10. Vissza Egyiptomba

Mózes második könyve X.

Vissza Egyiptomba

**2Móz 4,18-31

„És méne Mózes és visszatére az ő apósához, Jethróhoz és monda néki: Hadd menjek és térjek vissza az én atyámfiaihoz Égyiptomba, hogy meglássam, ha élnek-e még?  És monda Jethró Mózesnek: Eredj el békességgel. Az Úr pedig monda Mózesnek Midiánban: Eredj, térj vissza Égyiptomba; mert meghaltak mindazok a férfiak, kik téged halálra kerestek vala. És felvette Mózes az ő feleségét és az ő fiait és felülteté őket a szamárra és visszatére Égyiptom földére. Az Isten vesszejét pedig kezébe vevé Mózes. És monda az Úr Mózesnek: Mikor elindulsz, hogy visszatérj Égyiptomba, meglásd, hogy mindazokat a csudákat véghez vidd a Faraó előtt, melyeket kezedbe adtam; én pedig megkeményítem az ő szívét, és nem bocsátja el a népet. Ezt mondd azért a Faraónak: Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat.

És történt az úton, egy szálláson, eleibe álla az Úr és meg akarja vala őt ölni. De Czippora egy éles követ veve és lemetszé az ő fiának előbőrét és lába elé veté mondván: Bizony, vérjegyesem vagy te nékem!  És békét hagya néki. Akkor monda: Vérjegyes a körülmetélkedésért.

Áronnak pedig monda az Úr: Eredj Mózes eleibe a pusztába!  És elméne és találkozék vele az Isten hegyénél és megcsókolta őt. Mózes pedig elbeszélé Áronnak az Úr mindama szavait, melyekkel őt elküldötte vala és mindazokat a jeleket, melyeket reá bízott vala. És méne Mózes és Áron és egybegyűjtötték Izráel fiainak minden véneit. És elmondá Áron mindazokat a beszédeket, melyeket mondott vala az Úr Mózesnek és megcselekedé a jeleket a nép szemei előtt. És hitt a nép, és megértette, hogy meglátogatta az Úr Izráel fiait és megtekintette nyomorúságukat. És meghajták magokat és leborultak.” (2Móz 4,18-31)

Lekció: Hós 11,1-12

A mostani igeszakasz egyfajta hídként, összekötő kapocsként szolgál a kivonulás történetének két fontos eseménye között. A harmadik és negyedik fejezetben Isten és Mózes párbeszédéről olvashattunk az égő csipkebokornál. Isten visszaküldte Mózest Egyiptomba, hoyg Izráel népét, Isten népét kihozza a szolgaság földjéről. Mózes erre a feladatra, kérdésekkel és kételyekkel válaszolt, míg végül előtört belőle az igazi probléma: Mózes nem akarta Isten küldetését elfogadni, nem akart visszamenni Egyiptomba. A történet csúcspontjában Isten megtöri Mózes ellenállását, Ő mondja ki az utolsó szót, és a próféta meghajlik Isten akarata előtt. A mostani igeszakaszunk pedig átvezet minket Midián földjéről Egyiptomba, és felkészít minket Mózes életének következő nagy eseményére: az Istennel való találkozás után a fáraóval való találkozásra.

A mostani szakaszunk tehát átkötő kapocsként szolgál a 3-4. és 5-12. fejezetek között. Ám ez mégsem jelenti azt, hogy ezek a versek csupán a hely kitöltése miat kerültek volna a Szentírásba. Ezeket a szavakat is a Szentlélek ihlette, meghatározott céllal szerepelnek ezen a helyen. De mégis mi a mondanivalója ennek a 14 versnek?  Mi volt a Szentlélek célja, amikor ezeket a Bibliába helyezte el?

Az ilyen kérdések többségénél segít az, ha megpróbáljuk megkeresni a szakasz kulcsszavát. A leggyakrabban használt szó sokat segíthet abban, hogy megtaláljuk a központi gondolatot. A mostani igeszakaszunkban a visszatérni szó ismétlődik újra és újra, összesen ötször. Az Egyiptomba való visszatérés gondolata az, amely összekapcsolja ennek a 14 versnek látsózlag elkülönült három történetét: a Midiánból való elindulást (18-23. v.), a szálláson való, majdnem tragikus találkozást Istennel (24-26. v.) és az Egyiptomba való megérkezést (27-31. v.).

Hadd időzzünk el kicsit ennél a pontnál!  Mit jelentett Mózes számára az Egyiptomba való visszatérés?  Azt, hogy szembesülnie kellett a múlttal. Ahogy közeledett Egyiptom felé, biztos feltörtek benne a régi emlékek: édesanyjának dajkálása, a fáraó udvarában való neveltetés, az a pont, amikor megtagadja egyiptomi hercegi címét, és inkább Isten népével azonosul. Majd eszébe juthatott az a nap, amikor megölte az Egyiptomit. Amikor népe szabadítójává akart válni, és letért Isten útjáról. Most ahogy közelehedd Egyiptom felé, biztosan újra feléledhetett benne a bűntudat. És végül ott lehetett a fejében a népe részéről való elutasítás, a talán legfájóbb emlék. Az izráeliták elutasították Mózes vezetését, nem kértek belőle. Most mégis azért megy Egyiptomba, hogy kivezesse őket a Fáraó szolgálatából.

Mózesnek tehát az Egyiptomba való visszatérés nem egy könnyű utat jelentett. Egyiptom az a hely volt, ahová Mózes legkevésbé akart volna mennie. De miért megy akkor Egyiptomba?  Azért, mert Isten küldi. Az Ő parancsára nyergeli fel a szamarat, és indul el családjával együtt. Isten utasítására kész nemet mondani az ellenérzéseinek, és visszatérni korábbi kudarcainak színterére. Mózes azonban nemcsak kész engedelmeskedni Istennek, hanem azonnal teszi ezt. Azt olvassuk, hogy amint visszatért az égő csipkebokorból apósához, egyből mondta neki, hogy visszatér Egyiptomba. Mózes azonnal engedelmeskedett. Szeretném, ha megmaradna ez a mozzanat a fejünkben mint az Isten iránt való engedelmesség példája. Ahogy megjelenik szemünk előtt a menetelő Mózes példája, emlékezzünk arra, hogy egy Istent dicsőítő embert látunk. Aki nemet mondott magára, nem a saját vágya vagy érzése szerint cselekedett, hanem Istenre bízta magát, és neki rendelte alá tetteit. Csodálatos dolog így járni Istennel – vajon Te kész vagy-e rá?

1  Készületek a visszatérésre

Búcsú Jethrótól. Mint láttuk, az első dolog, amit Mózes tesz, hogy engedélyt kér apósától, Jethrótól a távozásra. Mózesnek jó oka volt ezt megtenni. Az apósa befogadta őt, amikor üldözöttként menekült Egyiptomból. 40 éven keresztül tapasztalta Mózes a midianiták vendégszeretetét. Jethróval ráadásul közös „vállalkozása” is volt, sőt, a lánya volt a felesége. Mózes nem akart csapot-papot otthagyva elmenni Midián földjéről, mert tisztelte apósát annyira, hogy távozását közölje vele. Mózes rendezett viszonyokat akart maga mögött tudni, ehhez pedig szükséges volt az, hogy Jethró áldását tudja a távozásán.

Ahogy ezeket a dolgokat mondom, talán felsejlik bennünk egy másik távozás története: Jákób és Lábán szétválása. A két történet szinte teljes ellentéte egymásnak. Jákób elmenekült, apósa üldözte és még amikor kibékültek is, úgy állapodtak meg, hogy egymás területére többet nem mennek. Ezzel ellentétben Mózes békében távozik, apósa áldásával az életén. Mindezen keresztül Mózes példát mutat nekünk abban, hogyan kell követnünk Istent és viszonyulni a közelebbi vagy távolabbi családtagjainkhoz egyszerre. Tény, hogy életünkben Isten kell az első helyen legyen. Az Ő szerepét nem veheti át a férj, feleség, szülő vagy gyerek, após vagy semmilyen más rokon, mert Jézus szavai egyértelműek:

„Ha valaki én hozzám jön, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26)

Jézus teljes engedelmességet követel – semmi és senki nem lehet annyira fontos, hogy megszegjük miatta Isten akár egy parancsolatát. És ez sokszor családi konfliktusokkal és összeütközésekkel jár. De ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy Jézus egyáltalán nem azt gondolta, hogy ellenségesnek kell lennünk velük (vagy bármilyen emberrel szemben). A „Szeresd felebarátodat mint magadat! ” (Mt 22,39) vagy a „Ha lehetséges, a mennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek.” (Róm 12,18) minden emberre, így a hozzánk közel állókra is érvényes. Keresztyénként Mózeshez hasonlóan tisztelettel kell viszonyuljunk a családunkhoz. Ez nem csak keresztyén házastársunkra vagy gyerekeinkre igaz, hanem hitetlen szüleinkre, testvéreinkre vagy éppen házastársunkra. Lehet, hogy keresztyénségünk miatt nem fogják minden döntésünket megérteni, ám ez nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk meg velük a terveinket. És azt sem, hogy ellenségesen, hidegen, Isten Igéjét a fejükhöz vágva kellene kezelnünk őket. Tanuljunk tehát Mózestől, ahogy Ő engedelmeskedett Istennek, ám mégis alázattal és szeretettel képviselte ezt a családjában!

Még egy dologra szeretném felhívni a figyelmet Mózes távozásánál. Mózes nem pompával és gazdagsággal tér vissza Egyiptomba, hanem egyszerűen, szamárháton. Viszont két dolgot magával visz. Elsőként a családját. Ez valami fontosra mutat. Mózes megértette, hogy Isten hívása egy új életre szól. Az izráeliták kivezetése Kánaánból nem egy féléves misszió, amely után majd Mózes hazatér, és boldogan él, amíg meg nem hal Midián földjén. Mózes megértette, hogy az ő helye Isten népével van. Éppen ezért nemcsak ő megy, hanem családja is, és ezzel teljes változás történik az életükben: Cippórának és gyerekeiknek is ott kell hagyniuk Midián földjét, hogy egy távoli, még nem ismert néphez csatlakozzanak, és velük éljék le az életüket. Miért?  Mert ez a nép Isten választott népe, és a hívőknek a helye a többi választott mellett van.

Azonban még egy további dolgot is magával visz Mózes: a botját. Ám ez a bot most már nem csupán egy pásztorbot volt, hanem az, amelyet Isten elkülönített számára – az Ige Isten botjának nevezi. Ez a bot az Istennel való találkozást jelképezte, és Isten autoritását Mózes, a nép vagy a fáraó számára. Isten botjával viszi végbe a jeleket, amit Isten mutatott neki, később ezzel hoz csapásokat Egyiptom földjére, ezzel választja ketté a Vörös-tengert és fakaszt vizet a kősziklából. Természetesen ez nem egy mágikus tárgy volt, hanem Isten jelenlétére mutatott, Akinek erejével Mózes mindezeket majd végbe tudja vinni. Mózes tehát apósa áldásával, családjával együtt, és ami a legfontosabb, Isten jelenlétével indult egy Egyiptomba.

Bátorítás: Isten szuverenitása. A mostani szakaszunk azonban nem csak arról szól, hogy Mózes mit tesz Istenért. Hanem azt látjuk, hogy Isten sem hagyja támogatás nélkül a prófétáját. Ahogy elindul Mózes Egyiptom felé, Isten újból szól hozzá:

„És monda az Úr Mózesnek: Mikor elindulsz, hogy visszatérj Égyiptomba, meglásd, hogy mindazokat a csudákat véghez vidd a Faraó előtt, melyeket kezedbe adtam; én pedig megkeményítem az ő szívét, és nem bocsátja el a népet. Ezt mondd azért a Faraónak: Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (21-23. v.)

Két fontos részletet adnak hozzá a fentiek Isten eddigi kijelentéséhez. Az egyik, hogy Isten csodái nem csupán a zsidóknak szólnak, hanem a fáraóanak, és az egyiptomiaknak is. Azt, hogy az Egyiptomból való kivonulás nem lesz „sétagalopp”, Mózes eddig is tudta, korábban Isten közölte vele, hogy „…az egyiptomi király nem engedi meg néktek, hogy elmenjetek, még erőhatalomra sem.” (2Móz 3,19) Viszont ami új itt a negyedik fejezetben, hogy Isten az, aki meg fogja keményíteni a fáraó szívét.

A fáraó szívének megkeményedése a Kivonulás könyve első felének rendszeresen ismétlődő kifejezése. Összesen húszszor fordul elő, mégpedig három módon.

1. Vannak szakaszok – mint a fenti –, amelyek arról beszélnek, hogy Isten keményíti meg a fáraó szívét (pl. 4,21; 9,12; 10,20).

2. Vannak helyek, ahol azt olvassuk, hogy a fáraó maga keményítette meg a szívét (pl. 8,15; 9,34).

3. És vannak olyan helyek, ahol arról olvasunk, hogy a fáraó szíve megkeményedett, de nincs meghatározva, hogy ki keményítette azt meg (pl. 7,13; 7,22)

A három kifejezés valójában mind egy jelenséget írnak le, amelyet a Biblia három fontos tanításának fényében lehet megérteni.

1. Először is beszélnünk kell Isten szuverenitásáról. Isten szuverenitsa alatt az Ő minden fölött való korlátlan uralmát értjük. A Biblia Istene hatalmas, ellenállhatatlan, megkerülhetetlen. Ő mindentudó és mindenható, azaz mindent előre lát és úgy befolyásol, hogy az Ő akarata történjen meg. Istent Önmagán kívül semmi és senki nem korlátozhatja. Ilyen értelemben azt kell mondanunk, hogy még a fáraó szíve fölött is Isten áll, és arra fordítja, amerre akarja (Péld 21,1).

2. A másik fontos tanítás az ember felelősségéről szól. Isten mindenhatósága nem szünteti meg az ember felelősségét. Isten nem robotoknak teremtett minket, akik egy program szerint működnek. Hanem Isten ésszel, gondolkodással és akarattal ajándékozott meg minket. Ezért van az, hogy döntéseinkért – mégha azokat Isten előre is látja – felelősek vagyunk (Ez 18,4).

3. Viszont – és ez a döntő különbség!  – az ember megromlott teljesen, a bűneset óta mindannyian bűnben fogantunk és bűnben élünk. Gondolkodásunkat teljesen áthatotta a bűn, a romlottság, és így elménk Istentől teljesen eltávolodott (Róm 3,10-18; 8,5-8). Vayis Bűnt gondolunk, bűnös dolgokra vágyódunk, legnagyobb örömünket a bűnben leljük, és ennek következtében bűnös dolgokat is teszünk. Ezért van az, hogy a bűnös ember nem akar Isten útján járni. Lehet, hogy látja azt, hogy mit kívánna Isten tőle, de magától nem fogja azt tenni, mert nem vágyik rá.

Hogy kapcsolódik ez a három tanítás ide, a fáraó szívének megkeményítéséhez?  Úgy, hogy egyrészt elismerjük azt, hogy Isten tervében benne volt az, hogy a fáraó magmakacsolja magát, és visszatartsa Izráelt egészen a tizedik csapásig. Isten előre látta ezt, és megengedte (szuverenitás). Ugyanakkor nem úgy kell elképzeljük a fáraó szívének megkeményítését, mintha a fáraó jó vagy semleges szívébe Isten valami rosszat pottyantott volna, amitől aztán a fáraó már nem akart engedelmeskedni Isten szavának. Istentől nem származik semmi rossz, ezért nem rakhat az emberi szívbe rosszat. Hanem a rossz, a bűn már fogantatásunktól fogva ott van bennünk (teljes romlottság), és ez okozza szívünk keménységét. És mivel szívünk, gondolataink romlottak, ezért cselekedeteink is romlottak lesznek, de ezt nem Istennek köszönhetjük, hanem magunknak (emberi felelősség). Amikor tehát arról olvasunk, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét, úgy kell értenünk, hogy a fáraó szíve születésétől fogva hajlamos a megkeményedésre, és Isten ezt nem akadályozta meg, aminek következtében a fáraó szíve megkeményedett. Egy példával élve, képzeljük el, hogy valaki önfejűségéből kiugrik a tizedik emeletről. Ott van Isten, és megakadályozhatja, hogy ez a valaki belecspódjon a földbe és szörnyethaljon. Ha Isten ezt megteszi, akkor kegyelmes. De Isten nem tartozik ezzel nekünk – azt is el kell fogadnunk, ha Ő nem avatkozik egy csodával közbe, és ez a valaki meghal. Hasonlóan Isten lehetett volna kegyelmes a fáraóhoz, és meglágyíthatta volna a szívét. De nem tette ezt, és ezt tőle nem lehet számon kérni. Isten nem avatkozott közbe, így a fáraó saját szívének bűnös tanácsait követte, aminek következtében szíve megkeményedett, és ellenállt Isten felszólításának egészen a tizedik csapásig.

Mi a köze mindennek hozzánk?  Az, hogy értsük meg, mennyire Isten kegyelmére vagyunk szorulva. A fáraó szívének keménységében ismerjük fel saját szívünk keménységét, és értsük meg, hogy ha Isten nem könyörül rajtunk, akkor menthetetlenül a földnek csapódunk, és ami rosszabb, bűneink büntetését a pokolban fogjuk érezni. Döbbenjünk meg azon, hogy életünk egy hajszálvékony fonalon függ, ami bármikor leszakadhat. Csak Isten kegyelme tud megtartani. És ha ezt értjük, rohanjunk Istenhez. Rohanjunk hozzá, és kérjük, hogy vegye el szívünk keménységét, adjon nekünk egy új szívet, hogy ne végezzük olyan halállal, ahogy a fáraó tette. Ezért van szükségünk Jézus Krisztusra, aki azért élt és halt, hog Isten új szívet adhasson nekünk. Csak Isten segíthet rajtunk bármely bűnünkben.

Bátorítás: Isten elsőszülött fia. Lehet, hogy megrettenünk a fenti tanítástól. Azonban félnünk nem kell, mert ha az Ő gyermekei vagyunk, akkor Isten szuverenitása számunkra csak jót jelent. Isten ugyanis azért keményítette meg a fáraó szívét, hogy a gyermekei iránti szerete láthatóvá váljon: „Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat.”

Ez az első hely a Bibliában, ahol Isten az Ő népét saját fiainak nevezi. Sőt, elsőszülött fiának. Az elsőszülött fiú volt Atyjának jogos örököse és képviselője. Kiváltságos helyzetben volt, a későbbi mózesi törvények szerint (5Móz 21,17) dupla rész járt neki az örökségből. Isten ilyen mély, kiváltságos viszonnyal tekint az Ő népére. Tehát Isten azért állt perben a fáraóval, mert a fáraó semmibe vette Izráel kiváltságos helyzetét, Istenhez fűződő közeli viszonyát és rabszolgasorba taszította a zsidókat. És ezt Isten nem hagyta szó nélkül.

De a fáraó bűne nem csak ennyi volt. Hanem, hogy a rabszolgaság által Izráelt arra kényszerítette, hogy neki szolgáljon. Izráel azonban Isten elsőszülöttje, így Istennek, az Ő atyjának tartozik szolgálattal. A kivonulás középpontjában tehát nem csupán az áll, hogy Izráel megszabaduljon a rabszolgaságból (ezt képviseli a felszabadítás-teológia), hanem az, hogy a rossz úr helyett a jó urat szolgálja – a fáraó helyett Isten parancsának engedelmeskedjen.

Isten tehát azért volt kemény a fáraóval, és azért voltak olyan súlyosak a csapások, mert a fáraónak fel kellett adnia az Isten fia, Izráel feletti rendelkezés jogát. A fáraó szíve annyira kemény volt, hogy mindezt nem tette meg addig, ameddig a saját elsőszülöttje meg nem halt. Istennek a legérzékenyebb pontján kellett megtámadnia a fáraót, hogy végre behódoljon az Ő akaratának – és mindezt az Ő népéért és az irántuk való szeretetből tette.

Nézzünk azonban kicsit tovább. Isten kihozta Izráelt Egyiptomból, bevitte Kánaán földjére. Izráel most már szabad volt, és így szolgálhatta Istent. De sosem tette tökéletesen. Zúgolódott Isten ellen, prófétáit megvetette, küldötteit megölette, bálványokhoz fordult és őket imádta – ahelyett, hogy az ő szabadító Atyja előtt hajtott volna fejet. Ám Isten még ekkor sem vetette el az Ő népét. Sőt, megtette a legdöbbenetesebb dolgot: elküldte erre a földre Jézust, az Ő egyetlen Fiát. Jézus máshogy Isten fia mint az izraeliták vagy a keresztyének. Jézus valóban Isten is. Ő különleges és egyedi módon fia Istennek: Isten lényegéből való, az Atyával egy, ilyen értelemben senki más nem fia Istennek. Jézus eljött, és tökéletesen betöltötte azt, amit Isten bármikor is kívánt egy fiútól. Engedelmes volt mindhalálig. Ezért Isten gyönyörködött benne.

De miért kellett Jézusnak eljönnie?  Azért, hogy megszabadítson minket attól, ami mindig is gátolt abban, hogy Istennek engedelmeskedjünk. Jézus Krisztus élete és halála által kiszabadított minket a bűn rabságából. A benne való hit által mi is Isten gyermekei lehetünk. Születésünktől fogva ugyanis nem vagyunk Isten gyermekei, hanem Jézus azt mondja, hogy az ördög a mi atyánk (Jn 8,41-44). Ám Jézus eljött azért, hogy ha hiszünk az Ő halálában és feltámadásában, akkor Isten gyermekeivé válunk, Isten elsőszülötteivé. Ez döbbenetes dolog, barátom. Hiszen ez arról szól, hogy Isten az egyetlen Fiát sem kímélte, hogy minket a maga fiaivá tegyen. Belegondoltál már ebbe?  Isten nem kímélte érted a saját fiát!  Ha hiszel Jézusban, rád is igaz, hogy elsőszülötte vagy Istennek!  Akkor Isten Téged is annyira szeret, hogy akár királyok szívét, vagy a földet is megrengeti érted!  És ha fiú vagy, tiéd az örökség, a menny dicsősége!

És hadd helyezzek még egy dolgot a lelkedre. Ha Jézusban Isten gyermeke lettél, mit tekintesz fő célodként?  A mostani szakasz azt mondja, hogy Isten fiának lenni egyet jelent az Ő imádásával és a Neki való szolgálattal. Látod, hogy ha Isten gyermeke vagy, akkor imádnod kell Őt?  Imádnod kell gondolataidban, nagyra kell tartanod az Ő gondoskodó szeretetét a szívedben, alá kell rendelned az életed neki. Hadd kérdezzem meg: Isten fia vagy-e?  Nem úgy, hogy keresztyén családban nőttél fel vagy elmondtál egy imát Jézushoz. Hanem úgy, hogy imádod-e Istent az életed minden területén?  Meglátszik-e az életedben, hogy Ő az Atyád?  Szolgálod-e, szereted-e Őt teljes szíveddel, lelkeddel és erőddel?  Ha Isten gyermeke vagy, akkor ez a te célod.

2  Akadály a visszatérésben

Az ezt követő szakasz átvezet minket az Ószövetség egyik legrejtélyesebb történetéhez.

„És történt az úton, egy szálláson, eleibe álla az Úr és meg akarja vala őt ölni.”

A 3. és 4. fejezetben való rengeteg ígéret és bátorítás után most sokkolólag hathat, hogy Isten ártani akar Mózes családjának. Isten ölésre elszántan találkozik Mózes családjával, és csak Cippóra gyors tette fordítja el ettől a szándékától. Valószínűleg rengeteg kérdés önti el az agyunkat ennek kapcsán. Kit akart az Úr megölni?  Miért akart egyáltalán ártani Mózesnek vagy családjának?  Helyes volt-e Cippóra gyors cselekedete?  Mi a köze mindezeknek hozzánk?

Nem szeretnék sokat spekulálni a homályos dolgokon, inkább azokat a dolgokat szeretném leszögezni, amelyek világosak.

1. A probléma. A történetet végigolvasva világossá válik, hogy a probléma Mózes egyik fiával (valószínűleg az idősebb Gersommal) volt: a fiú nem volt körülmetélve.

2. Miért akart Isten ölni? Fényt derít a történtekre, és Isten látszólagos kegyetlenségére, ha elolvassuk a körülmetélkedéshez kapcsolódó parancsolatot.

„Annakfelette monda Isten Ábrahámnak: Te pedig az én szövetségemet megőrizzed, te és a te magod te utánad az ő nemzedékei szerint. Ez pedig az én szövetségem, melyet meg kell tartanotok én közöttem és ti közöttetek, és a te utánnad való magod között: minden férfi körülmetéltessék nálatok. És metéljétek körül a ti férfitestetek bőrének elejét és az lesz az én közöttem és ti közöttetek való szövetségnek jele. Nyolcznapos korában körülmetéltessék nálatok minden férfigyermek nemzedékeiteknél; akár háznál született, akár pénzen vásároltatott valamely idegentől, a ki nem a te magodból való. Körülmetéltetvén körülmetéltessék a házadban született és a pénzeden vett; és örökkévaló szövetségül lesz az én szövetségem a ti testeteken. A körülmetéletlen férfi pedig, aki körül nem metélteti az ő férfitestének bőrét, az ilyen lélek kivágattatik az ő népe közül, mert felbontotta az én szövetségemet.” (1Móz 17,9-14)

A körülmetélkedés az Istennel való szövetségkötés jele, az Isten népéhez való tartozást fejezte ki. A körülmetélkedés elmulasztása bűn Isten szemében – olyan súlyos, hogy halálbüntetés járt érte.

3. Kit akart megölni? Isten haragja két személyre irányulhatott: (1) Mózesre, aki elmulasztotta körülmetélni a fiát; (2) Gersomra, aki nem volt körülmetélve. Mivel az 1Móz 17 szerint a halálbüntetés arra vonatkozik, aki nem viseli magán a szövetség jelét, úgy gondolom, hogy Isten itt Gersomot akarta megölni. Ezt támasztja alá továbbá a szövegösszefüggés is: a megelőző versben Isten és a fáraó elsőszülöttéről olvasunk, és így tér rá a történetünk Mózes elsőszülöttére, akinek helyzete édesapja mulasztásából igen súlyos volt Isten előtt.

4. Mózes felelőssége. Persze az, hogy Isten Gersomot akarta megölni, semmit sem von le Mózes felelősségéből. Családfőként és Ábrahám utódaként neki kellett volna Isten szövetségének jelét feladnia a fiára. Sőt, Izráel vezetőjeként példát kellett volna mutatnia a nép előtt Isten szövetségéről való megemlékezésben. Mózes azonban elmulasztotta ezt. Nem pontosan tudjuk, miért. Talán félt felvállalni ezt a midianiták és apósa előtt, talán más oka volt. Mindenesetre Mózes teljesen felelős volt ebben. Ha Gersom meghalt volna, Isten Mózestől kérte volna számon az ő halálát.

5. Cippóra tette. A legtöbb kérdést mégis Cippóra tette vetette fel. Helyes volt, hogy gyorsan közbelépett?  Ha a következményekből indulnánk ki, azt mondanánk igen. Cippóra gyors cselekedete megóvta fia életét. Azonban a következmények néha félrevezethetnek. (Ott van például a 40 évvel későbbi eset, amikor Mózes indulatából kétszer is rácsap a kősziklára, annak ellenére, hogy Isten azt mondta, csak szóljon. A kőszikla vizet ontott magából, de ez nem jelentette azt, hogy Mózes tette helyes volt: ezért a bűnéért nem mehetett be Kánaán földjére.) Az 1Móz 17-ből világos, hogy Ábrahám – és a mindenkori családfő – felelőssége volt a körülmetélés az Ószövetségben. Cippórának ezt nem kellett volna elvégeznie, hanem a férjét, Mózest kellett volna bátorítani, hogy tegye meg. És ez megint Mózes felelősségére irányítja a figyelmet. Hol van Mózes az egész történetben?  Sehol. Passzív, valahol a háttérben lapul. Cippóra cselekszik, de ez a férje szégyenére világít rá, és nem Cippórát állít követendő példának.

A fenti történet egy dologra írányítja a figyelmünket: Isten komolyan veszi a szövetséget. Isten fáraónak szóló üzenetében láthattuk, hogy Istent milyen bensőséges viszony fűzi az Ő népéhez. Ennek a kapcsolatnak a jele pedig a körülmetélkedés volt az Ószövetségben, és a keresztség az Újszövetségben. A szövetség jelének fel nem vétele a szövetség könnyedén vételét, így Isten ígéreteinek elhanyagolását, és végső soron Isten megvetését jelenti. Ezt pedig az Úr nem nézhette tétlenül. Érdekes, hogy az az Isten, aki annyira kegyelmes és türelmes volt korábban Mózes bátortalanságával szemben, most majdnem megöl valakit ez engedetlenség miatt. Ez talán rávilágít arra, hogy Isten mennyire komolyan veszi az Ő népével való szövetségét.

Ez felszólít minket, keresztyéneket arra, hogy beczüljük meg és viseljük magunkon a szövetség jelét. És ez messze nem csak arról szól, hogy akkor meg kell keresztelkedni. Mert a megkeresztelkedés azt is maga után vonja, hogy csatlakozol Isten népéhez. Isten mindig népben gondolkozik, és azoknak, akik magukon viselik az Ő jelét, össze kell tartozniuk. Azaz ha keresztyén vagy, légy tagja egy hitvalló egyháznak, ne próbáld magányosan élni az életed. Továbbá ez kötelességet ró a keresztyének gyerekei számára is. Ugyan a körülmetélkedés vagy a keresztség önmagában nem ment meg senkit, mégis Isten parancsolja, hogy ne késlekedjünk a gyermekeinkre is felvetetni azt!  Gyermekink megkeresztelésével egyidejúleg pedig az is hozzátartozik a keresztyén szülők felelősségéhez, hogy megtanítsák gyermekeiket Isten szövetségére és törvényére.

3  Visszatérés Isten népéhez

Amint Isten kezelte a bűnt Mózes életében (hiszen Isten valójában nem akarta megölni Mózest, hanem a célja az volt, hogy rámutasson a bűnre és változást eredményezzen), Mózes folytatta az útját Egyiptomba. Két dolgot szeretnék kiemelni ebből a részből. Az egyik az, hogy milyen könnyedén ment Mózes találkozása Áronnal és Izráel véneivel. Ahhoz képest, hogy Mózes jó pár versen keresztül aggodalmaskodik, és hitetlenkedik, hogy a zsidók nem fognak hallgatni rá, összesen három vers tudósít minket arról, hogy Mózes és Áron elmondták a népnek Isten üzenetét, megmutatták előttük Isten jeleit, és mindezek következtében a nép pedig hitt. Ez rámutat arra, hogy mennyire értelmetlen az aggódás és az Isten parancsától való vonakodás. Ha Isten küld valahová, a terepet is előkészíti. Az igazi harc bennünk zajlik: akarjuk-e Istent követni vagy nem. Ha megtagadjuk magunkat, és engedelmeskedünk, Isten előkészíti az utat, minden a helyére kerül, és könnyedén tudjuk Őt dicsőíteni.

A másik érdekes dolog az izraeliták rekaciója.

„És hitt a nép, és megértette, hogy meglátogatta az Úr Izráel fiait és megtekintette nyomorúságukat. És meghajták magokat és leborultak.” (31. v.)

A nép hallotta és megértette az üzenetet. Kész volt elhinni, hogy Isten az ő Istenük, és törődik velük. Elhitték, hogy Isten meg akarja szabadítani őket, és hiába a fáraó hatalma, keresztül tudja vinni az Ő akaratát. Elhitték, hogy Isten fiai ők, elsőszülöttek, Istennel személyes viszonyba került bűnösök. És ennek megfelelően válaszoltak az üzenetre. Először is meghajtották a fejüket, ami annak kifejezése, hogy megértették, nem méltók Isten kegyelmére (vö. 2Krón 20,18; 1Móz 24,26). Meghajtották magukat Isten szeretete és kegyelmes üzenete előtt. Majd leborultak Egyiptom homokjába, és imádták az Urat. Vagyis az izraeliták ezen a ponton megtértek, és elkezdték Istent imádni az Ő hatalmáért, szeretetéért és többi tulajdonságáért. Pontosan azt tették, ami a fiak és elsőszülöttek feladata: szolgálták és tisztelték Atyjukat, a Mindenható Istent. Aki hatalmas, hogy csodákat tegyen. Aki szerető, hogy saját Fiának halálán keresztül fiaivá tegyen minket. Aki hű az ígéreteihez.

A kérdés számodra is ugyanez. Hallhattál ma Isten szuverén hatalmáról, és arról is, hogy Ő törődött az emberiséggel, és törődött Veled is. Isten az egyetlen Fiát adta, hogy Te élhess. Vajon kész vagy-e most Te is leborulni, és imádni Őt?  Kész vagy-e a dicsőséget neki adni egész életedben?  Ámen.**