnek, harmonikusnak és istenfélőnek találok – sőt, nemcsak szépnek, hanem a legszebbnek. Ő a legcsodálatosabb nő, akivel valaha találkoztam.” Barátja felvillanyozódik, és azt mondja: „Tényleg? Ez csodálatos! Na és, akkor hogyan tovább? Hogyan próbálnál megismerkedni Vele?” Mire a férfi: „Megismerkedni? Vele? Minek?” Biztosan mi is megrökönyödnénk egy ilyen választól, hiszen a férfi beszámolója tettekért „kiált” – ha a férfi valóban találkozott a számára legszebb lánnyal, és meg kíván házasodni, akkor az a természetes, hogy legalább elkezdjen érdeklődni a lány után. Így van ez Isten mindenhatóságával is – ha felmértük, hogy kicsoda Isten – ég és föld Bírája, a világegyetem legcsodálatosabb lénye –, akkor nem maradhatunk ezzel az ismerettel csendben, nem élhetünk ugyanúgy, mint eddig. Hanem Isten hatalmának meglátása cselekvésre kell ösztönöznie bennünket – és a Biblia ezt a cselekvést úgy nevezi: az imádat.

Mindezek miatt nem véletlen, hogy ha a kilencedik csapás mélyére akarunk ásni, akkor ott az imádat üzenetével fogunk találkozni. Három nagy részre bonthatjuk fel a kilencedik csapás leírását. (1) A csapás bemutatása (21-23. v.), amely Istentől jövő ítélet volt a bálványimádó egyiptomiak felett. (2) Mózes és Fáraó vitáját (24-26. v.), melynek középpontjában az állt, hogy méltó-e Izráel Istene az imádatra, az állatáldozatra vagy sem. (3) A 27-29. versek konklúzióját, amelyben a fáraó végleg elutasította az igaz Isten imádását.

Látnunk kell, a kilencedik csapás az imádatról szól, és eközben tanít minket számos gyakorlati dologról: Isten haragjáról az embereken, a keresztyén élet igazi öröméről és küldetéséről, a keresztyén ember növekedését gátló tényezőről és Isten végső ítéletéről. (érdekfeszítőbben!)

Amikor Isten haragszik

Modern emberként kicsit értetlenül állunk a kilencedik csapás előtt. Bár sáskajárást nagy valószínűséggel nem értünk meg, mégis jobban bele tudunk gondolni annak súlyába, a gabona és élelmiszerkészletek elvesztésébe. Azzal azonban kis nehézségeink vannak, hogy a sötétség miért éppen a kilencedik, az utolsó előtti a csapások között. Mi olyan súlyos a háromnapos sötétségben? Pedig ez a csapás a legsúlyosabb a kilenc közül. Ez teszi teljessé a győzelmet az egyiptomi panteon felett. Ez veszi rá a fáraót, hogy az állatok kivételével elengedje Izráel népét. Két dolog szükséges, hogy megértsük e csapás súlyosságát.

Először is, az egyiptomiak napimádók voltak – talán minden más civilizációnál jobban e földkerekségen. Az egyik Egyiptom-kutató így kezdi a leírását az ókori egyiptomi vallásról: „először meg kell értenünk a nap szerepét az egyiptomi civilizációban, mielőtt bármit is elkezdhetnénk tudni az ókori Egyiptomról.”

Az egyiptomiak tényleg a nap imádói voltak. Tisztelték Hóruszt, a napfelkelte istenét, Atont, a delelő nap istenét és Atumot, a napnyugta istenét. De a legfőbb isten az egész egyiptomi hitvilágban Ámon-Ré volt, a napisten, aki röviden csak így jellemezte magát: „Én vagyok a nagy isten, aki magát hívta életre, … ő, akinek nincs ellenfele az istenek között.”

Az egyiptomiak számára a nap volt a minden – életüket és halálukat a naphoz kötötték. A napistent tekintették teremtőjüknek, a napnyugta jelképezte a halált és az alvilágot, a napfelkelte pedig Ámon-Ré életadó erejére és a feltámadás reménységére mutatott. Mindenhez, ami egy egyiptominak számított az életben és túlvilágon, a napnak valamilyen köze volt.

Természetesen a nap körüli tiszteletből a fáraó is részesült, hiszen őt már a legkorábbi források is Ámon-Rével kapcsolták össze. Ő volt Ámon-Ré fia, akit ugyanolyan tisztelet illette meg, mint a napistent. Az iskolákban például a következőre tanították a gyerekeket: „Imádjátok [a fáraót], az örökké élőt a testetekben, és szívetekben fonódjatok az ő fensége köré.”

Másodszor pedig meg kell értenünk, hogy a sötétség teljesen mást jelentett az ókorban, mint napjainkban. Mit jelent számunkra az éjszakai sötétség? Kis kellemetlenséget: fel kell kapcsolnunk a villanyt, ha olvasni akarunk; jobban elfárad a szemünk vezetés közben; lassabban érünk haza, mert ritkábban jár a busz vagy a metró. Ám az ókorban ez máshogy volt. Az ókorban nem volt közvilágítás, de még lámpák vagy reflektorok sem. Az egyetlen világítóeszközök szerény fényű lámpások vagy fáklyák voltak, de még ezeknek a fénye is alig világított el pár méter távolságra. (Talán azok képesek átérezni a sötétség nyomasztó hatását, akik sátoroztak már sötétben, és valami éjszaka valami dolgot kellett elvégezniük úgy, hogy elemlámpájuk nem volt, vagy lemerült.) A sötétséget eloszlatni nem tudták. Az élet az éjszakákra megállt. Az emberek napnyugta után már nem utaztak (még felhőtlen ég és telihold esetén is csak nagyon óvatosan), hiszen az utakról való eltérés a sötétben végzetes lehetett. A városok kapuit, a házak ajtóit éjszakára bezárták. Az éjszaka egy más világ volt. Akik ez időszakban tevékenykedtek, legnagyobbrészt bűnözők voltak, akik tolvajlási vagy gyilkossági szándékkal kerekedtek útnak. Aki nem húzódott biztonságos helyre a sötétben, nem biztos, hogy megérte a másnap reggelt.

Az Egyiptomra szakadt sötétség ráadásul rosszabb volt a szokásos éjszakai sötétségnél – ezt három jellemzővel próbálom érzékeltetni.

A sötétség továbbá tartós volt, nem csupán 8-10 óráig, hanem három napig, 72 óráig tartott. Ennyi idő minden ember számára elegendő volt, hogy belássa: ha így folytatódnak a dolgok, akkor rövid időn belül mindannyian meghalnak. Nap nélkül a növények nem tudnak megélni, és mind az állatok, mind az emberek elpusztulnak az élelem hiánya miatt. De a vég valószínűleg még ennél is hamarabb bekövetkezik, hiszen a sötétség miatt az emberek még az egyszerű dolgokat is alig tudják elvégezni: honnan lesz víz vagy élelem, ha mindez így tart tovább? Az éhséghez és szomjúsághoz pedig még hozzá kell adnunk azokat a lelki problémákat, amelyet az előre beláthatatlan ideig tartó sötétség nyomasztó hatása jelentett. Ahogy a sarkkörön túl élők számára nyomasztóak a sarki tél nap nélküli ’napjai’, úgy elképzelhetjük, hogy az egyiptomiak leverten, sőt páran talán az őrület határán voltak a harmadik nap végére.

A sötétség továbbá nemcsak ítéletként jött és sokáig tartott, hanem sűrű is volt – a Károli-fordítás azt mondja, hogy „tapintható sötétség” volt, sőt, a héber kifejezést így is fordíthatjuk, hogy „olyan sötétség, amelyben tapogatózni” kellett. Az Egyiptomra ráboruló feketeség nem egy városi éjszakához hasonlít, hanem sokkal inkább egy barlang mélyéhez – a sötétség nemcsak a napot takarta el, hanem a holdat és a csillagokat is.

Végül pedig különössé tette a sötétséget az, hogy az egyiptomiak a nap imádói voltak. Egy eszkimó számára is teher a sötétség, de sokkal inkább nyomasztó az állandó napsütésben élő egyiptomiak számára. Hazánkban átlagosan 5,5 órát süt naponta a nap – Egyiptomban ez a szám 9,5! A napsütés és világosság ismeretében az állandó, sűrű sötétség még elviselhetetlenebb.

Az egyiptomi sötétség félelmetes volt. A fekete órák nem a nap szokásos járása következtében jöttek, hanem Egyiptom és a fáraó bűne miatt, Isten ítélete következtében. Ahogy a csapások jöttek egymás után, Egyiptom népe számára is világos lett, hogy súlyos bűnben vétkesek, mert más isteneket imádnak az egyedüli Úr, Jahveh helyett.

Amiért Isten haragszik

Azt is látnunk kell, hogy ez a csapás többről szól, mint az egyiptomiak megítéléséről. Az Egyiptomban megtörtént tíz csapás – a kivonulás többi történéséhez hasonlóan – száz százalékosan valóságos, megtörtént esemény, de az itt leírtak más lelki igazságokra is előremutatnak.

A Bibliában a világosság-sötétség az egyik leggyakrabban használt ellentétpár. A Biblia szerint Isten maga a világosság, akiben nincs semmi sötétség (1Jn 1,5). A nap és a hold a héber nyelvben világító testek, amelyeknek nem önmagukban van fényük, hanem csak visszatükrözik Isten fényét. Az ároni áldás azt kéri, hogy Isten világosítsa meg az arcát az Ő népén, azaz fordítsa felé arcát, és árassza népére lényének szent fényét. A sötétség pedig a világosság hiánya, így Isten hiánya – éppen ezért a Biblia az Isten nélküliek állapotát, az örömtelenséget, a nyomorúságot vagy a teljes elkeseredettséget a sötétséggel illusztrálja (1Sám 2,9; Jób 3,4; 15,30; 18,18; Péld 4,18-19; Ézs 8,22; 9,1; 45,7; Mk 25,30 stb.).

Vagyis az egyiptomi sötétség látható formában tárja elénk az Isten nélküli ember lelki állapotát. Nincs szakasz, amely ezt világosabban mutatná be, mint a Római levél 1. fejezete.

„20Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy ők menthetetlenek. 21Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett*. 22Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával. 24Annakokáért adta is őket az Isten szívük kívánságaiban tisztátalanságra… 26Annakokáért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra… 28…azonképpen oda adta őket az Isten méltatlan gondolkozásra…”* (Róm 1,20-24.26.28)

Pál apostol ebben a részben a lelki sötétség jellemzőit mutatja be – a „fizikai” sötétséghez hasonlóan ennek is megvannak a jelei. Honnan ismerhető fel a lelki sötétség? Bálványimádásról – azaz, ha bármit is életünkben Isten elé helyezünk. Aztán tisztátalanságról és mindenféle szexuális aberrációról. És méltatlan gondolkozásról: a gonoszságról, kapzsiságról, irigységről, indulatosságról, dicsekedésről, büszkeségről, haragról, engedetlenségről, szeretetlenségről, irgalmatlanságról. És most nézzetek a világunkra: nem ismerősek ezek? És nézzetek magatokba: nem ismerősek ezek?

Kedves barátom, biztos vagyok benne, hogy a fenti listáról legalább egy bűnt biztosan elkövettél – vagyis be kell látnod, hogy te is sötétségben jársz. Tudom, hogy ez meredeknek tűnhet. Volt pár évvel ezelőtt egy beszélgetésem valakivel, aki teljesen felháborodott azon, amikor a lelki sötétségről beszéltem, mert megértette, hogy a Biblia szavai őt is minősítik. Mégis, ez az ítélet igaz. Nem imádod Istent úgy, ahogy érdemelné, és ebben hasonló vagy az egyiptomiakhoz (még ha nem is Ámon-Rét, vagy a száz egyéb isten egyikét se tiszteled). És abban is, hogy mindezek miatt Isten ítélete van rajtad. Lehet, hogy most ezt nem érzed. Vagy talán nem így gondolod. Ám aki életét nem Krisztusra építi, azon Isten haragja marad rajta (Jn 3,36). Aki sötétségben jár, és nem cselekszik igazságot, annak nem lehet közössége Istennel, hanem a harag fia. Isten haragja féken tartott harag. Izzik csendesen, vár a megfelelő időre, hogy teljességében az emberre robbanjon – és mindenki, aki most a sötétségben jár, meg fogja tapasztalni a végső sötétséget, a sírás és fogcsikorgatás helyét: a poklot, Isten haragjának legteljesebb színhelyét.

De nem kell ennek így lenni! A sötétség felhőjének, amely ítéletként rád borul, nem kell mindig feletted maradnia! Barátom, aki most még a sötétségben jársz, te is lehetsz a világosság fia! Jézus a következőket mondta: „Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8,12) Jézus Krisztusban tiéd lehet az élet világossága, ha bűneidet, lelki sötétségedet bánva, Krisztushoz könyörögsz, hogy az Ő halálát Isten fogadja el a te pokolbeli büntetésed helyett. Ha hittel teszed, Isten meghallgat.

De ne menjünk gyorsan tovább ennél a pontnál. Hadd szóljak most hozzád, keresztyén testvérem. Ha Krisztusé vagy, akkor megtapasztaltad a megtérés örömét. Tudod, hogy átmentél a halálból az életbe. Nem ok-e az örömre, hogy a harag fiából Isten fia lettél? Nem kellene jobban örülnöd, mint annak az egyiptominak, akinek lakhelyén csodálatos módon világosság támadt volna? Örülj, hogy Isten az Atyád, és a világosság fia vagy! Isten arca nem komorul el, hanem megvilágosodik rajtad. Sőt, Jézus ettől még többet is mond rólad: „Ti vagytok a világ világossága.” Te is része lehetsz annak, aki fényt hoz, és Isten világosságát terjeszti ebben a világban. Ez a fő forrása a keresztyén örömnek. Állj meg egy kicsit, gondolkozz, és örülj!

„Egy körömnyi sem marad el”

mint láttuk, a kilencedik csapás teljessé teszi az egyiptomi panteon feletti győzelmet Ámon-Ré „birodalma” fölötti csapással (ezután már csak a fáraó fölötti csapás következik)

Isten bírói státuszát fejezi ki: Ő mondja ki véglegesen, hogy ki a világosság, és ki a sötétség; ki melyik birodalomhoz tartozik.

Első látásra úgy tűnik, hogy a fáraó is megértette ezt. Nincs nagy fogadkozás, hívatja Mózest, és elengedni a népet. De… az állatokat végül is vissza akarja tartani. És hajthatatlan Mózes érvelésével szemben is, hogy az állatok kellenek Isten imádásához. A fáraó ezzel ezt nem ismeri el, és ezzel együtt nem ismeri el azt sem, hogy Istennek joga van az imádatot megkövetelni. A fáraó még mindig azt gondolja, hogy valójában Ő méltó az imádatra. Azt gondolja, „kegyet” gyakorol, ha elengedi Izráelt. Hogy e rabszolga népségnek még az állatok nélkül is csak köszönnivalója van neki.

Itt a fáraó tragédiája: nem imádta Istent. Miért? Nem volt benne istenfélelem. Azt gondolta, hogy még ő ad Istennek. Miért? Nem fogadta el Isten ítéletét a kilencedik csapásban. Nem volt hajlandó elismerni, hogy ő, aki magát a világosságnak, világosság fiának mondja, valójában sötétség. Nem volt hajlandó, hogy Isten az, aki bíráskodik, hatalommal bír és ítéletet mond felette. A fáraó szemében önmaga volt nagy, és nem Isten – nem is félte emiatt Istent.

Lehet, hogy Te is így vagy a megtéréssel: nem érzed kényelmetlenül magad, mert bűneid vannak. Nem gondolod, hogy meg kellene térned. Vagy alapvetően jónak gondolod magad. Miért? Mert még nem látod igazán Istent nagynak, nem rettensz meg attól, hogy a világegyetem bírója mond feletted ítéletet. De nézz a kilencedik csapásra? Tényleg nem elég nagy Isten?

És hadd forduljak most hozzád, keresztyén testvérem. Ez a rész teljesen gyakorlati tanítást foglal magába. Nemcsak a megtérésnek, hanem a keresztyén életben való növekedésnek is az a legnagyobb gátja, ha hiányzik belőled az istenfélelem. Miért küzdesz egy bűnnel már évek óta? Mert nem látod Istent a képben, nem látod nagynak a bűnt, nem küzdesz vele. Illusztráció: Amikor Isten kicsi, és az emberek NAGYOK (könyvcím). Ezzel pedig együtt szokott járni sokszor a bűnök „átkeresztelése”. A férjek a feleség iránti kedvetlenséget és szeretetlenséget férfiúi jellemnek („Nem vagyok az az érzelgős típus.”) Az időnk elpazarolását nem hatékony időgazdálkodásnak. A pletykát tanács- vagy segítségkérésnek, és még folytathatnánk. Vagy ha nem is kereszteled át a bűnt, de másra hárítod: a társadra, munkaadódra, családodra, testvéredre. A feleségek tiszteletlen, indulatos felcsattanásaikat heves természetükre hárítják. Vagy talán már észre sem veszed a bűnt, és közömbösen vagy. Megint panaszkodtál vagy felcsattantál, de észbe se vetted.

ám Mózes máshogy látta. Ő szemében Isten a teremtő és világot fenntartó Úr volt, és így minden tiszteletet megérdemelt. Mózes szeme előtt egy dolog lebegett: Istent megfelelően imádni, és ebből egy fikarcnyit sem engedett. Még egy körömnyit sem. Legyen végre változás a te életedben is, testvérem. Végre nevezd nevén a bűnt, és kezdj harcolni ellene! Legyen elég az időd elpazarolásából, a sekélyes csendességből, a lanyha imaéletből, a magadat többnek tartó, büszke gondolkozásból – elég volt belőle! Kezd meg a változást MOST! Határozd el Mózessel együtt, hogy egy kis körömnyi területet sem hagysz az életedből, ami nem Isten uralma alatt van.

A végső nem

A fáraó kemény szívével mindezeket nem látta. Isten annyi lehetőséget adott neki a megtérésre, annyira türelmes volt vele, ám Ő mégsem tért meg – ezért joggal sajnálhatjuk őt. Sőt, a fejezetünk végén felfuvalkodottságában addig ment, hogy kimondja a végső nemet: „Többé ne kerülj az orcám elé! A tárgyalást egyszer és mindenkorra befejeztük.”

A fáraó kimondta a végső nemet, de nem övé volt az utolsó. Hanem Mózesé, és rajta keresztül Istené. A fáraó azt gondolta, hogy a vita az elutasítással le van zárva: „Nem, többé nem nyitok vitát! Egyiptomban maradtok, és kész!” – volt a fáraó gondolata. Nos, valóban a vita le volt zárva, csak épp ellenkezőleg, ahogy a fáraó gondolta. „Jól mondtad, többé nem látom az arcodat. Mert a kivonulás elkezdődik, mi kimegyünk, rajtad pedig teljessé lesz az ÚR ítélete.”

A kilencedik csapás a kivonulás „előszobáját” jelenti. Isten teljessé tette az egyiptomi panteon feletti hatalmát, és figyelmedet az imádatra összpontosította. Isten Úr, és Őt megilleti minden imádat. Hogyan állsz te ezzel? Imádod-e Őt tényleg? A világosság fia vagy-e? Örülsz-e ennek? És ha igen, akkor az életed újra és újra ezt tükrözi-e? Barátom, testvérem, nincs ennél fontosabb dolog. Minden erőddel törekedj, hogy „az Urat, a te Istenedet imádd, és csak Neki szolgálj!” (Mt 4,10) Ámen.

Stephen Quirke: The Cult of Ra: Sun-Worship in Ancient Egypt, 7. old. Idézi: Philip G. Ryken: Exodus, 304. old.

Stephen Quirke: The Cult of Ra: Sun-Worship in Ancient Egypt, 25. old. Idézi: Philip G. Ryken: Exodus, 304. old.

II. Anasztáziusz papirusz, Göran Larsson: Bound for Freedom: The Book of Exodus in Jewish and Christian Traditions, 71. old. Idézi: Philip G. Ryken: Exodus, 305. old.

PAGE   \* MERGEFORMAT 1